–

„Ezért úgy döntöttem, lezárok egy fontos szakaszt az életemben”

Nem tudom, hogyan lehet ideális karakterszámba passzírozni egy történetet, miközben az túlmutat önmagán, hovatovább, a sorsom alakulását jelenti (azt sem tudom, melyik igeidőt használjam).

Majdnem három éve, valamivel a 2023. január 20-i megjelenése előtt megírtam az utolsó cikkemet a WMN-re, a botrányt szülő Jimmy-sorozatról szóló ajánlómat, amiért keresztre feszítettek. Az olvasók azon a ponton nem tudták, akkor már jó ideje érlelődött bennem, hogy nem vagyok jó úton, hogy elveszítettem (vagy soha nem találtam meg) a kontrollt abban, hogyan kellene kezelni a reakciókat, ki vagyok és mire vágyom a szakmámban, hogy sokan milyen szinten dehumanizálták a személyemet akkorra, és én ettől mennyire szenvedtem. Furcsa véletlen talán, hogy épp Zámbó Jimmyvel vertem be az utolsó szöget a WMN olvasóival közös utunk koporsójába, de ezen a napon elérkezett az a pont, amikor felismertem:

a magazin túlnőtt rajtam, hiszen abban az időszakban nem rendelkeztem elég munícióval ahhoz, hogy eleget tudjak magamról, a világban betöltött szerepemről, gyatrán álltam a hibáim felismerésében is, ezért úgy döntöttem, lezárok egy szép és fontos szakaszt az életemben.

Mivel ebben a történetben illik őszintének lenni, és nem is lehetne úgy kerek, vagy igazi, ha nem lennék az, ezért most annál is többet elmesélek, amennyit akartam, ha már megkértek rá, és talán ez a nem kimondott elvárás is.

„És én közben az életemért küzdök”

Ehhez viszont vissza kell lépnem 2014. februárjáig amikor az írásaim hangvétele sok év blogolás és a decemberi rákdiagnózis után megváltozik, amikor eldöntöm, hogy írok a betegségemről is. Arra nem számítok, hogy ez valóságos bomba lesz az éterben, nem készülök fel rá, így azt is meglepődéssel, meghatódottsággal fogadom, hogy D. Tóth Kriszta rám ír Messengeren, és azt mondja: olvassa az írásaimat, szeretne interjúzni. Ezen a ponton még nincs WMN, egy másik magazinnál dolgozom, ahogy ő is másnak írja meg a beszélgetésünket. És én közben az életemért küzdök.

Találkozunk, boldog, reményteli vagyok és fogalmatlan az életről. A találkozás Krisztával sorsszerű. Benne megvan az a képesség, hogy csodálatos érzékenységgel maga köré gyűjti azokat, akiknek törődésre és szeretetre van szüksége. Ebből talán már azt is kikövetkeztethetitek, hogy ez nem egy szimpla interjú: Krisztával kapcsolatban maradunk a megjelenés után is, meglátogat időnként, majd év vége felé valamilyen (akkor híres és menő) divatbloggerrel üldögélek egy valamilyen (akkor híres és menő) helyen, amikor újra találkozunk, és meséli, hogy indítani akar egy magazint, olyan igazit, életről, emberekről szólót, és szeretettel számít rám ott.

Sosem felejtem el a szemében ragyogó fényt, és azt sem felejtem el, hogy amikor elmegy, a(z akkor híres és menő) blogger megszólal: „Tudod, hány ilyen dumát hallgattam már végig? Egyikből sem lett semmi.” A többi már történelem.

2015. január legelején, hosszas kemoterápia és egy életmentő műtét után, annak tudatában, hogy túléltem a kórt, visszajön a rákom. Az Onkológián azt mondják, nem adnak kezelést, legfeljebb fájdalomcsillapítást. Az orvosomnak köszönhetően bekerülök máshová, ahol további kemót és sugarat kapok.

Közben Kriszta újra meglátogat. 2015 március 8-ra tervezi a WMN indulását. Az állapotom leírása ezen a ponton azért fontos, mert szabályosan nem tudok felkelni segítség nélkül az ágyból, nem tudok enni, folyamatosan hányok, állandó fájdalmaim vannak, és képtelen vagyok a járásra a daganat elhelyezkedése miatt. Beszélni sem tudok, de valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folyamán írni igen. Az első cikkemet a WMN-re nagyjából egy hónappal annak indulása után, 2015. április 22-én írom, amellyel új fejezet nyitunk a rákról való kommunikációban: az akkorra már szép olvasószámot produkáló WMN – amely valóságos detonációt okoz a magyar média égiszén – jelentős platformot biztosít nekem és a témámnak is.

Egy hónappal később megtudjuk, hogy eltűnt a szervezetemből a tumor, elindulhatok a rehabilitáció útján, és ebben a WMN-es munka sokat segít.

„Hogy én ki voltam akkor, amikor elindultunk együtt? Egy vázlat.”

Természetesen az elején egészen máshogyan vagyunk, nincs irodánk, egy maroknyi lelkes csapat, aki hetente kétszer találkozik egy kölcsönkapott helyiségben. Kriszta, Borcsa, Gabi, Anett, Szilvi, Gina, Gazsi, ülünk a körben, és boldogok vagyunk, amiért új színekkel festhetünk, amiért eltérünk a megszokottól, közben nem is érezzük munkának, amit csinálunk, hiszen igazi élvezetté válik a magazin felépítése.

Ahogy telnek az évek, úgy növekszünk, úgy alakul át körülöttünk a tér, és úgy formálódunk mi magunk is. Együtt vészelünk át válást, betegséget, csalódást, világjárványt. Ami az egyiknek fáj, az fáj az összesnek, ami az egyiknek öröm, annak örül az összes. Tagadhatatlanul rengeteget tanulok ezekben az években és azt sem tagadhatom le, hogy van ebben sírás is, de azt sosem felejtjük el, hogy szeretjük a másikat, még akkor is, amikor nem.

Hogy én ki voltam akkor, amikor elindultunk együtt? Egy vázlat. Egymásra íródtak bennem az elmúlt évtized történései, a tanulási folyamat, amelyben elveszítettem azt, amit hittem, és megtaláltam egy jóval értékesebb hitrendszert. Azt a tudást senki sem veheti el tőlem, amit szakmailag és emberileg ezen a helyen szereztem.

„Hogyan kívánhatnék másmilyen utat ennél?”

A három évvel ezelőtti felmondásom nehéz és fájdalmas volt, ennek ellenére úgy hiszem, időszerű. Ideje volt annak, hogy újraírjuk a viszonyunkat. Egyvalamit viszont nem lehet és nem is kell felülírni: a szeretetet és a tiszteletet egymás iránt. És arra is most jövök rá, hogy nem volt igazi, tisztességes búcsúm a WMN-től, nem búcsúztam el ezen a platformon az olvasóktól, és legalább most már tudom, miért nem. Aki ennyi éven keresztül kapcsolódik valamihez, annak szerves része, alakítója, tanulója, az nem tud elbúcsúzni végleg.

Azt hiszem, mindezek miatt, amiket most elmeséltem, hiteles vagyok abban, amikor azt mondom, hogy a WMN egy olyan közösség, amely nekem a másfajta életet adta, belépőt valahová, ahová vágytam, és ahol rengeteget tanultam a szakmáról és az emberekről.

Ahhoz, hogy ez a műhely fennmaradjon, és közösségként működhessen tovább, most rátok van szüksége, mindennél jobban. Arra az erőre, amely tíz éve tartja, de most erőteljesebb lábakra kell állnia. A világunk egyre bizonytalanabb, napról-napra kiszámíthatatlanabb, és ha valamit megtapasztaltam, az a közösség erejének jelentősége. Az olvasók, akik nemcsak elolvasnak, hanem figyelnek rád, várnak téged, veled örülnek, sírnak, megdorgálnak, vagy elküldenek a fenébe.

Harmincéves voltam, amikor elindult a WMN, életem legviszontagságosabb, legellentmondásosabb és legnagyobb útját ebben az évtizedben jártam be, ebben a bölcsőben, ahová Kriszta hívott, ahol voltam csecsemő, üvöltő gyerek, lázadó kamasz és a felnövő, kiröppenő felnőtt.

Hogyan kívánhatnék másmilyen utat ennél?

Negyvenéves koromra megtanultam, a dolgok természete, hogy véget érjenek, és másmilyen formát öltsenek, hogy úgy élhessenek tovább. Hiszek az olvasókban, az olvasóinkban, akik tudják, mit jelent a mai viszontagságok között függetlenként életben maradni.

Éljen a közösség ereje, éljen a WMN, most rajtatok a világ szeme, a szó a tiétek.

Hiszek abban, hogy továbbépül az, ahová tizenegy évvel ezelőtt ragyogó szemmel hívtak, és amiben az elindulásáig csak kevesen hittünk.

A magazin életének tizenegyedik évében, október nyolcadikán elindult az új, közösségi támogatási program, a WMN-Tagság. Látogass el ide, a Tagság oldalra, nézz körül, és ha teheted, támogasd a WMN szabad, független alkotóműhelyének működését!

Szentesi Éva