„Mintha egy őrült nő vezetné életem kocsiját” – Autizmusáról írt könyvet a skót komikus

–

Neurodivergensként a szemellenzős, katolikus családban

Itthon talán kevésbé csengett eddig ismerősen a skót stand up komikus, Fern Brady neve, de ennek remélhetőleg véget vet önéletrajza, az Erős női karakter. Rég olvastam ennyire masszív, kérlelhetetlenül őszinte és lebilincselő könyvet. Bradynek mondjuk volt is miből merítenie: cseppet sem szokványos életút az övé, ami érthető, hiszen ő maga is igencsak eltér az átlagtól. Jó darabig ugyanis képtelenek voltak diagnosztizálni az autizmusát, hiába mutatott minden jel ebbe az irányba, és célozgatott ő is rá az orvosainak. Ám mivel tartotta a szemkontaktust, és voltak párkapcsolatai is, az egészségügyi dolgozók fogták az egyértelműt, összegyűrték, és kihajították a papírkosárba.

A szüleitől sem kapott semmennyi támogatást, sőt. Amikor végre sikerül megszereznie a diagnózist (és most gondolj bele, micsoda megkönnyebbülés lehet megélni, hogy tudod, mi van veled), az apja teljességgel elbagatelizálta a dolgot… de a szőnyeg alá söprésnek, a „ha nem beszélünk róla, akkor az nincs is” módszernek régi hagyományai vannak a családjában, ahol

a szeretett nagypapa halálát is úgy jelentették be, mintha csak a tej fogyott volna el a sarki közértből, és a „menstruáció” szót nem mondták ki soha.

Pária

Fern kamaszkora az átlagosnál még sokkal zaklatottabb és gyötrőbb lehetett ebben a szemellenzős környezetben, nem csoda, hogy depressziós lett. Az egészségügyi rendszer és a környezete ismét cserben hagyta: olyan gyógyszereket kapott, amiket autistaként nem is szedhetett volna, a szülei pedig bezsuppolták egy tiniknek kialakított pszichiátriai intézetbe.

Örök megélése volt, hogy vele valami nagyon nem stimmel. Persze, hiszen folyamatosan ezt a visszajelzést kapta.

„A családom konkrétan rámsütötte, hogy egy seggfej vagyok.”

Ő volt az, akivel csak a gond volt nyaraláskor (nyilván, hiszen egy autistának óriási stresszt jelent, ha megtörik a megszokott rutinját, belecsöppen egy totálisan kiszámíthatatlan világba, ahol a repülőtér éles fényei, a zaj és a tömeg tovább triggereli). 

Ma már – támogató párkapcsolatában, és a diagnózissal a zsebében – kezdi maga is élvezni a vakációkat, de csak úgy, hogy megteremti azokat a feltételeket, amiktől számára kezelhető lesz minden: alaposan utánanéz minden részletnek (mondjuk, hogy pontosan hány méterre van a szállodától a tengerpart és a kávézó), és akcióterveket gyártva fejben végigfut az összes lehetséges forgatókönyvön, ami csak érheti (például ha a párja belefullad a tengerbe, és neki egyedül kell hazajönnie). 

Zseni, csak másképp

Fernt jó darabig mindenki totál hülyének nézi, pedig számos jele van annak, hogy nagyon is okos.

Ő pedig könyvekből próbálja megtanulni a társas viselkedés szabályait, falja a regényeket, hátha a könnyed társalgást ugyanúgy el lehet sajátítani kellő szorgalommal, mint a francia igeragozást.

Mivel kivételesen eszes, felveszik ugyan az egyetemre, ám ott folyamatosan akadályokba ütközik, és saját magát gáncsolja el, mivel nem érti, hogy működik a rendszer, és nem tudja, hogyan kérhetne segítséget. 

Anyagilag is rendkívül bizonytalan lábakon áll, a szüleire nem számíthat (az anyja addigra már több ízben is kihajította őt otthonról az utcára), így hogy eltartsa magát, éjszakánként sztriptíztáncol. A bárok világa meglepően komfortos lesz számára, végre egy közeg, ahol nem a neurotipikus érdekek érvényesülnek. És ami meglepő lehet sokak számára: e környezet sokkal védelmezőbb az abúzussal szemben, mint egy átlagos munkahely. „Amiatt engem egyetlen sztriptízbárból sem rúgtak ki, mert jelentettem a bántalmazó viselkedést egy-egy férfi részéről. Épp ellenkezőleg: a kérdéses férfit azonnal szépen kikísérte az óriásira gyúrt, szteroidokon nevelkedett kidobó.”

Konstans részegség

A könyv egyik gigantikus pozitívuma az a kendőzetlen őszinteség, amivel magáról, illetve az autizmusáról mesél Fern, megpróbálva közelebb hozni és megértetni a helyzetét a laikus olvasóval. „Ha előfordult már veled, hogy a barátaiddal bulizni mentél, és tök részegre ittad magad, majd másnap elmesélték, milyen baromságokat is mondtál, akkor már tudod, milyen érzés az autizmus. Egy hosszú, seggrészeg éjszakához hasonlítható, csakhogy nem létezik kifogás a hülyeségeimre, így senki se nevet.”

Nőként különösen nehéz helyzetben van, hiszen az autista nők olyanok, mint a kaméleonok, „az álcázás mesterei”. Alaposan megtanulják maszkolni az érzéseiket, és viselkednek, amíg feltétlenül muszáj… és amíg képesek egyben tartani magukat. Ám valójában olyanok, mint egy pöfögő kukta, a visszafojtott feszültség pedig óhatatlanul robbanással jár. Kérdés, hogy nyilvánosan történik-e meg (ami olyan, mintha mindenki előtt beszartál volna, állítja Fern, és nem jár ennél kevesebb szégyenérzettel),

vagy sikerül időben hazaérned, hogy a négy fal között engedd ki a gőzt – akár úgy is, hogy szétvered a lakásodat, ahogy azt ő teszi olyan rendszerességgel, hogy már csukott szemmel odatalál a barkácsáruházba.

Életveszélyben

Fern a saját élményeit, megéléseit megtámogatja tengernyi szakirodalommal is. De arra is több ízben kitér, mik a legnagyobb félreértések, a legkárosabb mítoszok, helytelen szóhasználatok vagy téves értelmezés, ami a női autistákat sújtja. Mint például az „autista lányokra jellemző promiszkuitás”, melyet Tony Attwood autizmusszakértő és pszichiáter azzal magyaráz, hogy ez csak eszköz arra, hogy az érintettek megpróbálják elnyerni a kortársaik megbecsülését. Brady amellett, hogy nem általánosít, a saját példáján keresztül magyarázza el: azért tudja másokhoz képest jobban megélni a szexualitását, mert őt nem kötik annyira a nemiszerep-normák és az összetett társas hierarchia.  

Arra is felhívja a figyelmet, milyen veszélyes dolog is lehet autistának lenni, hiszen a viselkedésüket gyakran félreértik, így fordulhat elő, hogy egy ezen a területen nem képzett, érzékenyített rendőr meggyilkol autistákat – mint ahogy az történt Elijah McClain esetében, aki fülhallgatót viselve táncolt az utcán, aminek következtében fojtogatták, benyugtatózták, végül hirtelen szívmegállás végzett vele.

Azt is hangsúlyozza Fern, milyen sokan maradnak diagnózis nélkül (főleg a jól maszkoló nők közül), akiknek így eszközük sincs arra, hogy elkezdhessenek jobban lenni.

Ilyenek például azok a lányok, akikkel együtt volt a pszichiátrián vagy a sztriptízbárban, akiket nem megfelelően kezeltek, és így beléjük vésődött az, hogy ők valóban problémásak, ami még felnőtt korukban is üldözi őket. Sokuk egész életét meghatározta a nemtörődöm hozzáállás, a félrekezelés, olyan patológiák miatt szenvednek ma is, amikkel nem rendelkeznek. „Egész tinikoromban és a korai húszas éveimben azt éreztem, mintha egy őrült nő vezetné életem kocsiját, miközben én a hátsó ülésen kuporgok, és azon gondolkozom, hogyan a fenébe kötöttem itt ki.”

Fern Brady: Erős női karakter, Libertine könyvkiadó, 2026. Fordította: Szaszkó Gabriella

Fiala Borcsa