–

Hosszú éveken keresztül szinte egyáltalán, már-már tüntetőleg nem érdekelt az időjárás. Sőt – most már be merem vallani nektek –, kicsit le is néztem azokat, akik ezzel ennyit foglalkoznak. Azokat meg aztán különösen fantáziátlannak tartottam, akik jóformán képtelenek más beszédtémával előrukkolni. Mondjuk, kamaszkoromban a szabadidőm nagy részét amúgy is kocsmákban, pincékben, a saját és a társaim lelkének zegzugaiban töltöttem. Az együtt átélt mélységekhez és magasságokhoz képest mit számított nekem, mi történik a felszínen? 

Örülni az időjárásnak? Túlságosan gyerekes! Sopánkodni miatta? Azt meg az öregek csinálják – gondoltam még a húszas éveim elején is. Ahogy viszont idősödtem, nem is változhattam volna nagyobbat ezen a téren (meg hát az ageizmus fogalmával is tisztába kerültem).

Pont az újévi köszöntőmben írtam arról tegnap, hogy az időjárásról folytatott eszmecserének – ami a felmenőink beszélgetéseiben is évezredek óta felbukkan –, milyen fontos funkciója van: hiszen ez a legkézenfekvőbb módja annak, hogy két ember közös valóságot teremtsen, és ott találkozni tudjon. Ma pedig, ahogy tettem egy gyors sétát a városban, valami egészen önfeledt boldogsággal töltött el a Magyarországon közel 15 éve nem tapasztalt hómennyiség.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Németh Ákos (@akos.nemeth.photo) által megosztott bejegyzés

Azért hatnak rám egyre intenzívebben a kinti körülmények, mert már nem olyan hatékony az érzelemszabályozásom? Vagy pont hogy nagyobb összhangba kerültem a természettel, és jobban jelen vagyok? Miközben lépdeltem hazafelé, és sercegett a cipőm alatt a hó, be is pötyögtem lefagyott ujjakkal egy üzenetet Annának, a felelős szerkesztőnknek, hogy szeretnék írni erről egy cikket. Íme!

Különleges érzékszervi élmény

Itthon, már a jó melegben, rá is találtam az interneten Kari Leibowitz egészségpszichológusra, aki doktorátusát a Stanford Egyetemen szerezte, és aki könyvet írt How to Winter címmel. Bár a kötet elsősorban arról szól, hogyan tudunk megküzdeni a hideg, sötét, nyirkos napokkal és a szezonális depresszióval, Leibowitz csupa érdekes dolgot mond arról is, miért hat ránk gyakran olyan pozitívan a havazás. 

Elsőként ő is azt emeli ki, hogy

mivel a friss hó porózus szerkezetű, és elnyeli a hangokat, valamint eleve kevesebb jármű is közlekedik ilyenkor az utakon, hirtelen még egy nagyváros is egész békés, csendes hellyé változik.

A hóban más lesz a lépteink zaja is: a talpunk alatt a jégkristályok egymásnak súrlódnak, ez adja a gyerekkorunkból is ismerős ropogó hangot. Ám a pszichológus szerint a látásunkra még ennél is erőteljesebb hatást fejt ki a hóval borított mesevilág: a fehér hóban van valami olyan frissesség és tisztaság, ami egyrészt esztétikailag is nagyon kellemes, másrészt fényesebbé is válik tőle a környezetünk, ami a hosszú téli esték viszonylatában különösen értékelendő, és pozitívan alakítja a hangulatunkat. 

Vajon elég türelmes voltam? Eléggé jelen voltam ma? – Íme, a legtépelődőbb szülői generáció

WMN Life – 2026. január 7. – SzAE

Én is jókedvűen lőttem pár képet a családnak, mert még soha nem láttam ilyennek a Blahát, az Oktogont, a Nagykörutat. Egyáltalán nem véletlen, hogy ennyien fotózzuk most ezt a látványt, és igyekszünk másokkal is megosztani: a friss hótakaró egyszerre rejti el és fedi fel a környezetünket, így hirtelen azok a dolgok, amik mellett naponta elmegyünk, egzotikusnak tűnnek, mintha teljesen új szemmel néznénk a jól megszokott helyekre. 

A bennünk élő boldog, havazó gyerek

Bár arról ma is van némi tudományos vita, hogy a hónak van-e, lehet-e külön szaga, vagy csak a hideg miatt nehezebben érzékelünk egyes molekulákat, sokan mégis egyfajta tiszta, friss levegőt társítunk a havazáshoz, ami az orrunkra, a légzésünkre is hat, úgy érezzük: mintha harapnánk a levegőt! 

Arról nem is beszélve, hogy a hóval mennyi mindent lehet kezdeni, ha akár puszta kézzel, akár kesztyűn keresztül hozzáérünk – vagy jól meghempergünk benne! Lehet építeni, játszani, hógolyózni, szánkózni, esni-kelni, és ez mind-mind olyan nosztalgikus testi érzeteket kelt bennünk, ami a gyerekkori önfeledt emlékeinket is előhívhatja.

Mivel ennyiféle érzékszervünk bevonódik, az élmény annyira a jelenbe húz, hogy átmenetileg a múlt és a jövő problémái is elillannak. 

Az ökológiai tudattalanunk

Gondolkodtál már azon, hogy a gyerekek miért szeretnek annyira ugrálni a tócsában, tapicskolni a sárban vagy belehuppanni a hóba? És miért érdeklik őket magától értetődően a növények, állatok, tücskök-bogarak, minden, ami színes, él, mozog? Az 1990-es években írta le az amerikai történész-kultúrteoretikus, Theodore Roszak az ökológiai tudattalan fogalmát. Úgy vélte, ez a tudattalanunk legmélyebb szintje: szerinte a természettel való kapcsolatunk alapja mélyebben él a pszichés rendszerünkben, mint az elfojtott emlékeink, vágyaink és félelmeink (a freudi személyes tudattalan); a kultúrából hozott közös emberi tapasztalataink (a jungi kollektív tudattalan); vagy a transzgenerációs örökségünk (a magyar származású Szondi Lipót által meghatározott családi tudattalan). Roszak szerint emiatt van az, hogy még a nagyvárosokban nevelkedő gyerekek is ösztönösen vonzódnak a természethez. (Más kérdés, hogy ez felnőtt korra könnyen kiveszhet belőlük.)

Az ökológiai tudattalan koncepciójából kiindulva tehát, egy olyan időjárási esemény, mint a havazás, könnyen az integráció érzetét keltheti bennünk: mintha a természettel való kapcsolódáson keresztül önmagunk mélyebb rétegeivel is jobban egyesülni tudnánk. 

A hóhelyzet felforgatja a mindennapi rutint

De visszatérve Kari Leibowitzhoz: az egészségpszichológus azt is hangsúlyozza, hogy mivel a hó sok esetben ténylegesen megakadályozza, hogy eljussunk A-ból B-be, vagy elintézzünk dolgokat, a mindennapi normák hirtelen felborulnak. Ez persze súlyos, frusztráló, kifejezetten veszélyes helyzetekhez is vezethet (balesetek, áramkimaradások, stb.), de azt is jelentheti, hogy az állandó mókuskerék helyett jön egy kis változatosság, a kötelességeink átmenetileg felfüggesztődnek, nem kell suliba, dolgozni menni, mindenki késik mindenhonnan, tehát úrrá lesz az életünkön egy kis jóféle, pezsdítő káosz. 

És bár néha meg szoktuk jegyezni gúnyosan, hogy a BKK és a MÁV minden télen meglepődik azon, hogy esik a hó, valljuk be, a havazásban óhatatlanul van némi meglepetésfaktor.

Ki ne emlékezne azokra a pillanatokra, amikor az osztályban valaki a semmiből elrikkantotta magát, hogy esik a hó, és minden gyerek az ablakhoz rohant, hogy rácsodálkozzon az égből hulló pelyhekre?

Nem volt az a tanár, aki vissza tudott volna ilyenkor parancsolni minket a padba. Igaz, a jobb fej pedagógusok nem is akartak: hamar elkönyvelték, hogy ma túl nagy koncentráció nem várható a diákok részéről, és inkább levittek minket az udvarra. 

Múlandó, ezért örök

Ahogy a létezésünk érzete is azáltal tesz szert igazi intenzitásra, hogy tudjuk, egyszer vége lesz, a hónak is azért örülünk annyira – főleg idehaza –, mert tisztában vagyunk vele, hogy ritka kincs. Tippelgetjük, megmarad-e, szurkolunk, hogy minél később olvadjon el, számításokat végzünk, hogy a klímakatasztrófa súlyosbodásával fog-e még havazni nálunk. A hó több szempontból múlandó, ezért is fontos, hogy ajándéknak éljük meg, amíg tart, és óvjuk a környezetünket.

Az évszakok nyomában

Kari Leibowitz azt mondja, munkájának egyik legfőbb üzenete, hogy fogadjuk el a változó évszakokat. Az egészségpszichológus arra figyelmeztet minket, hogy

becsapjuk magunkat, ha télen mindent ugyanúgy csinálunk, mint eddig, csak felveszünk egy kabátot, és sapkát, sálat, kesztyűt húzunk, amikor kilépünk az ajtón. Szerinte ha nem alkalmazkodunk eléggé, és nem változtatunk a viselkedésünkön, akkor nem csoda, hogy a hideget, a sötétet teherként éljük meg.

A télhez hozzátartozna, hogy lelassulunk, elmélyülünk, inspirációt merítünk a hosszú éjszakákból, a havazás pedig annak a vizuális jelzése, hogy észbe kapjunk végre, hogy más évszakban vagyunk, amivel jó lenne nagyobb összhangba kerülni. 

Erről eszembe jut a dán kortárs irodalom kiemelkedő alakja, Solvej Balle könyve. A hétkötetesre tervezett regényfolyam, A térfogatszámításról (kiadja Park, ford. Bogdán Ágnes) főhőse minden reggel ugyanazon a napon, november 18-án ébred, amit sok száz alkalom után úgy ismer már, mint a tenyerét. A történet egy pontján felkerekedik, hogy visszaszerezze, újra átélhesse, a maga számára utazással, ruhákkal, szokásokkal, élelmiszerekkel újra felépíthesse az évszakokat. És én, aki éveken át tüntetőleg nem törődtem az időjárással, úgy éreztem: igen, én is egy olyan ember vagyok, aki hasonló helyzetben kitartóan küzdene, hogy helyreállítsa az év ritmusát, annak megnyugtató, varázslatos körforgását.     

Milanovich Domi