Rainer-Micsinyei Nóra: „Én magamra egy kicsit túlélőként tekintek”

–

Rezek Bori/WMN: Sokszor viccelsz azzal, hogy rosszul írják le a nevedet, nyár eleje óta viszont még egyet csavartál rajta, és doktor lettél. Fogod a nevedben használni a titulust?

Rainer-Micsinyei Nóra: Persze, így kiírva. És c-vel.

R. B./WMN: A doktorid témája a kortárs magyar filmek nőképei voltak. Milyen tendenciákat vizsgáltál?

R-M.N: A 2010 és 2020 között készült, női főszereplős magyar filmek közül bizonyos szűkítések mentén 19 filmet vizsgáltam, köztük a saját filmemet is, A legjobb dolgokon bőgni kell-t, amit Grosan Cristinával, a film rendezőjével együtt írtunk. Egzakt szempontok szerint tanulmányoztam ezeket a főszereplőket: az életkorukat, a társadalmi, vagyoni helyzetüket, kapcsolataikat, a cselekmény alatt befutott ívüket, az anyagi és szakmai sikerességüket vettem figyelembe.

A legfontosabb, ami kirajzolódott, az a hiány: az általam vizsgált filmek nem ábrázolják túl sokszínűen a nőket. Életkorukat tekintve például nem nagyon öregszenek negyven év fölé. Nagyon kis százalékban jelennek meg bármilyen kisebbséghez tartozó női főszereplők, LMBTQ-közösséghez tartozó női főhősök egyáltalán nincsenek, nagyon kevés az egyedülálló vagy az örökbefogadó szülő, és elenyésző azon főszereplőnők száma, akik ne az aktuális szépségideált testesítenék meg. Ritka a vezető beosztású női alak vagy olyanok, akik anyagilag sikeresek, és nagyon kevés olyan főszereplő van, akinek a konfliktusának a középpontjában ne egy férfi vagy egy heteroszexuális párkapcsolat állna. A boldog beteljesedést általában egy kapcsolat jelenti, ami magában hordozza a családalapítás lehetőségét.

R. B./WMN: Te még a régi SZFE-re jelentkeztél a Doktori Iskolába, közben lezajlott az egyetemi modellváltás. Hogy élted meg ezt hallgatóként?

R-M.N: Két krízis együtt tépázta meg ezt az időszakot. 2019 őszén kezdtem el, 2020-ban már online tanítás volt a Covid miatt, nyáron pedig jött az egyetemfoglalás. De akkor lett szerintem igazi közösség a Doktori Iskola.

A doktori tanulmányaimból végül számomra az lett a legfontosabb, amit ebben az időszakban emberi példákból kaptam.

Az az emberi minőség, amit a doktoris tanáraimtól és kiemelten Karsai Györgytől (az egykori Doktori Iskola vezetője) láttam, ahogy ő ott helyt tudott állni ebben a nagyon méltatlan szituációban, beleértve az elbocsátásának körülményeit, nekem sokkal többet adott, mint bármilyen doktori cím. Ez az, amit meg fogok jegyezni ezekből az évekből.

R. B./WMN: Tíz éve oszlott fel a Szputnyik Hajózási Társaság nevű független színházi társulat, aminek a tagja voltál, azóta szabadúszó vagy. Nem hiányzik a társulati lét?

R-M.N: Pont most újra társulati tag leszek! Csatlakoztam a Loupe Színházi Társuláshoz, és a Dumaszínháznak is tagja lettem.

Tíz éve pályakezdőként félelmetes volt szabadúszónak lenni, akkor nekem nagy biztonságot jelentett volna egy társulathoz tartozni. Nem önszántamból lettem az, hanem mert már akkor elkezdődött a színházi támogatások igazságtalan és aránytalan elosztása, és emiatt szűnt meg a Szputnyik is. Korábban létre tudtak jönni ilyen-olyan pályázatokból független produkciók, ez ma már gyakorlatilag nem lehetséges. Megalázó összegekért dolgoznak a független szférában az emberek, ami nagyon méltatlan, és hatalmas veszteségnek tartom. Szerintem nagyon fontos része a magyar színházművészetnek minden, ami nem a mainstream, hanem az a fajta kísérletezés, amit főleg a fiatalok csinálnak, akik még nem tudják piaci alapon bevonzani az embereket.

A szabadúszó időszak alatt rengeteg dolgot kipróbáltam más műfajokban is. Bejött az életembe a forgatókönyvírás, a stand-up. Én így érzem jól magam, ha sok dolgot csinálhatok, és a magam ura lehetek.

R. B./WMN: Sokszor beszéltél arról, hogy nagyon le vannak osztva a szerepek a színházon belül, te pedig ebben a rendszerben egy viszonylag szabálytalan színésznőnek számítasz. Szerinted ez a fajta szabálytalanság nagyobb nehézséget jelentett a pályakezdésedkor, mint most?

R-M.N: Egy kőszínházi struktúrában nagyjából most is ugyanakkora nehézséget jelent. Valamiért nehezen lép túl a magyar színházi szakma ezen.

A skatulyázásban az az igazán megterhelő, hogy egy idő után megunod a saját szerepkörödet. Ez egy nagyon rövid út a kiégés felé, amikor már neked se jelent kihívást az, amit csinálsz.

Mostanra nagyon sok mindennel foglalkozom, amit gyakorlatilag saját magamnak teremtettem meg. A stand-up ilyen, ahol E/1-ben beszélhetek arról, ami engem érdekel, olyan helyzetbe hozom magam, olyan perszónát alakítok ki magamról, amilyet én akarok. A stand-up és a Loupe, ahol szívemnek nagyon kedves emberekkel, fontos társadalmi kérdésekről, tabukról csinálhatok előadást, engem szakmailag teljesen kielégít.

R. B./WMN: Már az egyetemi éveid alatt megkaptad azt a kritikát az osztályfőnökeidtől, hogy te vagy a „túl vicces lány”. Akkor mit gondoltál, mi dolgod van ezzel?

R-M.N: Volt olyan tanárom, aki szerette és használta is ezt a képességemet, és az osztályfőnököm is alapvetően arra gondolt, hogy éppen azért, mert nekem ez könnyedén megy, a drámai anyagokkal lenne még több dolgom. Erre próbálta felhívni a figyelmemet, csak így a „vicces” egy pejoratív jelző lett, miközben azért ez is egy képesség, és most ebből élek. Én is egy könnyen jött sikernek vettem, hogy meg tudok nevettetni embereket, de aztán a harmincas éveimben átfordult bennem, rájöttem, hogy ezzel azért nagyon sok dolgot lehet kezdeni.

A közéleti humor, amivel foglalkozom, számomra egy nagyon optimális egyveleg: nagyon komoly dolgokról lehet a humor eszközével beszélni. Én ezt nagyon szeretem.

R. B./WMN: Az, hogy most már a munkáid jelentős része stand-up, mennyiben kényszerpálya a színházi viszonyok helyzetét tekintve?

R-M.N: Ezen szoktam gondolkodni. Én magamra egy kicsit túlélőként tekintek. Mindig megtalálom valahogy azt az utat, ahol az önkifejezést meg tudom élni. A filmes szféra a Magyar Filmintézettel nagyjából megszűnt számomra, és akkor jött a stand-up, ami már tényleg a lecsupaszított verzió, ahhoz tényleg csak én kellek, a csodálatos dramaturg, Deés Enikő, meg persze a Dumaszínház.

R. B./WMN: Sok humorista mondja magáról, hogy a humor egyfajta menekülés. Neked jelent ilyesmit?

R-M.N: Én egészen a kezdetektől főleg feszültségoldásra használtam, ez most is így van. Szerintem a politikai humornak nagy része is ez. A legutóbbi stand-up estem, a Magyar csoda, a külföldön töltött egy évemről szól. Ott is azokról a dolgokról beszélek, amik nagy feszültséget okoztak bennem, és így jobban fel tudom oldani magamban.

Amikor visszajöttem, azt éreztem, hogy én igazából nagyon szeretek magyarnak lenni. Ez azóta is kitart, és fontos, hogy leválaszthatom arról, hogy olyan vezetői vannak, akikkel nem értek egyet, és rosszat tesznek minden téren.

R. B./WMN: Mi hiányzott Magyarországból?

R-M.N: Például pont a humor. Ausztriában azt éreztem, hogy mivel az egy kevésbé megtépázott kultúra és társadalom, ezért nincs meg bennük az az irónia, mint bennünk, magyarokban. Itthon kevés ember van, aki nem érti az iróniát, az általam megismert osztrákok kommunikációjának ez nem volt szerves része, sőt. Volt kint egy szerb kolléganőm, ő például értette a humoromat. De volt egy osztrák haverom az egyetemen, akivel beszéltem erről a jelenségről, mire azt válaszolta, hogy ő tökre szereti a humoromat, én meg megkérdeztem, hogy akkor mégis miért csak tízből egy viccemen nevet?

Más dolgokban is érzékeltem magamon a kelet-európaiságot. Mielőtt kiköltöztem Bécsbe, sok mindenről gondoltam, hogy én biztos nem ilyen vagyok, én nem „okosba” intézem a dolgaimat, én egy kedves, előzékeny, nyugodt ember vagyok, de amikor találkoztam olyanokkal, akiket tényleg nem nyomaszt napi szinten a közélet meg a megélhetés, akkor azért szembesültem a saját feszültségemmel, amit itthon észre sem veszek, mert azt hiszem, hogy az emberekben általánosan ez munkál. Az osztrák szabálykövetésre és bürokráciára is érdekes volt rálátni. Bennem alapvetően nincs ez a kötöttség vagy szigorúság, több mindent bízok az interakciókra.

Bécsben nem kellenek ahhoz ellenőrök, hogy kivétel nélkül mindenki vegyen jegyet, ha használja a tömegközlekedést, egyrészt mert nekik ez nem összeg, másrészt pedig természetes számukra, hogy fizetnek állami szolgáltatásokért, amik cserébe nagyon jól működnek. Ez nagyjából pontosan leírja szerintem, hogy mi a különbség a két nemzet között.

R. B./WMN: Két éve megtudtuk Nacsa Olivértől, hogy a humor nem női műfaj. Érzékelsz ebből a látásmódból azóta valamit?

R-M.N: Izgalmas, hogy Nacsa Olivér tematizálta ezt a problémát és beemelte a közbeszédbe. Igazából hálásak lehetünk neki, és szerintem van is hatása. Egyrészt a tudatosítás minden normaváltásnak az első pontja, hogy ránézzünk, hogy ez tényleg így van-e, és ha igen, akkor miért lehet így, és hogy lehetne másként. Nem látok rá az egész humoristaszakmára, de az biztos, hogy sokkal kevesebb volt régen a női kolléga. Most a Dumaszínház legújabb generációjában egyre több nőt látok, én is játszom együtt Zabolai Margittal, Sipos Orsival, Ress Abigéllel, és szerintem nagyon jók, tehát valami változás elindult. 

R. B./WMN: Úgy tűnik kívülről, mintha a női humoristák között lenne valamiféle kölcsönös támogatás. Pottyondy Edina külön posztban méltatta és ajánlotta az önálló estedet. Neked hogy esnek az ilyen gesztusok?

R-M.N: Nagyon jól, és nem csak azért, mert humoristaként és a közélet narrálójaként is nagyra tartom Edinát. Emberek szeretik lenyilatkozni, hogy „women power”, de ez nem mindig jelent igazi támogatást. Nagyon megható volt, hogy Pottyondy Edina ajánlotta az estemet, sőt, pont Nacsa Olivérre reagálva ő már az előzőt is ajánlotta, amikor még csak hetvenen ültek abban a teremben. Még a jegyvásárlás linkjét is betette a posztjába, ami akkor egy elég komoly hirdetéssel is felért. Szerintem ez az igazi women power.

R. B./WMN: Látszik, hogy nagyon figyelsz arra, hogy mivel szabad viccelni. Sok humorista azt érzi, hogy fullasztó számára az elmúlt évtized PC-kultúrája. Neked mi a viszonyod ehhez?

R-M.N: Kerülöm a rasszista, a homofób, a szexista vicceket, és nagyon zavar, ha mások megengedik ezeket maguknak, akár a színpadon, akár az életben. Ezek ártalmatlannak tűnnek, de valójában nagyon mélyen és láthatatlanul tudnak tovább erősíteni sztereotíp gondolkodásmódokat, amik megkeserítik emberek életét.

R. B./WMN: Itthon még mindig sok közszereplő kikéri magának, hogy politikailag korrekt módon fogalmazzon.

R-M.N: Én meg azt kérem ki magamnak, hogy ő kikéri magának. Szerintem nem tartunk ott, hogy ezt ki lehessen kérni, nincs itthon olyan, hogy túlzott PC-ség, amikor a Digitális Polgári Körök egyik első embere, a Fidesz legújabb kedvence, Dopeman kurvának, ribancnak és ringyónak hívja a nőket a számaiban, és kiskorúak és nők elleni erőszakra buzdít. 

Értem, hogy van, akinek a politikai korrektség a mindennapokban problémát jelent, mert nehezen változtat az automatizmusain. De ezt az erőfeszítést – amit azért nem gondolok annyira hatalmasnak –, megéri megtenni szerintem azért, hogy mindenki jól érezhesse magát, és egy egészségesebb társadalomban élhessünk.

Az szokott lenni a kritika, hogy valaki túllőtt a célon. Ez volt a #metoo-nál is, bár szerintem itthon az se „lőtt túl”, de ha valaki mércéje szerint igen, annak azt mondom, hogy szerintem ez a folyamat része, aztán majd beáll minden szépen egy középvonalra.

R. B./WMN: Tavaly nőnapon lépett ki a férfiak árnyékából a fényre Marika, a fiktív köztársasági elnök, a  YouTube sztárja. Hogy született meg ez a karakter?

R-M.N: A színházi pénzek elosztásáról csináltunk egy szkeccset Lengyel Tamással és Molnár Áronnal, aminek az volt a lényege, hogy van egy bizottsági ülés, ahol döntenek a pénzekről, és ide érkezik meg teljesen véletlenül Marika, aki csak egy borkóstolásra jött. Mivel hárman kellenek ahhoz, hogy döntésképesek legyenek, ezért beveszik Marikát is. Aztán, amikor szerettem volna valamit önállóan csinálni a Magyarország Kedvenc Műsora csatornán, akkor Áron javasolta, hogy folytassam Marika figuráját, akit már úgyis megválasztottak jobb híján köztársasági elnöknek.

Marika felépítéséhez megvizsgáltam, a magyar kormány hogyan látja és használja a nőket. A legfontosabb általában az anyaságuk: ők képviselik a család szentségét. Marika is egy negyvenhat gyermekes édesanya. A másik fontos feladatuk, hogy mindenben egyetértsenek a férfiakkal, a kormány bármilyen rossz döntését képesek legyenek kimagyarázni, és ha kell, akkor könnyen el lehessen őket tüntetni. 

R. B./WMN: Ősszel Marika a fizikai térbe is megérkezik. Miért döntöttél úgy, hogy külön stand-up estet csinálsz a Dumaszínházban Marika for Prezidentként?

R-M.N: Mivel Marika már létezik, ezért adta magát, hogy kivételesen ne E/1-ben mondjam a magamét, hanem ezen a perszónán keresztül, ami nekem is egy jó kihívás. A témák a szokásosak lesznek: egészségügy, oktatás, propaganda, orosz befolyás. Ezeken keresztül fogja Marika elmagyarázni az embereknek, hogy miért úgy jó minden, ahogy rossz.

R. B./WMN: Tóni is részese lesz az estednek?

R-M.N: Ez még kiderül. Együtt indulunk el Tónival az úton.

R. B./WMN: A közéleti humor művelése mellett egyre gyakrabban szólalsz fel tüntetéseken, legutóbb a Pride-on. Ezekben a beszédekben magadhoz képest nagyon dühös az előadásmódod. Ez mennyire tudatos?

R-M.N: Mindegyiknél célom volt, hogy ezek ne legyenek feel good események, akkor sem, ha tök csodálatos, hogy a Pride-on több százezren voltunk, amire senki sem számított, és erre valószínűleg életem végéig emlékezni fogok. Nagyon felemelő volt, ez már nem csak a melegbüszkeségről szólt, hanem arról is, hogy az emberek megmutatták az erejüket, és hogy minden tiltás ellenére részt akarnak venni a közéletben. Ha itt van egy ekkora energia, akkor azt éreztem, hogy annak irányt kell adni. Mert tényleg azt gondolom, hogy most minden azon fog múlni, mit hajlandóak megtenni az emberek azért, hogy változás legyen. Nyilván sokat nevetgélünk a kirohanásaimon, de valójában tényleg nagyon dühös is vagyok. Ha elhívnak egy tüntetésre, ott nem kiengedni akarom a feszültséget, hanem azt szeretném, hogy azt vigyük tovább valamiféle cselekvésbe.

R. B./WMN: Van még kockázata ezeknek a kiállásoknak?

R-M.N: Számomra már nincs, én már elvágtam minden egyéb szálat, és piaci alapon élek. Azt gondolom, hogy mindenkinek kutya kötelessége részt venni a közéletben és vállalni a véleményét, de tudom, hogy vannak egyéni helyzetek, és sokaknak a megélhetése függhet a kiállásoktól. Aki viszont megteheti, az helyettük is beszéljen, mert ezzel bátorságot tud adni! Most van egy futótűzként terjedő trend: egyre több, nagy elérésű ismert ember fogalmaz meg nyilvános kritikát, ami szerintem szuper. Minden ilyen gesztussal egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a társadalom ne legyen ennyire manipulálható és megvezethető.

R. B./WMN: Ha úgy alakul, hogy te leszel a köztársasági elnök, mihez kezdesz? Kinek, vagy minek adnál kegyelmet?

R-M.N: Az egészségügy kirablását leállítanám, ezzel kegyelmet adva az embereknek. Visszaállítanám az egyetemek autonómiáját. A művészeti pénzelosztásoknak is kegyelmet adnék, hogy ne szimpátia alapján működjön végre. A társadalmi egyenlőség a szívügyem. Meg a kutyák.

Rezek Bori