–

Szabó Anna Eszter / WMN: Az utóbbi években iszonyú gyakran jött fel ez a téma, ahányszor szóba jött valaki ADHD-ja, autizmusa, vagy mondjuk az én endóm, PMDD-m, te mindig behúzattad a kéziféket, mondván, hogy veszélyes dolog azonosulni a diagnózissal. Elmondanád pontosan mit értesz ez alatt?

Kazimir Ágnes: Azt, hogy a diagnózissal kizáródik minden más, a személyiség összes egyéb értéke, tulajdonsága, csakis maga a „címke” uralkodik el, mintha az lenne az egyedüli és kizárólagosan fontos határozószó egy emberrel kapcsolatban. Beszűkülést jelez, egy dolgot felnagyít a szorongás, a többit pedig lekicsinyíti vagy ignorálja. Tehát mindenképpen elhárító üzemmód veszélyére figyelmeztető jel. 

Sz.A.E. / WMN: Az én személyes szálamat ehhez jól ismered. Hosszú évekig, sőt, évtizedekig produkáltam tüneteket és hiába jártam tucatnyi orvosnál, mindig csak legyintettek, hogy én vagyok túlérzékeny, gyenge. A PMDD te is jól tudod, milyen ijesztő tünetekkel jár, én meg éveken keresztül titkoltam azt a tépelődést, hogy azt hittem, bipoláris vagyok. De mikor kiderült, hogy ezek a hullámzások a ciklusommal összefüggnek, aztán amikor az ultrahangon felfedezték az endometriózist és végre be tudtuk rakni egy keretbe ezt az egészet, az életem egyik meghatározó pillanata volt. Nyilván onnantól mindent is elolvastam a témáról, és élvezettel rakosgattam össze az addig teljesen kaotikus kirakós darabjait. Közben te azért figyelmeztettél, hogy óvatosan az azonosulással. Na de nem lehet, hogy a diagnózissal azonosulás inkább önmagunk elfogadása felé egy lépés? 

K.Á.: A bizonytalan tünetek, fájdalmak kilátástalannak tűnő szenvedése mellett a környezet türelmetlenné, indulatossá válhat, amennyiben a vizsgálatok objektív, szervi hátteret nem igazolnak, a panasz viszont mégis marad. Ezzel küzdöttél te is, hogy a tüneteid hatottak, hatnak a környezetedre, sokszor ők is megszenvedik, és ha nincs kézzel fogható magyarázat, akkor egyre csak nő a bűntudat, a szégyen, az énképed részévé vált ez a küzdelem.

Innen nézve teljesen érthető, ha valaki kap egy ADHD-, endo-, rák-, tényleg, akármilyen diagnózist, akkor gyakran az ember furcsa módon megnyugodhat, mert végre beigazolódik, hogy ő nem képzelt beteg. A környezet pedig magába száll, bűntudatos és empatikus lesz, hiszen már van bizonyíték, hogy a panaszkodó panaszai valóban érvényesek. Ezáltal egy olyan fajta megértést és figyelmet is kaphat a beteg – most nevezzük betegnek az egyszerűség kedvéért –, amire már nagyon régóta szüksége lett volna. Szóval igen, a kérdésedre az egyszerű válasz valóban az, hogy a diagnózis az önelfogadás felé tett nagyon fontos lépés lehet. Ám

arról kevesebb szó esik, hogy mégis hogy kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy akár a saját tüneteit megkérdőjelezi, vagy hogy olyanok veszik körül, akik csak egy diagnózissal képesek empátiát gyakorolni felé.

A magunkkal és a környezetünkkel való kapcsolatunknak el kellene bírnia, ha különféle tüneteket címkék, konkrét diagnózisok nélkül produkálunk. Kell, hogy legyen magunk felé annyi bizalmunk nekünk és a szeretteinknek, hogy papír nélkül is fájhasson, ami fáj.

Ez az egyik.