„A szívünk hajtotta előre a kocsit” – sporttörténelmet írt két magyar parasportoló

–

A páros mindkét tagjának története önmagában is rendkívüli.

Nagy Andrásnak születésekor a nyakára csavarodott a köldökzsinór, emiatt húsz percig nem kapott levegőt. Az oxigénhiányos állapot miatt agyának a mozgásért és beszédért felelős területei károsodtak: kerekesszékbe kényszerült és nehezen érthetően beszél – az értelme viszont ép maradt. Az általános iskolát szegregált, a gimnáziumot – egyetlen kerekesszékesként – többségi intézményben végezte el. Az érettségi után jogi tanulmányokba kezdett, és sikeresen megszerezte a diplomáját levelező tagozaton. Ma már családos ember, egy tinédzser lány büszke édesapja, és jogászként dolgozik egy cégnél, valamint a Nem Adom Fel Alapítványnál. Úgy érzi, sokat köszönhet a szüleinek és az egykori diáktársainak, akik mindenben támogatták őt tanulmányai során: például a gimnázium nem akadálymentesített épületében az osztálytársai, ha kellett, felcipelték a lépcsőn.

„Amit tudok, magam intézek”

Emellett hangsúlyozza, hogy a mai napig számíthat a körülötte lévők segítségére, de amit tud, azt szereti ő maga megoldani – időnként ő vásárol be, és hivatali ügyeket is önállóan intézi. Hozzáteszi, az is fontos, hogy tisztában legyen a határaival, tudja, milyen keretek között mozoghat és tevékenykedhet biztonságosan. Úgy tapasztalja, a mozgássérültek elfogadását illetően előrelépés tapasztalható Magyarországon – de az előítéletek még mindig jelen vannak a mindennapokban.

„Sokan meglepődnek, amikor megtudják, hogy jogász vagyok, mert ahogy mondják, ezt nem feltételezték rólam a megjelenésem, fizikai adottságaim alapján. A meglepődésük pedig csak fokozódik, amikor megemlítem, hogy feleségem és gyerekem is van” – meséli.

András parasportolóként is tevékenykedett. Egy golyósportot, a bocciát űzte, amelyben húsz évig versenyszerűen szerepelt. Hétszeres magyar bajnoknak vallhatja magát, a válogatott tagjaként két Európa- és világbajnokságon is járt, az egyik kontinenstornán az ötödik helyet szerezte meg. Mióta felhagyott az aktív versenyzéssel, a Magyar Para Boccia Szövetség elnökségi tagjaként és edzőként dolgozik szeretett sportjáért. 

A duó másik tagja, Boronkay Péter, szintén figyelemre méltó életutat járt be. Bal alkar nélkül született. Az óvodában és az iskolában a társai gyakran kipécézték, meséli, de nem kellett komolyabb megaláztatást elviselnie. „A gyerekek amúgy is piszkálják egymást időnként. Az esetemben sem volt szó többről. Ha gúnyoltak, hogy »félkezű«, gyorsan visszavágtam, hogy »féleszű«” – emlékezik vissza. 

Már korán élete részévé vált a sport. Először úszni kezdett, majd triatlonozott. Az edzésekbe apait-anyait beleadott, és a kitartása hamar meghozta a gyümölcsét: sorra gyűltek a vitrinjében az aranyérmek. „Miután egyre komolyabb sikereket értem el a sportban, már senki sem csúfolt a végtaghiányom miatt. Sőt, menőnek tartottak, mindenki velem akart barátkozni” – meséli.

A szuperbajnok

Boronkay Péter eredményei kimagaslók. Többszörös magyar bajnok paraúszónak, a paratriatlon különböző szakágaiban és távjain tízszeres világbajnoknak, kilencszeres Európa-bajnoknak vallhatja magát. Szerepelt a 2016-os riói paralimpián. Négyszer teljesítette az ironmant (3,8 km úszás, 180 km kerékpározás és 42,2 km futás megszakítás nélkül). Ő az egyetlen triatlonista, akinek van sprint-, olimpiai-, közép- és hosszútávon is világbajnoki címe. 

A sportolás mellett a munkában és a civil életben is kiteljesedett. Szociális munkásként diplomázott, drogambulancián és fogyatékos gyerekeket nevelő-oktató intézményben dolgozott. Edzősködik, jelenleg a Magyar Triatlon Szövetség paraválogatott-és utánpótlás szövetségi kapitánya, évek óta tart motivációs és érzékenyítő előadásokat iskolákban és cégeknek egyaránt. Emellett a kecskeméti Egészségügyi és Szociális Intézmények Igazgatósága fogyatékosságügyi tanácsadójaként tevékenykedik. Feleségével három fiút nevelnek. Sok időt tölt a Down-szindrómás nagybátyjával.

András és Péter harminc éve ismerik egymást, egy gimnáziumba jártak. Kapcsolatuk az évek során igazi szövetséggé érett. „Ő és az édesapám egy speciális sportegyesületet hoztak létre mozgássérültek részére. Sokat dolgoztunk együtt Andrissal a közös ügyünk, a parasport előremozdításán: figyeltük a pályázatokat, versenyeket és más rendezvényeket szerveztünk” – magyarázza Péter.

Tavasszal barátságuk újabb mérföldkőhöz érkezett. Péter elhatározta, hogy Andrással együtt teljesít egy maratoni távot – úgy, hogy mozgássérült társát egy futókocsiban viszi végig a versenyen.

Elmondása szerint az inspirációt Dick és Rick Hoyt történetéből (az apa, aki futó- és triatlonversenyeken tolta végig bénulással élő fiát) merítette, valamint azokból a futásokból, amelyeket a SUHANJ! Alapítvány támogatottjaival és önkénteseivel teljesített. (A szervezet célja, hogy megossza a mozgás örömét a fogyatékossággal élőkkel.)

„Először bolondnak nézett”

Miután Péter megosztotta az ötletét Andrással, barátja őszintén meglepődött. „Először bolondnak nézett, de aztán mondta, hogy vágjunk bele” – idézi fel nevetve a beszélgetést. 

Péter és András azt is elhatározták, hogy a táv kilométereit jótékonysági célból, egy karitatív szervezet támogatására „áruba bocsátják” majd. 

„Igen, valóban furcsán néztem Petire, amikor elmondta, mit tervez. Kértem tőle, hogy adjon egy kis gondolkodási időt, mert attól tartottam, zavarni fog, hogy csak ülök a kocsiban, így nem tudom segíteni a futást. Végül is a vállalkozás egyedisége, a jótékonysági cél, és persze a barátsága meggyőzött” – emlékezik vissza András.

A páros úgy döntött, az október második hétvégéjén megrendezendő SPAR Budapest Maraton Fesztiválon teljesíti a távot. A választásban egy kettős jubileum is szerepet játszott: a magyar fővárosban idén a negyvenedik alkalommal rendezték meg ezt a futóeseményt, Péter pedig élete első maratonját huszonöt éve futotta – szintén ezen a rendezvényen. Ami a jótékonysági célt illeti, a duó a teljesítéssel egy kecskeméti szervezetet, a Modern Gondoskodás Alapítványt kívánta támogatni, amely fogyatékossággal élők számára szervez szabadidős és sporttevékenységeket. Különleges vállalásukat „paratonfutásnak” nevezték el.

András és Péter másfél hónapig készültek együtt a kihívásra. A felkészülés során rengeteg élmény érte őket, de az első közös edzés különösen emlékezetes marad számukra.  „Városunkban, Kecskeméten koptattuk az aszfaltot, sokan mosolyogtak ránk, az autósok, kamionosok dudálással biztattak. Andris olyan perspektívából láthatta a várost, amilyenből még soha” – emlékezett vissza Péter.

„Felemelő volt látni Peti kitartását, elszántságát, odaadását és profizmusát a tréningek során” – tette hozzá András.

Maratoni barátság

A rövidebb edzések 10-15, a hosszabbak 18-22 kilométeresek voltak – vagyis egyszer sem próbálták ki a verseny előtt, milyen közösen teljesíteni a 42,2 kilométert. Ennek két oka is volt. „Edzéselméleti alapszabály, hogy maratonra nem maratonnal készülünk, nem szabad túlságosan lemeríteni a szervezetet a felkészülés alatt. És úgy szerettem volna, hogy Andris az ikonikus táv varázsát, a flow-élményt versenykörülmények közt, futók és a szurkolók ezreinek társaságában élje át, ne csendesebb körülmények között” – magyarázza Péter.

Október 12-én jött el a nagy nap. A futófesztivál fő versenyszámában, a maratonin több ezer futó állt rajthoz – Péter és András kiemelt figyelmet kapva, a mezőny előtt rajtoltak. „Rendkívül gazdag volt érzelmekben az a kicsivel több, mint négy óra, ami alatt teljesítettük a távot. Tudtuk, hogy nem bírjuk majd ki könnyek nélkül, de úgy gondoltuk, a befutónál törik majd el a mécses. Nem így történt, már a rajtnál elérzékenyültünk” – meséli Péter. 

Az érzelmi hullámvasút az egész versenyen át tartott. A párosra sok futó és szurkoló felfigyelt, és tapsokkal, bekiabálásokkal buzdították őket. Szükség is volt a támogatásra, hiszen Péter kétszer is kisebb holtpontra került, különösen a 35. kilométer körül érezte, hogy fárad. A versenypályán több emelkedő is volt, és végig figyelnie kellett, mikor kell a kocsival kikerülnie a versenytársait.

„Fontos volt, hogy fizikailag és mentálisan is bírjam a távot” – magyarázza. „Aki futókocsis futásra adja a fejét, annak nemcsak magára kell figyelnie, hanem a kocsiban ülő társa szükségleteire is. Andrisnál volt enni- és innivaló, és egyszer mosdóztatnom is kellett.”

Az utolsó kilométerek alatt Péter meglátta a feleségét. Mint mondja, ez adott neki erőt a végső szakaszhoz – amelyen még egy nehéz emelkedő várta. „Ekkor már a szívünk hajtotta előre a kocsit” – fogalmazott. A célba érkezés – a rajthoz hasonlóan – emlékezetes maradt. A párost a szurkolók vastapsa várta, rengetegen állították meg őket egy vállba veregetésre, ölelésre.

„Olyan érzés tört rám a befutó során, mintha világcsúcsot döntöttem volna” – idézi fel András. „Azóta úgy érzem, hogy egy mozgássérült embert a versenyzés élményében részesíteni többet ér, mint bármelyik aranyérem” – meséli az érzéseiről Péter.

András és Péter azóta is az élmények hatása alatt vannak – de már a jövőt is tervezik. A minap összeültek egy pizzázásra, és már a következő versenyről beszéltek.

„Ez valószínűleg nem egy egyszeri vállalás volt, hanem valaminek a kezdete” – hangsúlyozzák. A jövőbeni terveinkről viszont még nem szeretnék beszélni. „Egy biztos: a közös futásaink továbbra is folytatódnak majd Kecskeméten. Valóra váltjuk a közös álmainkat. Ilyen a mi barátságunk”

Nádudvari Péter