Álmomban más vagyok (olvasói novella)

–

A híd előtt leszállok, a rakparton egy hajnali részeg ténfereg. Közepesen ismert író, állítja magáról, majd a zakózsebéből előkerül egy kézirat. Elhazudja a művészetet – motyogja fátyolos tekintettel. Öngyújtó kattan, és lángra kapnak a sűrűn teleírt papírlapok. Az utolsó pillanatban, mielőtt teljesen szétfoszlana a történet, a két főhős ziláltan kiugrik a sorok közül. Fiatal férfi és nő. Szerelemnek indult, de merő unalom lett belőle, amit csak a függés mámora tudott néha feloldani.

– Minek ír valaki regényt, ha egy novellányi mondanivalója sincsen? – panaszolja a férfi.

A nő a tűzben odaveszett tizenhét pár cipőjét siratja, ami persze szomorú, de végre azt ehet ebédre, amit szeret. A férfi kissé csalódott. Titkon remélte, hogy történetük siker lesz, és talán majd megfilmesítik. Már azt is kitalálta, hogy kinek kellene játszania őt, bár utólag inkább örül, mert a regényben menő ügyvéd volt, de ő mindig is buszsofőr akart lenni. Egymásba karolnak, ahogy megyünk át a hídon, a berögzült unalmat talán újra felváltja a szerelem.

A hídon túl elválnak útjaink.

Felajánlom, hogy tartsanak velem, de ők fáradtak, halálosan kimerültek, inkább lepihennének valahol. Elindulunk a metró felé, az aluljáróban alvók között hátha nekik is akad egy paplancsücsök. Fehér alapon kék virágos, kicsit már megkopott, és máshonnan is jutott rá egy-egy színárnyalat. Magukra húzzák, és édesen alszanak.

A mozgólépcső nem működik, már egy hete nem jött új szerelvény – mondja az ügyeletes forgalmista –, de azért mindennap lejönnek ide az emberek. Szétnéznek, álldogálnak, kicsit várakoznak, aztán visszasétálnak a mozgólépcsőn.

Nem kérdezem meg, mi okozza a súlyosan elhúzódó járatkimaradást. Vannak kérdések, amelyekre senki sem akar válaszolni.

Én is szeretek várakozni – inkább ezt mondom a forgalmistának, aki megértően mosolyog, és int a kezével: csak tessék. Várakozom kicsit. Nézem az alagút sötétjét, majd egy hirtelen jött gondolattól vezérelve leugrom a sínek közé. Az első néhány lépés bizonytalan, de hamar megszokom a fény hiányát, a talpfákon koppanó cipőtalp ritmusát.

A következő állomáson vesztegel az utolsó szerelvény.

A peron közepén egy horgásszéken ül a vezetője. Lassan előkotor egy szál cigit a mellényzsebéből, egykedvűen rágyújt, mellette nagy halomban állnak a csikkek. Egy kopott mesekönyvet olvas. Eddig jutott. Bár mondták neki, hogy inkább ne induljon el, ő beült a vezetőfülkébe, ahogy minden pénteken 4 óra 17 perckor szokott, és elindult. 

A szellőző nem működik, a tűzjelzőket is kikapcsolták, a füst beszorult a föld alatti helyiségbe, csak egy viharvert horgászlámpa pislákol a szerelvényre akasztva. Ő itt marad, neki itt van dolga. Vár türelmesen, amíg a fények újra kigyulladnak, és megszólal a rádió, hogy mégis mehet tovább.

Leülök mellé a földre, várakozom vele egy darabig. Rám néz, mélyre szívja a füstöt, és komoly arccal mondja:

– Legkisebb fiúnak kellett volna születnem, de ezt is elbasztam.

– Nem biztos, hogy ez akkora probléma – mondom. – Nehéz lehet hősnek lenni, mindenféle sárkányokkal megküzdeni, aztán a végén a fél királyságon unatkozni, főleg, ha a királylánynak nem is ő az esete.

Átfut az arcán egy halvány mosoly, a csikket a halom tetejére pöcköli, becsukja a könyvet, és a pislákoló horgászlámpát a nyakamba akasztja. Biccentek, és indulok tovább. Egyetlen fiú vagyok, legnagyobb, középső és legkisebb is, szóval nincs mit vesztenem – gondolom –, és beugrom a szerelvény előtt az alagútba. A horgászlámpa akkuja merülőben van, de mégis jobb, mint a töksötét. Valamennyire így is bukdácsolok a sínek között, de egy kisebb eséssel elvergődöm a következő megállóig. 

A peron közepén zöldes fény világít, üres sörösüvegek állnak sorban, közöttük teamécsesek égnek.

A földön egy piros hokedlin ül egy megfáradt mikulás, a lábainál egy fonott füleskosár, tele üres sörösüvegekkel. Valamiért fiamnak szólít, és a kezembe nyomja a kosarat. Váltsd vissza, és hozz újat! Ennyit igazán megtehetsz apádért, aki annyi éven át hiába szeretett! Ügyetlenül szorongatom a kosár fülét, valószerűtlenül nehéznek tűnik, de elindulok, bár kétlem, hogy a közelben lenne palackozott italok boltja. 

A horgászlámpám néhány méter megtétele után kialszik, vaksötétben botorkálok a sínek mentén, a kosár egyre nehezebb, alig bírom már. A lábam megakad valamiben, elvágódom, az üvegek szanaszét repülnek, minden porcikám sajog, az arcomba üvegszilánkok fúródnak. Próbálok feltápászkodni, de minden erőm elhagy.

Magzatpózba gömbölyödöm, és hagyom, hogy betakarjon a sajnálkozás puha melege. Ez sem sikerült. Minek jöttem egyáltalán ide, súgja valaki mélyen belül. Megadom magam, és inkább mély álomba merülök. 

Álmomban menekülök. Nincs arca, nincs hangja, csak az előtte járó félelem. Sikerül elbújnom előle, talán most az egyszer békén hagy, és én újra rózsaszín lehetek, mint az ártatlanul világra született kisbabák. Az álomból egyre erősödő dobogás ébreszt. Nem merek mozdulni, egy pillanatra kinyitom a szemem. Az alagút sötétjében még sötétebb árnyak rohannak felém, majd átszökellnek felettem, mint szarvascsorda a patakmeder felett. Lehunyt szemmel várom, hogy vége legyen, egész testemben remegek, majd elkezd távolodni a zaj, alábbhagy bennem a remegés. Újra érzem az esés fájdalmát, az arcomba fúródott üvegszilánkok éles határait. 

A teljes csendet halk szuszogás töri szét.

Kinyitom a szememet, a sötétség félhomállyá szelídült sötétségben egy hófehér szarvas néz velem farkasszemet. Mielőtt felocsúdnék a csodálkozásból, megnyalja az arcomat, orrát szelíden az orromhoz nyomja, és várakozva a szemembe néz. Az üvegszilánkok lassan leválnak az arcomról, a vérzés alábbhagy, és a sebeim pontról-pontra behegednek. A fehér szarvas felemelkedik, és elindul a következő állomás irányába. Én is feltápászkodom, a tagjaimba visszatér az élet. Méltóságteljesen lépdel, a testét körülvevő halvány ragyogásban. 

A következő megálló peronján kétszárnyú fehér ajtó vár bennünket. A szarvas a kezemhez hajtja a fejét, tenyeremmel végigsimítom az arcát, majd egy hirtelen szökelléssel eltűnik az alagút sötétjében.

Lenyomom a kilincset, óvatosan benyitok a szobába. Egyszerűen berendezett helyiség, balra kopott koloniál szekrénysor, velem szemben gondosan beágyazott franciaágy, felette családi fényképek a falon, legszebb ruhába öltözött nagyszülők, boldog együttlétek emlékei, kötelező iskolai fotózások lenyomatai. Jobbra hatalmas négyszárnyú ablak, amin beszűrődik pont annyi fény, hogy az arcok ne vesszenek feledésbe. Az ablak alatt szokatlanul hosszú radiátor húzódik, vízcsövei észrevétlenül kúsznak az ajtó mögé. Szememmel követem a csöveket, megfordulok. A nyitott ajtószárny mögött egy ruháitól megfosztott kisfiú görnyed. Kezei a csövekhez vannak kötözve egy hosszú, piros cipőfűzővel. Én tettem ezt magammal, mondja, miközben kioldom a köteleit. Gyere, szabadok vagyunk, felelem, és ráterítem a hosszú, barna szövetkabátomat. Átölelem, és így ülünk ketten, a peronon, csendben.

WMN szerkesztőség