Mintha a szenvedése belém költözött volna – Olvasói írás

–

Délután jött a hír: elkapta a csapda a patkányt. Egy hosszúkás, doboz alakú fémketrec, csapóajtóval. Ha bemegy az állat, nem jön ki onnan. Egyedül legalábbis nem.

Már a vonaton rám törtek a kétségek: november közepe van, ebben a hidegben egy fémketrecben nagyon fázhat.

Még akkor is, ha patkány. Még akkor is, ha el kell pusztulnia, nem élhetünk együtt patkányokkal. De minden ésszerű érv ellenére összeszorult a szívem, miközben hazafelé zötykölődtem.

Mikor hazaértem, Misi büszkén, mint egy hős vadász, aki megvédte a családját – és egyébként ez így is van –, úgy fogadott. Kedvesen, megterített asztallal, vacsorával várt. Én rettentő fáradt és éhes voltam, de amint beléptem az ajtón, még kabátban közöltem vele: be kell takarnunk. Fázik. És nem tehet róla, hogy patkány.

Misi azt mondta, ez lehetetlen, ő nem fogja meg a ketrecet. Hasított fával körbevette, nehogy a saját állataink – a kutya és a macska – ott szaglásszanak, és megkapja az orrukat a patkány. Valahogy legyűrtem magamban az érzést, hogy tegyünk alá valamit, hogy ne fázzon. Legalábbis azt hittem, legyűrtem.

Mikor kimentünk a teraszra cigizni, egy pillanatra összenéztem a gombszemű állattal

Egy fél pohár bor és egy szál cigi után elmentem fürdeni és hajat mosni. A kádba még be tudtam szállni, aztán ahogy folyt a víz a csapból és jó melegen körbevett, megint eszembe jutott, hogy a patkány a hidegben van. Nulla fok körüli az idő. Elmerültem a vízben. Túl forró volt, ezért engedtem magamnak hideget hozzá. Én tudtam változtatni a hőérzetemen, ő, részben miattunk, nem.

„Megőrülök ettől” – futott át az agyamon, miközben visszafeküdtem.

Most már eléggé lehűlt a víz, újra felültem, hogy elzárjam a hideget. Mert megtehetem, hogy elzárom a hideg érzését, ha akarom. Csend lett.

Megijedtem, hogy még inkább egyedül maradok ezzel a szörnyű, tehetetlen érzéssel. Olyan volt, mintha a patkány szenvedése belém költözött volna. Elkezdtem hosszan lélegezni, hallgattam, ahogy veszem a levegőt. Eszembe jutott a pár éve meghalt barátnőm, akitől elbúcsúzni se tudtam, pedig hónapokig szenvedett a szörnyű betegségétől. A mai napig nem tudom hova tenni magamban a halálát.

A szívem őrülten dobogott. Mikor azt hittem, lenyugtattam magam, megint felültem, hogy a samponért nyúljak. Hányingerem lett a mozdulattól. Gépiesen besamponoztam a hajam, visszadőltem. Jó, már „csak” a balzsamozás van hátra. Meg a tusfürdő. Meg az intim mosakodó. Minden egyes felülés újabb hányingerrel társult. A szívem vágtázott, és megint kapkodni kezdtem a levegőt. Minden rossz volt.

Hátradőltem megint, és próbáltam megnyugodni. Még le kell öblítenem a balzsamot. A zuhanyrózsa elérhetetlen magasságban volt. Csak feküdni bírtam.

A víz egyre hidegebb lett, de én nem bírtam, nem mertem megmozdulni. Kiabálni se tudtam, úgy éreztem, nem tudok megszólalni sem.

Összeszedtem magam, és felültem a kádban

Megpróbáltam leengedni a vizet, de nem tudtam eltekerni a kerek, fém tárcsát, ami a dugót mozgatja, nem volt hozzá erőm. Tanácstalanul üldögéltem az egyre hidegebb vízben, és arra gondoltam, valami heveny, depressziós rohamom lehet, azért nem tudok mozdulni. Depressziós barátaimtól ezt gyakran hallottam: van, hogy mozdulni se tudnak, egyszerűen nem megy…

Így üldögéltem tovább, mikor benyitott Misi:
– Minden rendben?
Nagyon nehezen kipréseltem a fogaim közül egy „nem”-et. Aztán nagyon lassan és halkan folytattam:
– Le kéne öblíteni a hajamat, de nem bírok felállni a zuhanyért.

Misi rögtön mondta, hogy segít, leveszi, de mi a baj? Nagy nehezen ennyit mondtam:
– Kicsit kiakaszt ez a patkányos sztori…

Erre derült égből öklendezni kezdtem. Misi megkérdezte, hogy hozzon-e lavórt, de nem tudtam válaszolni, mire visszarohant a tállal a kezében, dőlt belőlem a hányás.

Sokat és sokáig hánytam, úgy, a kádban ülve, a teljesen kihűlt vízben. Olyan volt, mintha sosem akarnám abbahagyni. Nem is értettem, honnan van ennyi hánynivaló.

Mikor nagy sokára vége lett, Misit szólongattam

Az első kettőt nem is hallotta, aztán minden erőmet összeszedve kiabáltam egyet. Már jött is, elvitte a telehányt lavórt és hosszasan mosogatta. Majd visszajött, levette a zuhanyt, leöblítettem a hajam és kijöttem a kádból. Segített kiszállni. Mindenem remegett.
– Nagyon sápadt vagy – mondta. Láttam a szemében a félelmet, hogy valami baj lesz most velem.
– Nem akarsz fogat mosni? – kérdezte.

Akartam. Utána bekísért az ágyba. Kértem, hogy szárítsa meg a hajam, de elviselhetetlen volt a hajszárító hangja, szele és melege.

Szóltam, hogy kapcsolja le. Megint zihálni kezdtem, borzasztó volt újra minden. Megint megkaptam a lavórt az ágyban, amibe belealudtam. Vizes hajjal, egy törölközőben, de végre elaludtam.

A patkány is elaludt, az éjszaka megfagyott. 

Másnap iszonyú keserű lett a krumplisaláta, és a herpeszem is kijött.

WMN szerkesztőség