–

Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám.

Puha, meleg dunyha alatt fekszem, van bennem még egy kis izgatottság, de a hátamat simogató tenyér ütemére lassul a légzésem. Nem ismerem a versike eredetét, de ha Mamáéknál alszom, mindig ez az utolsó dolog, amit hallok, számomra ugyanolyan, mint az állatmesék, amiket a szüleim szoktak felolvasni. Jó itt, és ezek a sorok részét képezik a jónak. A jelentésüket nem értem pontosan, de a Mamától jönnek, és ami a Mamától jön, az mindig a javamat szolgálja, a sorok egy fiókba kerülnek a hajnali, piacról hozott fahéjas csigával, a megvarrt babaruhákkal, a vasárnapi tyúkhúslevessel.

Nagyjából hétéves koromig nem tűnik fel a kontraszt, ami életem két meghatározó háztartása között zajlik. A Mamával már együtt mormolom este a sorokat, de ha a szülői házban kérdezek a vallásról, apám nem véleményként, hanem tényként jelenti ki: ez a bolondok hobbija. Ő a rációban, az anyagban, a bizonyítottban hisz, a többi azoknak való, akik félnek elfogadni az igazságot, anyám pedig vele tart: neki volt hite valaha, de túl sok trauma érte ahhoz, hogy megőrizze. Hogy a nagyanyám mit csinál, az az ő dolga, ezt hozza faluró', aki nem akarja, annak úgysem lehet felnyitni a szemét. 

Ennek ellenére, mikor elballagok az óvodából, egy egyházi iskolát jelölnek meg elsőként. Az ismerősök – ismerve apám ateizmusát – megrökönyödnek, de ő a kérdés kapcsán a tanár nejére mutogat. Nem ideológiát, hanem pedagógust választunk – mondja ő –, és ha az egyházi iskola szemléletmódja nem is áll közel hozzánk, itt egészen biztosan jó kezekben lesz a gyerek Aranka néni és Feri bácsi mellett.

Persze, mindemellé tartozik reggeli áhitat, heti négy hittanóra, meg havi két templomlátogatás, és feltehetőleg időnként baszogatni fognak bennünket, amiért kereszteletlen a lány, de ha cserébe versenyistálló helyett szerető légkörben nő fel, mi ennyit igazán le tudunk nyelni. 

Így indult az öntudatra ébredésem kapásból egy belső vívódással, ami – a szavak súlya ellenére – inkább kíváncsisággal, mintsem szorongással töltött el. Hétévesen még meglehetősen keveset tudtam az életről (most sem sokkal többet), de azt láttam: itt a lehetőség, hogy megkeressem a saját viszonyulásom ahhoz a bizonyos Jézushoz. A perspektívák mind adottak voltak, nekem csak választanom kellett, és a szüleim is kijelentették: bármikor úgy érzem, közelebb lépnék a hithez, vagy megkeresztelkednék, akkor ők nem tartanak vissza. Mindig is a szabad választásban, az önálló döntésekben hittek – az már másik kérdés, hogy apám mindeközben mit gondolt volna rólam.

Nincs mit tagadni, mintha a fogam húzták volna az áhitatokkor. Közel laktunk, negyed óra alatt beértem, de így is fél 6-kor kellett kelni miatta, hisz a reggeli szeánsz az oktatás előtt kezdődött. Nagyjából ugyanígy éreztem a hittanórák miatt is, amik jó két órával meghosszabbították a napom a többi gyerekéhez képest, de sebaj, talán majd profitálok ebből is. Lassan beletanultam a rendszerbe, megszoktam a korai kelést, megszoktam a késői maradást, mindig jó szendvicseket csomagoltak a szüleim cserébe, a sulihoz pedig nagy udvar tartozott, amin hinta és fenyőfa is volt, mégis nehezen találtam a helyem.

Míg arra számítottam, hogy valami hasonlóban lesz részem, mint a Mamánál töltött estéken, a valláshoz való közeledés ellentmondásos élményeket hozott magával.

Lenyűgöztek a történetek Noéról és az ezerféle állatról, ahogy mind felszállnak a bárkára. Nagyon tetszett a gondolat, hogy Mózes kettéválasztja a tengert, és ott átvezeti a népét. Azt is izgalmas volt elképzelni, ahogy Jézus a vízen jár, látást ad a vaknak. Imádtam Erzsi nénit, a pici, idős kis hittantanárt, akinek tekintély nem sok jutott, puhaság és melegség viszont igen, és akkor sem volt rest századszorra elismételni a zsoltárt, amikor a hátsó sorban ülő fiúkat lehetetlen volt megzabolázni. Csodálatos pedagógus volt, az a fajta, aki Istennél jobban már csak a gyerekeket szereti, és aki iskolaigazgató-lelkész férje mellett pici ugyan, de annál hitelesebb, őszintébb hirdetője az igéknek. Ha Mama jött értem a suliba, nem meglepő módon ők ketten rögtön egymásra találtak. Nem a hit, hanem a jóság, a szeretet, az őszinte törődés hozta őket össze. Ahogy a Mama tudván, hogy Erzsike nénivel lesz az utolsó óra, eggyel több almát csomagolt nekem, és ahogy Erzsike néni, meglátva a Mamámat, mégsem sietett annyira haza. A reggeli áhitatot untam, és a lelkész vasárnapi istentiszteletéből sem értettem egy kukkot sem, de amit tőlük láttam, az pontosan az a hit volt, amire vágytam. Éppen ezért a többit ki is zártam az agyamból.

Aztán úgy a harmadik osztály felé hirtelen változni kezdtek a dolgok. Nehezen foglalom össze ennyi év távlatából, hogy mi minden történt, de két, egymástól teljesen független mondat lyukat égetett az agyamba.