Van kiút a rövid távú gondolkodás csapdájából – Interjú dr. Meskó Bertalan orvosi jövőkutatóval

–

Milanovich Domi/WMN: Az iskolában sokat tanultunk a történelemről, de a jövőről szinte egyáltalán nem, vagy alig. Miért lenne hasznos az előretekintő tudatosság fejlesztése, a jövőkutatói módszerekkel való ismerkedés már gyerekkorban?

Dr. Meskó Bertalan: És az is milyen hasznos lenne, ha a gyerekek megtanulhatnák érzelmileg kezelni a jövőt!

Még mindig tartja magát az az elképzelés, hogy a jövő egy egyszeri, elkerülhetetlen idővonal. Holott eleve többféle jövő létezik,

amelyeket a ma meghozott döntéseinkkel alakítunk, a jövőkutatói módszerek pedig ezek feltárásában segítenek. Minél tisztábban látjuk, mi minden várhat ránk, annál nagyobb eséllyel tudunk felkészülni ezekre a lehetséges forgatókönyvekre: ezt a fajta rezilienciát növelhetjük, ha elkezdünk játszani a gyerekekkel.

Amikor a könyvet írtam, felkerestem a Teach the Future nemzetközi mozgalom vezetőit, akik csapatukkal száznál is több iskolába vitték már el a programjaikat. Ők is tartanak foglalkozásokat, de a gyakorlataikat tanítóknak, tanároknak is javasolják, hogy vigyék be az órákra. Az egyik ilyen például a furcsa nevű „Taposd el a jövőkutatót!” módszer, amelynek során két csoportra osztják a diákokat. Az egyiket arra kérik, hogy listázzon olyan dolgokat, amik 10 év múlva is ugyanolyanak lesznek, mint ma. Például akkor is tanulni fogunk autót vezetni, vagy akkor is nézünk még tévét. A másik csoportnak pedig az a feladata, hogy bármilyen forrást felhasználva cáfolják ezeket meg. Keressenek trendeket, jeleket, híreket, leírásokat, riportokat, bejelentéseket, amik alapján azt tudja mondani: nem biztos, hogy ez így lesz 10 év múlva is. Miközben a tanulók jól szórakoznak, valójában előremutató tudatosságot építenek. Megtanulnak forrásokat elemezni, és felvázolnak jövőbeli víziókat, forgatókönyveket. 

M. D./WMN: Mivel a legtöbben nem tanultunk meg strukturáltan gondolkodni a jövőről, ezért is lehet az, hogy a jövővel kapcsolatban gyakran végletes reakciókkal lehet találkozni a húrráoptimizmustól kezdve (ebből van manapság kevesebb) a mélyreható szorongáson át a szinte teljes közönyig.

M. B.: Valójában két erő van, ami széttép minket minden egyes nap, hacsak valaki nem a digitális technológiáktól távol, egy erdőben él. Az egyik a FOMO, a fear of missing out, a félelem, hogy lemaradunk valamiről. Azt éljük meg, hogy folyamatosan csatlakoznunk kell az információs szupersztrádához, hogy mindenről tudjunk, és lássuk a veszélyeket, a lehetőségeket. A másik pedig a jövősokk nevű jelenség, amelyet Alvin Toffler jövőkutató, és felesége, Adelaide Farrell írtak le 1970-ben. Úgy vélték, hogy a technológiai-társadalmi fejlődés olyan mértékben felgyorsult, hogy azt az átlagember képtelen felfogni. Szinte állandó információs túlterheltségben élünk, ami jelentős stresszt okoz, így legszívesebben néha kimenekülnénk a technológiai világból, hogy minél távolabb legyünk a telefonunktól.

Ez a két erő, a FOMO és a jövősokk szétszakít minket, miközben igyekszünk mindfulnesst (tudatos jelenlétet), békét találni a mindennapokban.

De azért ne ijedjünk meg ettől, ez már közel 50 éve is így volt.

Én bármikor, amikor úgy érzem, hogy most már tényleg nagy a baj a világban, előveszem Toffler Harmadik hullám című kötetét 1980-ból. A könyvben is idézem belőle azt a bekezdést, amelyben terroristákról, a harmadik világháborús fenyegetésről, geopolitikai és gazdasági válságról beszél, és a szöveget akár a ma reggeli hírek alapján is írhatta volna. Ebből is látszik, hogy a történelem folyamán mindig is sok veszéllyel kellett megbirkóznunk, viszont végre elérhetővé váltak olyan eszközök, amelyeket korábban csak a kutatók, agytrösztök, szakemberek használtak. Ám ezeket elérhetővé kell tennünk a szélesebb nyilvánosság számára is:

el kell érnünk, hogy a jövő mindenkié legyen.

M. D./WMN: Hogyan lehet demokratizálni a jövőről való gondolkodást egy olyan országban, ahol anyagi értelemben is rengetegen élnek egyik napról a másikra? Ahogy te is írod, a rövid távú gondolkodás, a prezentizmus, amelynek a fogságába kerültünk, sokszor nem egyéni választás kérdése, hanem korunk gazdasági, kulturális, technológiai körülményei is ránk kényszerítik.

M. B.: Egyéni szinten annak, aki anyagi gondokkal küzd, nyilván nem a jövőkutatás fogja megoldani a holnapját. Ám ha a rendszert nézzük, és bevisszük ezt a szemléletet a mindennapi döntésekbe vagy az oktatásba, az jelentős változásokat indíthat el. A Térkép a jövőhöz valójában egy társadalmi kísérlet: abban bízom, hogy kialakíthatunk egy közös nyelvet a jövőről, és elkezdhetünk társadalmi szinten máshogy beszélni róla. A gazdasági negyedévek vagy politikai ciklusokra való fókuszálás helyett-mellett kialakítunk egy gondolkodást, amelyben a múlt, jelen és jövő generációi egymással beszélgetnek.

Ez annak, aki először hallja, különösnek hangozhat, de a whakapapa kifejezés a maori nyelvben például évszázadok óta ismert: ők úgy élnek, hogy a múlt, jelen és jövő generációi egy vonalként tekintenek egymásra, és a ma meghozott döntéseiknél figyelembe veszik, hogy azoknak az utánuk jövőkre is lesz hatása. Roman Krznaric filozófus még tovább megy, amikor azt mondja, időkolonialisták, időgyarmatosítók vagyunk: elnyomjuk a következő generációk hangját, ha nem törődünk a szempontjaikkal.

M. D./WMN: Hogyan válhatunk jó ősökké?

M. B.: A holnap őrzői úgy lehetünk – és nem is kell itt mindenkinek kozmikus léptékben gondolkodni –, ha elkezdünk beszélgetni a jövőbeli énünkkel. A pszichológia legalább 50 éve kutatja, hogy hogyan tudunk kapcsolatot kialakítani és rendszeres kommunikációt fenntartani a jövőbeli énünkkel: nemcsak a holnapi, hanem a jövő évi, vagy az 5 évvel későbbi énünkkel is. Mondok egy példát: az interjúnk után el fogok menni edzeni. Pedig sok dolgom lenne, és ma pont nincs is annyira kedvem, holott imádok sportolni. De délután biztosan arra fogok gondolni, hogy majd az 50, 60, 70 éves énem milyen hálás lesz, hogy 40 évesen is odafigyeltem a testmozgásra.

A jövőbeli énnel való kommunikáció segít nagyobb távlatokban látni önmagunkat, így a döntéseink nemcsak az azonnali jutalmak eléréséről szólnak, hanem valószínűbben tartunk szem előtt hosszú távú célokat; ugyanakkor kevésbé halogatunk, vagy vállaljuk túl magunkat, mert a jövőbeli énünkre is gondolunk.

M. D./WMN: Kutatások szerint vannak emberek, akik a belső beszéd hiányával (anendofáziával élnek), míg mások szimplán csak idegenkednek ettől a típusú verbalitástól. Ők hogyan kerülhetnek közelebb a jövőbeli énjükhöz?

M. B.: A téma világhírű szakértője, Hal Hershfield, akit szintén meginterjúvoltam a kötethez, azt mondta, akinek nincs ebben tapasztalata, ne azzal kezdje, hogy a jövőbeli énjével beszélget. Nem véletlen, hogy a delphoi jósdán is az „Ismerd meg önmagad!” felirat állt. Ahhoz ugyanis, hogy jobban tudjunk kapcsolódni a jövőbeli énünkhöz, először a múltbeliekkel érdemes az asztalra tenni a megoldandó feladatainkat. Én is először azzal kezdtem, hogy a múltbeli énjeimmel barátkoztam, ismerkedtem meg, velük alakítottam ki kommunikációt. Utána érdemes a jövőbeli én felé fordulni, és ez nem is feltétlenül egy beszélgetés, hanem egy szempont, hogy átgondolom, a döntéseim milyen hatással lesznek rá. Persze a jövőre irányultság sem lehet túlzó, hiszen akkor a mindfulness, a tudatos jelenlét, a pillanat átélése vész el.

M. D./WMN: A könyvben említed, hogy több mint 50 jövőkutatói módszer létezik, ezek közül 6-ot mutatsz be részletesen. Tudsz példát mondani olyan módszerre, amelynek a magánéletünkben különösen nagy hasznát vehetjük?

M. B.: Kétgyerekes szülőként magam is tapasztalom például, hogy a családi nyaralás megtervezése milyen bonyolult kérdéskör, mennyiféle igény, szempont merülhet fel benne. A forgatókönyv-elemzés abban segít, hogy jobban átláthassuk a lehetőségeinket. Ilyenkor két dolgot kell meghatároznunk. Az egyik a hajtóerő, valami, aminek nagy hatása lesz a nyaralásunkra, például a büdzsénk. A másik a bizonytalansági tényező, például a munkarend, hogy melyik családtag hogyan tud szabadságot kivenni. Mindkettőből két értéket veszünk (attól függően, hogy bőséges vagy alacsony a költségvetés, illetve rugalmas vagy korlátozott a szabadság), ami négy verziót eredményez. Ezt a négy kategóriát beszédes nevekkel látjuk el, majd mindegyik forgatókönyvet fel lehet vázolni, aztán ún. backcasting technikával vissza lehet fejteni, hogy mely lépések megtételére van szükség a megvalósításukhoz.

M. D./WMN: Rátérve a szakmai életünkre is: mit tanácsolsz, hogyan tudjuk minél korábban észrevenni a területünket érintő aktuális vagy jövőbeli trendeket?

M. B.: Az egyik legfontosabb, hogy milyen forrásokkal dolgozunk. A forrásaim számomra olyanok, mint a szakrális csatornáim – évek óta és okkal követem őket. Nagyon válogatósnak kell ebben lenni, hiszen könnyű bezárkózni egy buborékba, pláne az AI személyre szabott világában. Lényeges tehát, hogy minél diverzebb forrásokból merítsünk, ezt hívják az angolban környezeti szkennelésnek.

Mind a gyenge előjelek – azaz a potenciális változások korai mutatóinak – keresése, mind a trendelemzés olyan, mint egy játék. Mintha két, távoli pontot igyekeznél összekötni, megnézed, hogy egyes információk miként függhetnek össze.

Én ezt 18 éve csinálom, mindennap rengeteg hírt megnézek, és kiválasztom azt a pár tanulmányt, riportot, bejelentést, ami szerintem az orvos-egészségügy jövőjét tekintve a legfontosabb. A legegyszerűbb módszertan erre egyébként a Good Judgment Project (GJP) nevű oldal, amelyen rengeteg olyan izgalmas geopolitikai, választási, technológiai, kulturális, gazdasági kérdés szerepel a jövőről, amelyet egy szupportív közösség igyekszik megválaszolni. Már az nagyon tanulságos, ha először csak megfigyeljük, ki milyen válaszokat ad az ingyenesen elérhető felületen, aztán ha elkezdjük hozzárakni a magunk előrejelzéseit, még tovább fejleszthetjük a jövő elővételezésével kapcsolatos izmainkat.

M. D./WMN: A válaszodhoz kapcsolódva, én is azt éreztem a könyv olvasásakor, hogy a jövőkutatásban sok a játékosság, a kíváncsiság, az intellektuális frissesség. Ami pedig pszichológiai vizsgálatok szerint a szorongás és az agresszió alacsonyabb, az empátia magasabb szintjével jár együtt.

M. B.: Bár a jövőkutatás az ‘50-es, ‘60-as évek óta megalapozott tudományág, én ennek a könnyen emészthető, bárki által mindenféle szakmai háttér nélkül elvégezhető szeletét igyekeztem átadni. Ilyen például a jövőkerék nevű módszer is, amelyet bárki elvégezhet már ma. Nem kell hozzá más, csak egy téged érdeklő jövőbeli történés, mondjuk, egy esetleges munkahelyváltás, és megnézed, hogy ennek milyen elsődleges következményei várhatók a mindennapjaidban, az érzelmeidben, a logisztikában, a családod, a karriered szempontjából, és ezek mindegyikét még további, másodlagos vagy harmadlagos következményekre bonthatod.

Itt sem az számít, hogy „tévedünk” vagy „igazunk van” a jövővel kapcsolatban, hanem hogy mélyebben megértsük egy döntés tovagyűrűző hatását; mint amikor kavicsot dobunk a tóba és megfigyeljük a gyűrűző hullámait.

M. D./WMN: Sokan frusztrálódunk azon, hogy a politikusok hajlamosak rövid távú céloknak vagy látszatintézkedéseknek alárendelni a hosszú távú közös érdekeinket. Hogyan lehetne rábírni arra az ország mindenkori vezetőit, hogy tovább lássanak a mánál, és a négyéves kormányzati ciklusoknál is?

M. B.: Nem azzal tudjuk ezt elérni, ha megpróbáljuk meggyőzni a politikusokat a jövőkutatói módszereket alkalmazásáról, hanem azzal, ha mi, a társadalom tagjai kezdjük el ezeket használni, ezáltal pedig más szemmel követjük a cselekvéseiket, megnyilvánulásaikat. Ha a választók elkezdenek ilyen fejjel gondolkodni, akkor előbb-utóbb a politikusoknak is meg kell felelni ezeknek az igényeknek. Hasonló folyamatokat látunk az egészségügyben is.

A technológiai forradalmat nem az orvos hozta el, hanem a páciens, aki a 21. század kezdete óta rájött, hogy rákereshet információkra, használhatja az AI-t, szenzorokkal mérheti az egészségével kapcsolatos értékeit. Sok orvos eleinte azt mondta, hogy nem akarja ezt a nagyon technologizált orvosi munkát, de a páciensük annyit kérdezett erről, hogy mégis változtak ebbe az irányba. Én ugyanezt az alulról jövő mozgalmat látom lehetőségként a jövőorientált gondolkodás területén is.  

Persze kapok olyan visszajelzéseket is, hogy én nem értem a hazai rögvalóságot, ehhez képest mit jövök jövőbeli víziókkal. Viszont

a rögvalóságból csak akkor tudunk elmozdulni, ha van egy elképzelésünk a vágyott jövőről. De sajnos sokan megszokták, hogy semmi közük a jövőhöz, az csak valami, ami megtörténik velük, ők pedig reagálnak rá.

Ezzel szemben a jövőkutatás egyik alaptétele, hangozzék bármennyire optimistának vagy romantikusnak, hogy a jövőnkre aktív hatást gyakorolhatunk: azzal, hogy tudjuk, mi felé szeretnénk haladni, és ehhez milyen lépéseket kell megtennünk, azok a forgatókönyvek valósulhatnak meg, amelyeket a leginkább szeretnénk magunknak, a családunknak, a közösségünknek, az országunknak. 

Milanovich Domi