–

A lexikális tudás a múlté, harsogja manapság szinte mindenki

Alighanem igazuk is van. A világ összes tudása a zsebünkben lapul egy mobiltelefonban, bármikor előhívhatjuk, elolvashatjuk, sőt jó eséllyel YouTube-videó is van róla.

De akkor mit tanítsunk a gyerekeinknek ahhoz, hogy sikeresek legyenek? – vetődik fel a kérdés, amit szerintem nemcsak a mit, de a hogyan oldalról is érdemes egy kicsit átgondolni.

SEO-szakértő, big data elemző, közösségi médiás marketinges – csupa olyan szakma, amit soha senki nem tanult az iskolában, még azok sem, akik művelik. Ők is valahol másutt szedték magukra ezt a tudást. Egyre több ilyen szakma van, amivel igen jól lehet keresni, mégis: mintha nem tanulta volna senki. Őszintén szólva nem is tanulhatta, hiszen ezek a foglalkozások tíz-tizenöt évvel ezelőtt egyszerűen nem is léteztek.

A helyzet az, hogy a technológia olyan ütemben változtatja meg a világot, hogy azzal a közoktatás nem tarthatja a lépést. A ma a köznevelésben tanuló gyerekek mindegyike a XXI. században született, és egyetlen évet sem élt olyan korban, amikor ne lett volna Google. Ezzel szemben mindenki, aki tanítja őket – ideértve az összes pedagógust, de anyát és apát is –, a múlt évezredben jött világra, akkor járt iskolába, és akkor képzelte el a jövőt. Nagy valószínűséggel könyvtáraztak, amikor a beadandóhoz meg kellett szerezni valamilyen információt, de legalábbis kíváncsisággal lapozták fel Révai nagy lexikonát.

Ez természetesen önmagában nem baj. Az már inkább, ha ugyanezt várjuk el a mostani fiataloktól is. Hisz mint minden generációs jegy vagy beidegződés, ez is okozhat feszültséget. Ha a mai gyerekekkel szemben ilyen elvárásokat támasztunk, és olyan értékeket állítunk eléjük célként, amikkel nem tudnak azonosulni, akkor bizony ne csodálkozzunk, ha ellenállásba ütközünk.

Tipikus példaként szokták említeni az oktatással foglalkozó szakemberek a lexikális tudást mint fölösleges értéket

Minek megtanulni történelemből az évszámokat, irodalomból a nagy művek keletkezésének helyét és idejét, a szerzők születési dátumát és életrajzát vagy a kénsav kémiai képletét, ha mindez pillanatok alatt előhívható a telefonunkból – mondják sokan.

Azt gondolom, hogy ez így túlzott leegyszerűsítés, és két okból sem állja meg a helyét.  

A fontosabb az, hogy a történelem, az irodalom és általában a kultúra, a matematika, a fizika, a kémia és a biológia összefüggéseinek ismerete és megértése nélkülözhetetlen az egyén belső integritásának és komplex gondolkodásának kialakulásához.

E sorokat egy kávézóban írom, ahol a pincér képtelen megérteni, hogy ha a teámhoz adott termosz kívül forró, akkor az a termosz bizony rossz. Túl nagy a hőleadása ahhoz képest, hogy termosz, aminek az lenne a dolga, hogy benn tartsa a hőt, nekem meg sokáig legyen forró vizem. Elgondolkodom, hogy ez az ember hogyan fog szavazni a társasházi közgyűlésen, amikor az épület külső hőszigetelése lesz a téma. Vajon képes lesz-e végiggondolni azt, hogy a hőszigetelésen nemcsak a fűtésszámlája múlik, hanem az élhető jövője, sőt a mi élhető jövőnk is? 

De ugyanez a helyzet a humán tárgyakkal is

A ’48-as szabadságharc nem létezik a kor társadalmi, szellemi és kulturális irányzatai nélkül, ezek vezettek ugyanis oda, hogy adott történelmi pillanatban egész Európa forrongott.

Ehhez ismerni kell az illető kor műveit, és fel kell ismerni az összefüggéseket, amihez nagyjából mindent el kell tudnunk helyeznünk az időben. Ez szemléletformáló, tehát fontos tudás, de azt nem kell hozzá tudni, hogy március 15-én 10.15-kor éppen mit csináltak Petőfiék, pedig ezt minden magyar gyerek tudja – egészen addig, amíg el nem felejti. 

A lexikális tudás elvetése az én tapasztalataim szerint azért is téveszme, mert butának látszani a mai Z generációs – tehát tipikusan a közoktatásban ma tanuló – gyerekek között is ciki, és még hosszú távon az is marad. Nem tudni, hol van New York vagy milyen Sándor is írta az Anyám tyúkját, nos, ez ciki.

Na jó, de ha nem ezt, akkor mit tanítsunk a gyerekeinknek otthon és az iskolában, ha egyszer gőzünk sincs arról, hogy mire lesz szükségük 10, 15 vagy 20 év múlva, amikor pályakezdők lesznek?

Azt a fentiek alapján nyugodtan leszögezhetjük, hogy az alapokat – jól meghatározva azok körét – mindenképpen meg kell tanulni, és tanítani a jövőben is, de ez a megszokottnál jóval kisebb lexikális tudás követelésével (és nem mellesleg sokkal érdekesebben) is lehetséges.

Ettől még igaz marad, hogy a tanulásnak és a tudásnak az a formája, ami a ma tanuló gyerekek szüleinek és tanárainak ismerős és természetes, biztosan a múlté. Az is egészen bizonyos, hogy olyasmire kellene tanítani a gyerekeinket, amit mi magunk sem tudunk, mivel nem tudjuk, mit hoz a jövő, akár 20 éves időtávon is (lásd a fent felsorolt szakmákat).

A megoldás az lehet, ha azt tanítjuk meg nekik, ami segíti őket a későbbi folyamatos tanulásban. Azok az idők ugyanis elmúltak, amikor az ember szerzett egy szakmát és azzal leélte az életét.

Iszonyatos közhely, de attól még nagyon nehéz: tanulni tanítsuk meg őket. És azért nagyon nehéz, mert a többségünk nem tudja, miként kell. A többségünknek nem azt mutatták meg, hogy HOGYAN kell tanulni, hanem megmondták, hogy MIT kell megtanulni. Nagy különbség.

Nézzük tehát, melyek tehát azok a készségek, amiket a kétségtelenül nélkülözhetetlen alaptudáson felül meg kell szereznie a gyereknek otthon és az iskolában!

Az első és legfontosabb: tudni kell keresni a neten. A keresők nem találják ki a gondolatainkat, bár kétségtelenül közel járnak ehhez. Éppen ezért fontos, hogy megtanítsuk a gyors és célirányos keresés módjait.

A tárolás és a mentés képessége is sokkal összetettebb, mint gondolnánk, gyakran mi magunk sem vagyunk jók ebben. A könyvtárból jól ismert cédulázás nem múlt el nyom nélkül az életünkből, online könyvtáraink jó felépítése, címkézése és szisztematikus karbantartása nemcsak akkor fontos, amikor tudományos munkát végzünk, hanem akkor is, amikor a családi képeket rendezzük.

Egész életünkben fontos lesz, hogy a megszerzett információt megfelelő módon továbbítsuk mindazoknak, akik miatt megszereztük. Ez feltételezi a lényeg kiszűrésének képességét, és azt is, hogy az információt adott esetben képileg is megjelenítsük, netán animáljuk azok számára, akiknek szükségük lesz rá.

Az elemzés készsége nemcsak azt takarja – bár kétségtelenül ez is egyre fontosabb része a tudásnak –, hogy forrásellenőrzésnek vessük alá a neten talált információt, hanem az is, hogy a ránk ömlő hihetetlen mennyiségű információban folyamatosan rendet tartsunk, és csak azt és csak úgy tároljuk el magunkban vagy a gépünkön, ami releváns az életünkben megoldandó problémákkal kapcsolatban.

Minden hasznos, ami a gyors alkalmazkodóképességet fejleszti. Meggyőződésem, hogy minden gyereknek tanulnia kellene önismeretet, hogy pontosan lássa a helyét és a szerepét a világban, bármilyen változást él is át.

Szülőként szerintem ez hihetetlenül fontos. De ahogy egy magyar jövőkutató mondta, érdemes súlyt fektetni az oktatásban a logikus, strukturált gondolkodásra, a kommunikációs készségekre, kreatív gondolkodásra és a dizájngondolkodásra. Na, egy újabb terület, amiről a szülők (és a pedagógusok) nagy része még nem is feltétlenül hallott…

Plusz persze legalább egy idegen nyelv tudása fontos lenne, leginkább az angolé, hiszen azzal tényleg bárhol boldogulnak. Gyerekeinknek nagy szerencséjük van, ma már egy csomó mindent lehet angolul nézni és hallgatni, a neten is előbb-utóbb belecsöppennek idegen nyelvű közegbe, sokkal könnyebben megy nekik a nyelvtanulás, és sokkal magasabb szintre fejleszthetik benne magukat, mint a szüleik. A kevésbé jó nyelvérzékűeknek meg ott vannak az appok, amik jóformán azonnali időben lefordítják a mondottakat angolra, németre vagy akár mandarinra.

Persze mondhatja bárki, hogy ezek a tudások mind az értelmiségi munkakörök kellékei, de szálljunk magunkba, és emlékezzünk, mennyire bosszantó, amikor a nagy nehezen megtalált mester nem válaszol a leveleinkre, sms-einkre, és amikor végre elérjük, olyan szavakat és kifejezéseket használ, amiket sosem hallottunk korábban. De ezeket a készségeket egy önálló vállalkozó vagy egy CNC esztergát kezelő beosztott, de sokszor egy még egy gyári munkás sem nélkülözheti.

A másik kérdés, hogy hogyan tanítsuk gyerekeinket

Nos, a helyzet az, hogy a Z-sek élménykeresők, kudarc- és konfliktuskerülők, erősen vizuális típusok is egyben (hogy ez miért alakult így, arról bővebben írtam korábbi cikkekben). Esetükben a frontális, poroszos típusú oktatás biztos kudarcra van ítélve.

Az, hogy áll a tanár az asztal és a tábla között, és elmond valamit, ami egyébként fent van a neten, de megénekelte egy számban a Bëlga is (Királyok a házban), nos, ez nem lesz sikeres próbálkozás. A jövő sokkal inkább a digitális pedagógia.

Idősebbek (régebb óta fiatalok…) emlékszünk, milyen volt felsőben stencilezett vaktérképen városokat és folyókat bejelölni földrajzórán, aztán várni egy hetet, hogy a tanárnő kijavítsa. Ehhez képest vaktérképeset játszani a neten sokkal menőbb, a gép egy pillanat alatt válaszol, és azt is megmondja, hány órát kellene gyalog, bringával vagy vonattal utaznod ahhoz, hogy az általad megjelölt helyről az adott település tényleges helyére érj. Hát nem viccesebb?

Vajon mennyivel nagyobb élmény egy képernyőn megnézni az idegrendszer működését vagy a vér áramlását az emberi testben, mint képekre rajzolt nyilakból memorizálni ugyanezt? Ha még azt is hozzávesszük, hogy a számonkérés is működhet ugyanebben a formában, sokkal inkább játék, semmint témazáró dolgozat formájában, akkor máris megértjük, hogy a kudarcra érzékeny Z-sek miért szeretnék sokkal jobban ezt a módszert, mint a frontális, hosszú távú memóriára építő oktatást.

A hosszú távú memória tudással feltöltése egyre inkább akadályokba ütközik, és ez már nem a „szeretem, nem szeretem” kérdéskörbe tartozik, hanem az agy működési szokásai szabnak neki gátat.

Hány telefonszámot tudunk ma fejből?

Jó esetben hármat-négyet, a magunkét meg talán a szűkebb családét, esetleg valaki másét az őskorból. És hányat tudtunk 1990-ben, a mobilok megjelenése előtti időben? Sokkal többet, egyszerűen azért, mert az eszköz, amit telefonálásra használtunk (igen, drótos telefon, kifejezetten erre a célra szolgáló bútordarabon, úgynevezett telefonasztalon elhelyezve) nem volt alkalmas számok tárolására és tárcsázására, ezeket egy füzetbe írtuk fel kézzel. Macerás volt fellapozni a füzetkét a megfelelő helyen, kényelmesebbnek bizonyult a fontosabb számokat megjegyezni, amit segített az is, hogy ezeket egyenként pötyögtük be egy nyomógomb vagy egy elfordítható tárcsa segítségével.

De a hosszú távú memóriánk nemcsak azért romlik, mert lényegében soha nem is látunk telefonszámokat, csak neveket a kijelzőn – de ha mégis, akkor az valami gyanús hívás lesz –, hanem azért is, mert a rövid távút viszont egyre jobban igénybe vesszük.

A közösségi médián és általában az interneten keresztül ugyanis elképesztő mennyiségű információ ér el bennünket, és ezt valahogy fel kell dolgoznunk. Ez erősen igénybe veszi a rövid távú memóriáért felelős agyterületeket, és ez a hosszú távú memória rovására megy.

Sokszor éri a mai tinédzsereket az a vád, hogy nem figyelnek vagy felületesek

Nos, az könnyen elképzelhető, hogy egy mai gyerek nem figyel egy olyan órán, ami már nekünk is unalmas volt, de abban biztos vagyok, hogy ezt sokkal többször vágják a fejükhöz, mint ahányszor valóban nem figyelnek. Tévedés azt hinni, hogy a Z-sek nem elég koncentráltak. Tudnak nagyon azok lenni, ha olyasmivel foglalkoznak, ami valóban leköti őket, élményt ad nekik, és úgy érzik, hasznukra is válik. Amikor a Z-s tényleg nem figyel, akkor a fentiek közül egy vagy több feltétel nem teljesül, ilyenkor érdemes elgondolkodnunk, vajon tudunk-e olyan tudást átadni nekik, ami jobban leköti őket.  

A Z-sek nagyon is szem előtt tartják a saját érdekeiket, és fel is ismerik őket. Se szeri, se száma az utóbbi időben azoknak a történeteknek, amiket anyukáktól és apukáktól hallok 16-17 évesen megtáltosodott gyerekekről, akik keményen tanulnak, hogy jó egyetemre kerülhessenek. Nem kell kétségbe esni, ha egy gyerek 12-13 évesen nem nagyon szeret tanulni, majd megteszi akkor, amikor felismeri a saját jól felfogott érdekeit, és tesz azért, hogy valóra váltsa a céljait. Abban legyél, kedves szülő, partner, hogy ezeket az érdekeket tisztázd vele abban a néhány évben, amíg van rá mód.

Steigervald Krisztián