–

Milanovich Domi/WMN: Nemrég jelent meg a Lélektani határ podcastunk sématerápiás adása Vágyi Petrával, aki szerint érdemes lehet kerülni a 10/10-es erősségű vonzalmakat, mert „a hirtelen ránk törő, nagyon erős érzések gyakran azt jelzik, hogy a bennünk lévő sebzett, hiányokkal küzdő gyerek kezd el zizegni”. Azt javasolta, adjunk esélyt a 6-os, 7-es vonzalmaknak is. Mondanom sem kell, e gondolat kapcsán érkezett hozzánk a legtöbb kérdés: létezik-e kiskapu?

Udvari Judit: Azt elhiszem! Mert szerelmesnek lenni jó, nem? Arról nem akarunk lemondani. Én azzal szoktam árnyalni a képet, hogy a fenti szempont inkább azokra vonatkozik, akiknek mély kötődési sebeik vannak, akik úgy nőttek fel, hogy egyik vagy mindkét szülőjük diagnosztikus értékű mentális betegséggel küzdött. Másrészt akkor fontos még figyelni erre, ha visszatérő mintázatról van szó, tehát észreveszem, hogy már többedszerre fordul elő, hogy szerelmes voltam, nagyon behúzott, aztán kiderült, hogy pont ugyanaz történik, mint a korábbi partnerekkel. Azt is szoktam mondani:

nem az a baj, ha beleesel, hanem ha benne ragadsz.

Meg lehet tanulni, hogy ne menjünk el a fájó dolgok mellett, ezeket jelezzük a másiknak – ez tulajdonképpen egy teszt is, hogy erre ő hogyan reagál. 

M. D./WMN: Beszéljünk a már meglévő kapcsolatokról is. Mire egy pár terápiába érkezik, egyes kutatások szerint átlagosan 6 éve küzdenek a problémáikkal – írjátok Vágyi Petrával a Sémáink párban című könyvben, amelynek utolsó két fejezetében társszerzőként működtél közre. Mi az a pont, amikor érdemes szakemberhez fordulni?

U. J.: Teljesen természetes, hogy nem azzal kezdik az emberek a problémamegoldást, hogy elmennek párterápiába, hanem először a saját eszközeikkel, különféle olvasmányokkal, podcastokkal, cikkekkel erősítve magukat igyekeznek kezelni a helyzetet. A próbálkozások közben ráadásul tisztulni is szokott a kép, ami előny lehet a párterápiában. Persze fontos, hogy tudjanak segítséget kérni. Általában akkor jönnek el, amikor már vannak jól bejáratott rossz köreik. Amikor tudják, hogy nem jó, de megint csinálják: ugyanolyan mérgesek leszeknek, ugyanúgy elvonulnak, ugyanaz a rossz érzésük támad. Szeretik a másikat, de magányosak, vagy kötődnek, de úgy érzik, nem értékelik őket. 

M. D./WMN: Létezik egyáltalán olyan, hogy egy pár túl korán megy terápiába?

U. J.: Őszintén szólva van egy ilyen tendencia, elsősorban a fiataloknál. Néha kapok olyan megkeresést, hogy a húszas éveik elején járnak, fél éve vannak együtt… Jó, hogy van igény bennük az önismeretre, fejlődésre, de megfontolandó, hogy ilyenkor inkább még egyéni terápiába menjenek. Elérhetők emellett tematikus önismereti csoportok is, például elköteleződés előtt álló felnőtteknek, ezek is nagyon hasznosak. Más párok azzal keresnek meg, hogy még nincs baj, de ne is legyen, tehát preventív jelleggel jönnének. Én azt gondolom, hogy

a párterápiában mindig lehet jó célt találni, és nem is mindig az a legfontosabb cél, amit először megfogalmaznak: sok esetben idővel bomlik ki, hogy mi az, amivel igazán dolguk van.

M. D./WMN: Miben más a séma-párterápia, mint a párterápia egyéb irányzatai? 

U. J.: Kezdem egy példával, amit egy pár mesélt nekem a héten.