Milanovich Domi: Egy „bazmeg”, és ami mögötte van

–

Figyelmi villanás – vizsgálatok kimutatták, hogy sok esetben így működnek a káromkodások: halljuk-olvassuk őket, és tabu jellegük miatt annyira erősen hatnak a kognitív rendszerünkre, hogy az utánuk következő ingereket kevésbé hatékonyan tudjuk feldolgozni. Mondhatni, a káromkodások sok esetben tényleg kicsapják nálunk a biztosítékot: mégsem érdemes élből elítélnünk őket, hiszen az alkalmazásuk sok esetben pozitív is lehet. 

Felmérésekből ráadásul azt is tudjuk, hogy mindenféle társadalmi-gazdasági helyzetű ember szitkozódik: a gazdag, a szegény, a vidéki, a városi, az egyetemet végzett, a szakmunkás, a liberális, a konzervatív. A káromkodásokon tehát elitizmusból, egyfajta nyelvi igényességre hivatkozva kiakadni merő álszentség. Ugyanakkor a statisztikákból az is kiderül, hogy az átlagokat tekintve

gyakrabban, több helyzetben hajlamosak „csúnya szavakat” használni egyrészt az extravertált, másrészt a nagyfokú dominanciával és ellenségességgel jellemezhető, A-típusú személyiségek, tipikusan azok, akik agresszívak és versengők. 

Ettől függetlenül fontos látnunk: a káromkodásnak megannyi módja van, és ezek közül jópár kibaszottul egészséges (na meg retorikai fordulatként, az üzenet nyomatékosítására is jól használható).

Mint autóban a duda

Egy összesítő tanulmány szerint – ahol külön nem jelölöm, ebből fogok idézni –, bár a káromkodásoknak több típusa létezik, leggyakrabban két fajtáját szokták megkülönböztetni a szakirodalomban. Míg a bosszúságot kifejező káromkodás (annoyance swearing) elsősorban intrapszichés célú, azaz a saját belső működésünkről, az érzelmi megkönnyebbülésünkről, a stresszkezelésünkről szól; addig a társas káromkodás (social swearing) interperszonális, azaz személyközi funkciót lát el: erősítheti a csoportösszetartást, fokozhatja a beszélő hitelességét, de lehet a bántás, a ledominálás eszköze is. 

A káromkodás interakciós funkciói és hatásai nagymértékben kontextusfüggők: nem mindegy, mennyire formális a helyzet, amelyben elhangoznak, mi a beszélgetőpartnerek státusza, egymáshoz való viszonya, kinek milyen a káromkodás iránti egyéni toleranciája, mik az adott közegben a szociokulturális elvárások, mik a káromkodó (észlelt) szándékai, milyen csatornán zajlik a kommunikáció, milyen szövegkörnyezetben hangzik el a szitkozódás.

Ahogy Timothy Jay pszichológus, a téma egyik ismert kutatója mondja: „A káromkodás olyan, mint az autónkban a duda. Számos érzelmet – például dühöt, frusztrációt, örömöt és meglepetést is – jelezhetünk vele.”

A káromkodást máshol dolgozza fel az agyunk

A káromkodás szoros kapcsolatban áll az érzelmekkel: lehet katartikus, amikor negatív emóciókat szabadít fel bennünk, és szinte átmossa a lelkünket; lehet expresszív, amikor a segítségével tudjuk igazán kifejezni az érzelmeinket a környezetünknek; de arra is vannak laboratóriumi adatok, hogy a szitkozódások izgalmat, fokozott éberséget (arousal) váltanak ki belőlünk. Kutatások szerint ugyanis a káromkodás növeli a vegetatív idegrendszeri aktivitást, különösen a bőr vezetőképességét, illetve a pulzusszámot.  

A káromkodást az agyunk máshol és másképp dolgozza fel, mint a többi beszédtevékenységet. A magasabb rendű struktúrák helyett mélyebb, zsigeribb szinteken: az amygdalában, a bazális ganglionokban. Ezért is van az, hogy a káromkodás képessége gyakran megmarad neurológiai eredetű nyelvi zavarok, afázia esetén is.

A káromkodásokat egyébként is jobban megőrzi az emlékezetünk: szembetűnőbb ingerek, gyorsabban és alaposabban kódoljuk őket, a hozzájuk kapcsolt érzelmi töltet, izgalom miatt pedig könnyebben felidézhetők. 

Az egészségügyben lehetne funkciója!

Számos kutatásban alátámasztást nyert, hogy a káromkodás egyrészt fokozza a fizikai teljesítményünket – tovább bírjuk a magas fordulatszámú kerékpározást, illetve erősebben tudunk megszorítani tárgyakat –, másrészt növeli a fájdalomküszöbünket, a fájdalom elviselésének képességét. Hogy miért? 

A legtöbb vizsgálatban azt mérik meg, hogy a résztvevők mennyi ideig képesek jeges vízben tartani a kezüket. Egy 2020-as kísérletben a „fuck” szó ismételgetésekor a személyek fájdalomtűrése 33%-kal növekedett, tehát tovább bírták a jeges vizet. Ugyanakkor annak, amikor a tudósok által generált, a valóságban nem létező káromkodásokat mondogattak, nem volt ilyen hatása, hiába gondolták a „fouch” és „twizpipe” szavakat is viccesnek, ötletesnek. Más kutatási eredmények is arra utalnak, hogy a káromkodások fájdalomcsillapító hatása nem a figyelemelterelés vagy a szitkozódás újszerűsége miatt jön létre, hanem a már említett éberség (arousal), fokozott vegetatív idegrendszeri aktiváció állhat a háttérben.  

De vigyázat, ha túl gyakran használjuk őket, elkoptatjuk ezeket a kifejezéseket. Egy kutatásban azt találták, hogy

azoknál, akik legalább napi 60-szor káromkodtak (vagy legalábbis ennyit vallottak be), nem jelentkezett a fájdalomcsillapító hatás.

Ezzel együtt is, a szakirodalomból az látszik, hogy a betegek nagyobb erőkifejtésre, jobb fájdalomtűrésre lennének képesek, ha közben szitkozódhatnának. De ki akar „csúnyán beszélni” az orvosa, gyógytornásza, ápolója előtt? Pszichológusok éppen ezért azt javasolják, hogy egyes, különösen kellemetlen, vagy fájdalommal járó beavatkozások, vizsgálatok, rehabilitációs feladatok előtt a szakembereknek érdemes elmondani, hogy a beteg nyugodtan káromkodjon közben, ha jólesik neki, nem kell szégyenkeznie emiatt.

Ez a közlés egy olyan emberi gesztus volna, ami fiziológiai előnyei mellett a bizalmat is fokozhatná az egészségügyi dolgozók és a páciensek között. 

A káromkodással kibukik belőlünk valami: de mi?

A káromkodás társas funkcióit tekintve az az egyik legérdekesebb kutatási irány, hogy a hierarchia és a formális szerepek miként alakítják a megítélését. Van az a helyzet, amikor a káromkodás nyugodt, informális környezetet jelöl a felek számára. Oldja a hangulatot, azt üzeni, hogy „annyira bízom benned, vagyunk olyan viszonyban, hogy káromkodni is oké egymás előtt”. Ha tehát szakmai környezetben a vezetőnk, kollégánk káromkodik, az arra is utalhat, hogy a professzionális szerepe mellett kibukik belőle az ember: még hitelesebbé, őszintébbé teheti a mondandóját.

Azt is leírták, hogy a káromkodás gyakran önkéntelenül tör elő belőlünk, amikor ügyetlenkedünk, feldöntünk valamit, hibázunk – az, hogy ilyenkor bazmegelünk egy kicsit, csak még tökéletlenebbé, emberibbé, szerethetőbbé tesz minket. 

Más esetekben viszont a káromkodási kifejezetten autoriter gesztus: azt sugallja, hogy a vezetőnek arra sem kell vennie a fáradtságot, hogy megválogassa a szavait. Durvaságot, sürgetést, bántást fejez ki. Netán az arra való képtelenséget, hogy valaki a szerepében maradjon, és onnan, a hatalma és felelőssége teljes tudatában kommunikáljon akkor is, ha úgy érzi, támadják.

Szerintem részben ez történt Takács Péternél is, de nem kizárólag. 

Nem stílushiba, hanem verbális agresszió

Takács hiába hivatkozik arra, hogy a magán Facebook-profiljára érkezett az üzenet. Ő Magyarország kormányának egészségügyi államtitkára, a nap 24 órájában, és ebbéli minőségében is kérdezték. Egy apa rótta fel neki dühös hangnemben, hogy a 11 hónapos gyerekét a János kórház fűtetlen rendelőjében kellett meztelenre vetkőztetni egy vizsgálathoz, egy olyan helyiségben, amelyben a dolgozók is kabátban fagyoskodva végezték a munkájukat.  

Erre az államtitkár bazmegol, és lehülyézi az apát – az én értelmezésemben kioktat. A kioktatás pedig a verbális agresszió egy fajtája, ahogy azt dr. Borbás Gabriella Dóra is megállapítja kutatásában, amelyben a verbális agresszió 47 kategóriáját különbözteti meg. Ezek mindegyikében az agresszor megnyilatkozásainak közvetlen célja a fájdalomokozás, az ellenfél gyengítése, közvetett célja pedig a hatalom megszerzése, fenntartása. 

Ma ott tartunk, hogy az egészségügyi államtitkár bazmegol, lehülyéz egy apát, a belügyminiszter meg azt mondja a kórházban hagyott csecsemők ügyére, hogy „nem mi szültük őket”. Ez egy mintázat.

A rendszer mára annyira gátlástalanná vált, hogy már a kormányzati szerepeknek sincs visszatartó erejük (sőt). Egy olyan politikai felfogást látunk, amely a gyerekek, nők, kisebbségek, sérülékeny csoportok védelmével érdemi módon nem törődik, viszont körömszakadtáig védi a NER-elitet, bármilyen tetteket is kövessenek el.

Közben pedig nemcsak hagyta, hanem tevőlegesen is hozzájárult ahhoz, hogy a verbális agresszió elárassza az országot. 

Viszont ha a vezetők egyre erőszakosabbá válnak, az a társadalom minden szintjére leszivárog. Az agresszió agressziót szül, a normáink eltolódnak. Nem kéne hagyni.

Milanovich Domi