–

Sokáig azt hittem, anyám nem jól halt meg. Sokat és intenzíven szenvedett, az utolsó hetekben kedvenc kommunikációs eszközétől, a beszédtől megfosztva, igazságtalanul korán (45 évesen), méltatlanul hamar (két hónap alatt) és egy kegyetlen betegségtől (tüdőrák) sújtva. A német egzisztencialista filozófus, Martin Heidegger szerint a halál önmagunk végső elvesztése, de addig van lehetőségünk gyakorolni. Hát, anyám túlélésében volt lehetőségem gyakorolni. 

Az egyik legnagyobb tanulságom pedig az, hogy érdemes elengedni az elengedés kényszerét. Mert a veszteségeink, köztük fontos halottaink mind ott maradnak velünk, hiányuk pedig épít bennünket.

Nekem könnyebb lett anyu nélkül élni azután, hogy rájöttem: nem kell úgy tennem, mintha elengedném. Lehetek szomorú, keserű, dühös. Hiányozhat. Fájhat. Igazából nem kell nélküle élnem, mert a hiánya is ő maga. 

És azóta arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen anyám mégiscsak jól halt meg. Úgy, ahogy ő szeretett volna, annak az embernek a közelében, akihez az utolsó percig visszavágyott. Az elvált férje mellett. Az apám mellett. 

Erről lesz szó ezen a héten

• Miért nem merünk közel menni a halálhoz, és miért baj ez? 

• Hogyan lehet jól együtt lenni a haldoklóval?

• Jó az nekünk, ha szakaszoljuk a gyászt?

• A haldokló bűntudata

• Mire van szükségem hozzátartozóként?

• Mire jó a hospice?

Kedvenc idézeteim