–

A naptáramban a nyár utolsó napja van. Elszorul a torkom. Sírok. Azt érzem, megfulladok. Fáj, hogy vége, pedig pontosan tudom, hogy kilenc hónap múlva újra nyár lesz. 28 éves vagyok, és borderline személyiségzavarral küzdök.

Súlyos teher egy kislányon

Már óvodáskoromból vannak emlékeim arról, hogy valami nincs rendben velem. Gyerekként rengeteget sírtam. Élénken emlékszem a nyári vakáció első napjára. A félhomályos gyerekszobára, amelyet a kék, sárga csillagokkal és holddal díszített függöny sötétített be. Délutáni alvásidő volt, és valami szorította a torkom, mély szomorúság tört rám és sírni kezdtem. Vége az ovinak, és ez a megmagyarázhatatlan szomorúság rám nehezedett, mint valami nagy és súlyos kő. 

Mindig mélyen megviselt minden apróság, minden változás – legyen az egy évszakváltás vagy egy pillanat elmúlása. Sokszor gondolkodtam gyerekként azon, mások hogy viselik mindezt ilyen jól. 

Törés

16 éves voltam, amikor elveszítettem azt az embert, aki feltétel nélkül figyelt rám és szeretett. Talán ez volt az a pillanat, amikor minden lassan a felszínre tört:

dühkitöréseim lettek, nagyon sokáig evészavarral küzdöttem, a hangulataim intenzíven és irányíthatatlanul ingadoztak, és mindezt csak súlyosbította egy bántalmazó osztályközösség és az érzelmileg megterhelő környezet. 

„Se veled, se nélküled” kapcsolataim lettek, mindig kellett valaki mellém, mert egyedül nem tudtam létezni. Mindenkibe beleszerettem, és mindenkit mélyen, őszintén szerettem, miközben kétségbeesetten vágytam a figyelemre. Nem igazán tűnt fel senkinek, hogy valami nincs rendben velem, a tinikor volt a magyarázat mindenre.

Vágás

Egyetemi éveim alatt egy intenzív veszekedés után annyira kiborultam, hogy falcolni kezdtem. Úgy gondoltam, megérdemlem, mert mintha lett volna bennem valami rossz, ami sosem múlik el. Amikor véget ért az első igazi, hét éve tartó párkapcsolatom, teljesen összeomlottam. Ez volt az első igazi mélypontom. Ekkor mentem el egy pszichiáterhez. Azt hittem, nem élem túl, elképzelhetetlennek tűnt számomra az egyedüllét, féltem az élettől.

2023-ban diagnosztizáltak borderline személyiségzavarral. Fogalmam sem volt, mit jelent ez, halvány emlékem volt róla, hogy a Terápia című sorozat egyik epizódjában hallottam ezt a szót, de inkább „borderlányként” emlékeztem rá.  

Diagnózissal érkező kérdések

Amikor megkaptam a diagnózisom, egyrészt nagyon megkönnyebbültem, hogy végre neve van annak, ami velem történik, és amiért olyan nehéz számomra az élet. Másrészt nagyon egyedül éreztem magam ezzel. Nem mertem beszélni róla senkinek, mert ott volt bennem a sok félelem: mi lesz, ha…

mi lesz, ha másképp tekintenek rám a barátaim, ha elveszítem őket, ha másképp kezelnek, ha emiatt nem kapok majd munkát, ha félni fognak tőlem?

Sokan idealizálják ezt a személyiségzavart. Gyakran hallom, hogy „ma már mindenki borderline-osnak mondja magát”. A szomorúságnak is van egy romantikus oldala, de arról senki sem beszél, milyen hajnali háromkor üvölteni, hogy meg akarok halni. Milyen fekete-fehérben érzékelni mindent, milyen nyáron 40 fokban hosszú ujjúban járni, hogy senki se lássa azt a szenvedést, aminek nyomai vannak. Milyen az a féktelen őrület és dühroham, ami egyszerre borzalmas, kimerítő és nagyon ijesztő. Jön, sose lehet tudni, mikor, és épp mi váltja ki, elég egy olyan szó, ami triggerel. Próbálod féken tartani, de mindent elpusztít… Aztán csend van, csak ülsz, fogalmad sincs, hogyan kezdődött, és miért. 

Belső viharok

A borderline nem látszik, nincsenek külső jelei. Rólam sem mondaná meg senki, hogy borderline személyiségzavarral küzdök, azt látják, hogy nagyon érzékeny vagyok, furcsa, jelentéktelen dolgokon sírok. De senki sem sejti, hogy komolyabb problémákkal küzdök. Csendes vagyok és jó kislány. Ennyi. 

Lehajtott fejjel járok, lesütöm a szemem, ha valamiért megdicsérnek. Bűnhődöm, és büntetem magam; senki sem gondolja, hogy belül, megállás nélkül tombol az a láthatatlan viharfelhő, az a féktelen hullámvasút, amiről nem lehet csak úgy leszállni.

A kezeimben a sebek térképek, amelyeken keresztül próbálom elmagyarázni magamnak, miért kell ennyire fájnia annak, hogy itt vagyok.

Bűntudat

Egy ilyen diagnózissal az ember nagyon magányos tud lenni – mintha a világ másoknak szólna, és mi csak kívülről néznénk. Félek, talán sosem fogok tudni teljes életet élni. Az érzések irányítják az embert, és nem az agya. A gyógyszeres kezelésnek köszönhetően egy kicsit könnyebben kezelem a prefrontális kéreg és az amygdala működési zavarát. De sokat küzdök azzal, hogy gyorsan, intenzíven és nagyon megszeretem az embereket. Nem tudom kezelni, hogy az emberek jönnek, és néha velünk tartanak életünk egy szakaszán, aztán elmennek. Ez az élet természetes rendje lenne, de nekem fáj; azt érzem, semminek nincs értelme, minden tönkre fog menni, és bele fogok halni. Ez számomra óriási küzdelem: beszippant egy spirál, és akár órákig, napokig képtelen vagyok kikeveredni belőle. 

A múlt erősen a hatalmában tart, és borzasztóan fáj, hogy annyi embernek okoztam szenvedést, annyi embert bántottam. Úgy érzem, ez a bűntudat nálam talán sosem fog teljesen elmúlni; azt mondják, meg kell tanulni ezzel együtt élni, nem tudom, nekem sikerül-e.

Beszéljünk róla!

Nagyon erős vágy van bennem, hogy segítsek, hogy merjenek az emberek beszélni, és hogy legyen, aki meghallgatja azok történetét, akik mentális betegségekkel küzdenek. A mentális betegségek gyakran elszakítanak másoktól, nem igazán érthető az, hogy milyen, amikor a legegyszerűbb tevékenységek, mint a hajmosás vagy az ágyból való felkelés, hatalmas fizikai és érzelmi erőfeszítést igényelnek… Sosem éreztem igazán, hogy ezt az emberek megértik. Inkább kellemetlennek, kínosnak tűnik, ezért nehéz beszélni róla – hogy például két napja olyan rosszul vagyok, hogy még mosakodni sem bírok. 

Az eleje nagyon nehéz, aztán könnyebb lesz…

Mindenkinek kívánom azt a bátorságot, hogy merje jelezni, ha úgy érzi, nehézségekkel küzd. Figyeljünk egymásra. Merjünk empátiával beszélgetést kezdeményezni, és ne tabusítsunk, mert minden, amit tabusítunk, kimondhatatlanná válik. 

Sokszor megkaptam, hogy ilyen dolgokról nem beszél az ember, hogy ez nem tartozik másra, hogy csak túlreagálom, mert igazából „nincs semmi bajod, csak egy rossz napod van”, „persze, hogy rosszul érzed magad, ha szomorú számokat hallgatsz és nem sportolsz. Ne gondolj arra, hogy borderline, meg depresszió.” 

Számomra a túlzott, erőltetett pozitivitás káros és toxikus. A hallgatással növeljük a szégyent. Pedig semmi szégyellnivaló nincs abban, ha valaki küzd. Szóval nem tudok okosat mondani; én néha felírom a naplómba, amikor sikerül levinni a szemetet, volt erőm főzni, kávéztam egy jót a testvéremmel vagy játszottam egy jót a barátnőim gyerekeivel. Igen, ezek számomra óriási dolgok… És hálás vagyok értük.

WMN szerkesztőség

A kiemelt kép forrása: Getty Images/maystra