Imolya Patrícia: Pezsgőzés hajnalban, a sürgősségi előtt (novella)

–

A számítógép tálcáján levő órára pillantottam. Fél kettőt mutatott, de úgy éreztem, mintha már órák óta fél kettő lenne. Megdörzsöltem a halántékomat és folytattam az előző betegem dokumentációját.

Kopogtak a vizsgálóm ajtaján.

– Szabad vagy? – nézett be a műszakvezető ápoló.

Felnéztem a gépelésből. 

– Két perc, befejezem az epikrízist – intettem a monitor felé, és megmasszíroztam a nyakamat.

Azt reméltem, sürgősségi orvosként majd szaladgálni fogok a betegeim között, de már az első napon kénytelen voltam rájönni, nem véletlenül mondják, hogy papírország a miénk – a műszakjaim felét a számítógéphez láncolva töltöm.

– Rendben. Hoztak egy fiatal srácot, a Margit hídon ücsörgött a korláton, állítólag le akart ugrani. Így ugye önveszélyesnek minősül, nem lehet felügyelet nélkül hagyni, egyből kéne neki vizsgáló.

Bólintottam. Befejeztem a hátralevő két mondatot, lehúztam az aznap éjjeli negyedik vagy ötödik kávémat, új papírlepedőt terítettem a vizsgálóágyra, majd követtem az ápolót. 

Egy srác ácsorgott a betegfelvételi pult előtt, hosszú fekete pólójában és szaggatott fekete farmerében elveszetten nézelődött a sötétbe vesző kihalt folyosókon. Fiatalabbnak tűnt, mint én. Körülötte mentősök beszélgettek halkan, az egyenruhájuk csíkjairól bántóan verődött a szemembe a hideg neonfény.

– Jó napot – köszöntem úgy általánosságban mindenkinek, majd eszembe jutott, hogy talán „jó éjszakát” kellett volna mondani. Vagy már reggelt? Talán ők se tudják. Talán éjszaka senkinek sem számít az idő.

– Hozzád megyünk? – kérdezte a mentős.

– Igen, jöhettek is – feleltem, és elindultam visszafelé. A többiek követtek a vizsgálóba. – Foglaljon helyet az ágyon – szóltam a betegnek, majd a mentősökhöz fordultam. – Köszönöm, fiúk, innen megleszünk. Kevés munkát! – intettem feléjük, majd becsuktam mögöttük az ajtót, visszasétáltam az asztalomhoz és leültem a székemre.

A beteg kikérdezésekor a gépnél szoktunk ülni, hogy egyből tudjuk rögzíteni, amit mond, és ne utólag kelljen dokumentálni. Ez udvariatlan dolognak tűnhet, főleg mivel így kénytelenek vagyunk hátat fordítani a betegnek, de rengeteg időt spórolunk ezzel – ez végülis a betegeknek is fontos –, és így kevésbé valószínű, hogy valamit utólag elfelejtünk leírni. 

De vannak olyan esetek, amikor az időveszteségnél fontosabb a beteg számára, hogy érezze, tényleg ott vagyunk és csak rá figyelünk. Hogy ne a hátamnak kelljen beszélnie a problémájáról, és ne kelljen arra figyelnie, hogy a billentyűzet kattogása felett is halljam, amit mond. Mert van, amit nem lehet hangosan elmondani. Vannak szavak és mondatok, amiknek csak halkan van igazán jelentősége.  

Úgyhogy megfogtam a székem támláját, az ágy mellé gurítottam, és úgy helyezkedtem el rajta, hogy a beteggel egymás szemébe tudjunk nézni.

A fiú az ágy szélén ült, a padlót nézte meredten.

– Doktor Imolya Patricia vagyok – mutatkoztam be. – Én leszek a kezelőorvosa. Hogy hívják?

Nem nézett rám, mintha meg sem hallott volna, csak a papírlepedő szélét morzsolgatta az ujjai között. Felálltam, ránéztem a beteg dokumentációjára, majd visszaültem.

– Dániel, ugye?

– Dani – felelte, és továbbra is a padlót figyelte.

– Dani – bólintottam.

A betegekkel magázódunk, és ez így is van jól, segít megtartani a szakmai és személyes határokat. És sokaknak fontos is, biztonságot is ad, hogy így is meg vannak erősítve a szerepek: ő a beteg, én az orvos.

De néha ez ugyanolyan fal köztünk, mint a klaviatúra visszhangja. Különösen, ha a beteg évekkel fiatalabb nálam, és ha olyan érzékeny problémáról van szó, mint az övé volt.

– Dani, tegeződhetünk? – kérdeztem rövid mérlegelés után.

Egy pillanatra felnézett, majd gyorsan bólintott, és tekintetét újra a földre szegezte.

– Mi történt veled, miért kellett bejönnöd a kórházba?

– Nem történt semmi – vont vállat.

– Azt hallottam, hogy a híd korlátjáról húztak vissza.

– Csak ücsörögtem. Szép volt a víz – A papírlepedő széle cafatokban lógott.

– A vizet a partról is lehet nézni – ingattam a fejem. – A korláton azok szoktak ücsörögni, akik le akarnak ugrani. Dani, le akartál ugrani?

Egy pillanatig nem válaszolt, csak újra vállat vont. Majd egyszer csak felnézett, és a tekintetemet kereste. Biztatóan néztem vissza rá.

– Érezted már úgy, hogy egyszerűen minden csak szar? – kérdezte végül. – Hogy mindegy, mit csinálsz, az nem elég jó? Hogy körülötted mindenki halad előre, a kortársaid lehagynak, és te csak toporogsz egyhelyben?

– Volt már ilyen, igen – feleltem.

– És te olyankor nem akarsz leugrani? Csak elveszni a vízben? 

– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem gondolom, hogy az megoldás lenne. Vagy hogy jó megoldás lenne.

– Néha nem kell megoldás. Néha nincs is megoldás. Néha csak az van, hogy a világ szar, és ha leugranál, akkor végre csend lenne. Az én fejemben sosincs csend. Valaki folyton ordibál odabenn – mutatott a halántékára. Az ágy mellett a padló már tele volt papírdarabokkal. – És ha ugranál, akkor végre nem is kellene megoldást keresni. Nem lennének elvárások, nem hasonlítgatnád össze magad másokkal, nem utálnád magad. Csak nem… lennél.

Mit lehet ilyenkor mondani? Mit tudsz mondani? Az élet szép? Hiányoznál a világból? Mindig van megoldás? Ezek mind üres frázisok, töltelékmondatok. Mert igenis van, akinek az élet nem szép. Van, aki nem hiányozna senkinek. Talán olyan is van, akinek tényleg nincs kiút.

– Ezek szerint most is úgy gondolod, hogy leugranál? – kérdeztem halkan.

– Persze. A helyemben te is ezt tennéd – mondta, és mintha düh futott volna át az arcán. Elengedte a lepedőt, ökölbe szorult kezét az ölében próbálta meg elrejteni.

– Dani, amikor valaki azt mondja, hogy öngyilkos akar lenni, akkor nekünk pszichiátert kell hívnunk – magyaráztam. – Ha ő úgy ítéli meg, akár kötelezhet is téged a kórházban maradásra. A saját védelmedben.

Felkapta a fejét, egy pillanatra döbbenten nézett rám.

– Akkor nem akarok öngyilkos lenni – mosolyodott el gúnyosan. 

– Nekem nem így tűnik – mondtam szelíden, a tekintetét keresve, de újra csak a földet nézte, miközben a lepedőt morzsolgatta.

– Nem mindegy? – kérdezte keserűen.

– Nem. Nagyon nem mindegy – feleltem határozottan.

– Szerintem de. Igazából minden mindegy.

Behunyta a szemét. Most teljesen érzelemmentes volt az arca, mintha hirtelen felhúzott volna egy álarcot. Ismét újabb fal állt köztünk.

– Megnézhetem a tetoválásodat? – mutattam az alkarjára, hátha a témaváltás segít folytatni a beszélgetést. Szótlanul kinyújtotta a karját, hogy jobban lássam a betűket. – Mutasd meg azt, ki nem kerget álmokat, s én mutatok egy boldog embert – olvastam hangosan. – Holt költők társasága? 

– Igen – felelte, és egy pillanatra mintha elmosolyodott volna. 

– Szeretem azt a filmet.

– A könyv jobb.

– Felírom a listámra – bólintottam. 

Egy pillanatig csendben néztük egymást.

– Hogyan tovább? – kérdezte végül.

– Az attól függ. Fogyasztottál alkoholt?

– Igen – vallotta be. – Két sört, meg egy felest is.

– Akkor sajnos egyelőre nem tud megvizsgálni a pszichiáter. Először ki kell józanodnod.

– Részegnek tűnök? – kérdezte értetlenül. 

– Nem, de ez a szabály. Hivatalosan nem lehet megítélni, hogy valós-e az öngyilkossági szándék, ha valaki nem teljesen józan.

– Értem. Addig elmehetek? – nézett az ajtó felé. – Vagy üljek kint a folyosón? Vagy mi lesz?

– Sajnos nem mehetsz el. És nem is maradhatsz magadra. Ami azt jelenti, hogy be kell zárjalak egy szobába. Pihensz kicsit, aztán reggel átjön a pszichiáter és beszélgettek.

– Ez most komoly? – nézett rám hitetlenkedve. – És ha én ezt nem akarom? Ha megígérem, hogy nem fogok meglépni?

– Sajnos ebben az esetben ezt nem te döntöd el. Én vagyok az orvosod, és amíg úgy gondolom, hogy veszélyt jelentesz önmagadra, addig nem hozhatsz ilyen döntést.

– Akkor most be fogsz zárni, mint valami bűnözőt?

– Nem úgy, mint egy bűnözőt – feleltem –, hanem mint valakit, akire vigyázni szeretnénk.

Dani letépett még egy darabot a papírlepedőből, majd felsóhajtott.

– Oké, legyen.

– Köszönöm – bólintottam. – A kollegám vesz tőled vért, rendben? És sajnos leltárt kell írnunk, és el kell vennünk tőled mindent, hogy mi tudjunk rá vigyázni, amíg itt vagy. Természetesen mindent vissza fogunk adni.

Egyre idegesebbnek tűnt, de szó nélkül kipakolta a zsebeit és a tartalmukat az ágyra dobta. Az ápoló gondosan dokumentálta a telefonját, a pénztárcáját, az öngyújtót és a fél doboz cigit is.

– Adjam oda az övemet és a cipőfűzőimet is? – kérdezte gúnyosan.

– Azokat nem akartam elvenni – néztem rá szomorúan. – De ezek szerint továbbra is azon gondolkodsz, hogyan tudnál ártani magadnak, úgyhogy sajnos igen, azokat is.

Összeszorított fogakkal nézett velem farkasszemet. Végül felsóhajtott, és átadott mindent. 

Felálltam, kinyitottam az ajtót. Dani jött utánam, a meglazult cipő miatt kicsit csoszogott. Átsétáltunk a folyosón, majd megálltam egy ajtó előtt.

– Detoxikáló? – olvasta el a feliratot. – Komolyan?

– Csak pár órára – ismételtem. – Addig legalább alszol egy kicsit.

Kinyitottam az ajtót, a folyosó fényei beszivárogtak az ablaktalan szobába. A földön koszos matracok hevertek, a fehérre festett falakat cipőnyomok szennyezték be, a plafonon a sarokban biztonsági kamera villogott vörösen. Az ajtó belső oldalán gombkilincs volt, hogy belülről ne lehessen kinyitni.

– Nagyon otthonos – állapította meg, miután belépett a sötétbe.

– Sajnálom. Tényleg csak pár óra lesz, oké?

– Aludtam már rosszabb helyen is – vont vállat.

– Ha bármire szükséged van, mondjuk, mosdóba kell menned, csak kopogj. 

– Rendben – bólintott. Kiválasztotta a legkevésbé koszosnak tűnő matracot és leült. Behúztam az ajtót, és ellenőriztem, hogy biztosan bezáródott-e.

A betegfelvételi pultnál odalépett hozzám az ápoló.

– Nem adunk neki legalább egy lepedőt? – kérdezte a detox felé intve. – Szegény srác nem érdemli meg, hogy azokon a matracokon feküdjön.

– Én se örülök neki – értettem egyet. – De sajnos a gombkilincsre is fel tudja akasztani magát az ember egy lepedővel.

Visszasétáltam a vizsgálómba. Az óra már háromnegyed hármat mutatott. Talán mégis telik az idő. 

Szerencsés éjszakánk volt, nem jöttek sokan, ezért váltásban el tudtunk menni aludni. Az alvók természetesen bármikor felébreszthetőek, ha szükséges. Én azonban aznap nem akartam aludni. Vártam, hogy végre reggel legyen, és beszélhessek a pszichiáterrel Daniról.

Épp a főorvossal egyeztettem egy beteg terápiájáról, amikor halk kopogást hallottunk a detoxikáló felől. 

– Bocsánat, egy pillanat, ez az én betegem lesz – mondtam a főorvosnak.

Átsétáltam a folyosón és benyitottam a szobába. Dani az ajtó mögött állt, kezeit a zsebébe süllyesztette.

– Ki kell mennem mosdóba – mondta. – És utána kimehetnék egy cigire?

– A cigizést nem szoktuk engedni – ráztam a fejem, majd a folyosó végén levő ajtóra mutattam. – Arra van a mosdó.

Bólintott, majd elsétált, én pedig visszamentem a főorvoshoz.

– Ő az a srác, akit a Margit híd korlátjáról húzták vissza – magyaráztam. – Fogyasztott alkoholt, ezért várunk még a pszichiátriai konzíliumra. Addig esetleg kimehetne cigizni? Tudom, hogy nem szoktuk engedni, meg nem létszükség, de mégiscsak bezártuk órákra a detoxba, pedig ő nem egy agresszív részeg…

– A te beteged, azt csinálsz, amit akarsz – vont vállat, és egy másik beteg dokumentációját kezdte tanulmányozni. – De a te felelősséged is – nézett fel végül. 

– Megértettem – bólintottam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve átmentem a konyhánkba, elővettem két műanyag poharat és megtöltöttem. Aztán előkerestem Dani cigijét és az öngyújtóját. Mikor visszaértem a detoxikálóhoz, ő már éppen lépett vissza az ajtón.

– Várj! Gyere, kikísérlek cigizni – mutattam fel a két poharat. Egy pillanatig meglepődve nézett rám, majd elmosolyodott és követett az udvarra.

Elsétáltunk a mentőbejáró végéig. Leültünk a padkára, és átnyújtottam neki az egyik poharat.

– Mi ez? – kérdezte gyanúsan.

– Pezsgő – feleltem, és koccintottunk.

Hitetlenkedve nézett rám, majd belekortyolt.

– Uh, hát ez biztos nem pezsgő – nyögte.

– Dehogynem! – ellenkeztem. – Jó, kölyökpezsgő, ez mégiscsak egy kórház. Szilveszterkor mindenki azt gondolta, hogy majd ő gondoskodik róla, hogy legyen mivel koccintatni. Úgyhogy még így nyár közepén is halomban állnak az üvegek a konyhában. Meg akartuk inni az összeset akkor, de aztán a főorvos kiöntötte a szamócásat az adminisztrátorok asztalára, amitől ők idegesek lettek, és akkor vége szakadt az ünneplésnek. Pedig igazán vad buli volt.

Elnevette magát.

– És most mit ünneplünk? – kérdezte.

– Azt, hogy itt vagy – válaszoltam vállat vonva és odaadtam a cigijét. Rágyújtott.

– Hát azon igazán nincs mit ünnepelni – fújta ki a füstöt szomorúan.

– Dehogynem. Különben kivel ülnék itt a sötétben?

– A kollegáiddal?

– Őket így is túl sokat látom – grimaszoltam. – Lassan akár a lakótársaimnak is hívhatnám őket.

Az utcán megjelentek az ismerős piros-kék fények, majd egy mentőautó kanyarodott be az udvarra.

– Hát ez egy gyors cigiszünet volt – sóhajtott. – Gondolom, menned kell dolgozni. – Néztük, ahogy a mentősök kihúzták a hordágyat, rajta egy idős bácsival. – Én meg megyek vissza a zárkámba – tette hozzá szomorúan.

– Nem hiszem – válaszoltam. – Alvó időm van.

– Az mit jelent?

Elmagyaráztam neki, hogyan szoktuk elmenni aludni azokon a ritka éjszakákon, amikor erre van lehetőség, majd a mentő felé biccentettem.

– Az a beteg nem tűnik kritikusnak, megbirkóznak vele a többiek. Én meg alszom tovább békésen – mosolyogtam.

– De akkor miért nem alszol most?

– Mert inkább itt vagyok – vontam vállat.

Dani lassan, elgondolkodva szívta a cigijét.

– Úgy nőttem fel, hogy sose volt semmim – mondta hirtelen, a távolba bámulva. – Mindig lyukas volt a cipőm. Mindig fáztam télen. Általában úgy nézett ki a vacsora, hogy anya felmelegítette a száraz kenyeret, és gyorsan kellett enni, mert melegen még úgy-ahogy el lehetett rágni.

Apám lelépett, mikor még kicsi voltam, alig emlékszem rá. Mindig azon gondolkodom, hogy bármikor elmehetek mellette az utcán, és nem ismerném meg. De ő sem engem… Lehet, hogy van egy új családja, akikkel boldog. Velünk biztos nem volt boldog. Vagy legalábbis nem eléggé, hogy maradjon. Vagy az is lehet, hogy meghalt. Nekem olyan, mintha halott lenne.

– Néha, aki elhagy minket, az meg is hal. Tudod, hogy valahol ott jár-kel a világban, de attól még számodra halott.   

A szemben levő házfalakat nézte. Lassan fújta ki a füstöt.

– Hogy lehet megtartani valakit, aki el akar hagyni? – kérdezte végül halkan.

– Sehogy – válaszoltam. – Senkire se tudod ráerőltetni, hogy jobban akarjon téged, mint önmagát. És nem is kell. Pláne nem gyerekként. – Megittam a pezsgőm végét, majd elgondolkodva folytattam: – Időnként, azt hiszem, jobb is, ha ők döntenek úgy, hogy elmennek. Jobb, mintha mi küldenénk el őket. Mert akkor lehet őket okolni, lehet rájuk dühösnek lenni. És nem önmagunkat kell marcangolni.

– A végeredmény ugyanaz, akkor végül is nem mindegy? – kérdezte keserűen. 

Egy pillanatig döbbenten meredtem magam elé. Úgy éreztem, mintha valaki arcul csapott volna. Eddig szentül hittem ebben. Hogy jobb, ha más megy el, mintha én. 

Arcokat láttam magam előtt felvillanni – a barátét, aki külföldre költözött, és azóta nem hallottam felőle, a családtagét, aki egyszer csak szó nélkül eltűnt az életemből. Aztán, mint az életben is, az arcok eltűntek, hogy aztán újra a sötét beton vegye át a helyüket.

Néha nemcsak az orvos ad a betegnek – van, hogy ez fordítva is igaz. Néha a beteg mond valamit, csak egy odavetett, félig körvonalazódott gondolatot, és megdől benned egy eddig sziklaszilárd hit.

Vettem egy mély levegőt.

– De – feleltem végül halkan. – De, mindegy.

Ültünk a padkán, a lábunk magunk alá húzva, műanyag pohár a kezünkben, és néztük, ahogy az ég kékje másodpercről másodpercre fakul.  

Megszólalt a telefonom.

– Vége az alvóidőnek? – kérdezte.

– Igen – nyomtam ki az ébresztőt.

– Hál’ istennek. Nem mertem mondani, de már nagyon hiányzott az a matrac. Nagyon kényelmes – mondta, aztán elfintorodott. – De azért valami légfrissítőt igazán bedobhatnátok.

Felállt, majd kinyújtotta felém a kezét. Elmosolyodtam, és hagytam, hogy felsegítsen. 

– Felhívom a pszichiátert – mondtam, miközben sétáltunk befele.

– Okés – sóhajtott. – Talán tényleg jobb, ha beszélgetek valakivel.

A gyors referálásomat követően a pszichiáter jelezte, hogy pár percen belül érkezik, úgyhogy már nem küldtem vissza Danit a detoxikálóba. Jött velem a vizsgálóba, és az ágyon ülve várt. Már nem a földet nézte, és nem tépkedte a lepedőt. Korábban ökölbe szorult kezét most maga mellett pihentette.

Végül a pszichiáter egy rövid beszélgetést követően úgy döntött, felveszi Danit az osztályára.

– Rendben – bólintottam. Kértem még pár perc türelmet, amíg befejezem az ambuláns lapot, majd, miután elkészültem és átadtam nekik, már indultak is az osztály felé.

A folyosón Dani még egy pillanatra visszafordult felém. 

– Doktornő! 

– Igen?

Azt hittem, el akar köszönni, de csak ennyit mondott:

– Borzasztó volt a gyerekpezsgő.

– Sajnálom – nevettem. 

– De azért kösz – mondta végül félszegen.

– Bármikor. Még rengeteg van belőle.

Elmosolyodott, majd intett, és követte a pszichiátert.

***

Ha Ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! 24 éves korig a Kék Vonal telefonszáma is hívható: 116-111. Amennyiben másért aggódik, ajánljuk az Alapítvány az Öngyilkosság ellen honlapját, amelyet ITT ér el. További tájékoztató, illetve – szakember segítségével igénybe vehető – önsegítő eszközt pedig ITT talál. 

WMN szerkesztőség