Haragszom Gaimanre, hogy elvette tőlem Gaimant – Milyen most megnézni a Sandman új évadát?

–

Van valami hátborzongató abban, hogy a Sandman második évadának első fele tulajdonképpen arról szól, hogy a főszereplő Álom Úr számára fontos nők (Nada, Delírium, Lucienne, Halál) arra tanítják őt, hogyan kérjen bocsánatot és hozzon rendbe dolgokat – valamint arra is, hogyan ne legyen kontrollmániás seggfej. 

Morpheus vagy Álom (Tom Sturridge) ugyanis tízezer éve azért ítélte pokolbéli rabságra és szenvedésre nagy szerelmét, Nadát, mert a nő visszautasította. Álom ebben az évadban a „talán bocsánattal tartozom”-tól eljut a valódi megbánásig, aztán az elengedésig is. Az ő jellemfejlődése a legerősebb szál.

Álom teremtője, Neil Gaiman viszont azóta sem kért bocsánatot. Év elejei Breaking the Silence című blogbejegyzésében határozottan tagadja a nemierőszak-vádakat – a „kedvenc” részem az a bekezdés, amiben azt sugalmazza, hogy a nők problémája az ő részéről viszonzatlan szerelemből fakadhat.

Nem csak Gaiman pénze

Ebben a cikkben alaposan írtunk a vádakról, röviden itt összefoglalva az történt, hogy 2024 júliusában a Tortoise Media podcastsorozatában, majd 2025 januárjában a Vulture riportjában

összesen kilenc nő vádolta meg Gaiment azzal, hogy a beleegyezésük nélkül szexre kényszerítette őket. Több per is indult, többek között emberkereskedelem miatt, amivel az író volt feleségét, Amanda Palmert is vádolják.

Bírói döntés még nem született, és ez fontos, ám a vádak nyilvánosságra kerülése után az érintett cégek törölték Gaiman mozgóképes és kiadói projektjeit. Így más megfilmesítések leállítása mellett azt is egyértelművé tették, hogy a második a záróévad a Sandmanből. (Állítólag soha nem is tervezték másképp.)

A második évad sorsa egy ideig bizonytalan volt, a forgatás gyakorlatilag lezajlott, mire kijöttek az első vádak. David S. Goyer, a sorozat egyik alkotója mondta el a Varietynek, miért döntöttek végül úgy, hogy a botrány ellenére kiteszik az évadot a Netflixre:

„Nyilvánvalóan bonyolult a helyzet. Hatalmas tiszteletet érzek azok iránt a nők iránt, akik ilyen helyzetekben előállnak. Ez (az ügy – S.A.) aggasztó, de tudom, hogy a Netflix akkoriban úgy érezte: »Istenem, két évet töltöttünk az évad elkészítésével. Színészek, írók, rendezők egész sora dolgozott rajta, és ha nem vetítenénk le, nem kapnák meg a teljes fizetségüket.« Ezért úgy döntöttünk, hogy hagyjuk, hogy ez az alkotás önmagáért beszéljen.

De őrült lennék, ha azt mondanám, hogy nem volt bizarr.”

Goyer itt rámutat a mostani helyzet egyik lényeges aspektusára: egy alkotói morális bukás mindig sok másik embert érint, az áldozatokon és a közvetlen környezen túl is. Ebben az esetben több száz vagy ezer filmest, a színészektől a világosítón és sminkesen át a CGI-utómunkálatok kivitelezőiig (egyébként ugyanez a helyzet a képregénnyel is, azt Gaiman „csak” írta, együtt dolgozott egy rakás grafikussal). Ha a sorozat nem látható, az azt jelenti, hogy amin hosszú ideig dolgoztak, az a későbbiekben nem lesz teljes értékű hivatkozási pont a munkásságukban, illetve, ahogy Goyer is mondta, nem fizetik ki nekik a teljes bérüket.

Csakhogy ennek az a másik oldala, hogy Gaiman is megkapja a teljes pénzét, amit aztán akár arra is költhet, hogy még erősebb jogi csapattal tudjon szembeszállni az őt nemi erőszakkal vádoló nőkkel.

Nézzük-e a Sandmant?

Olvastam logikus, higgadt levezetéseket arról, hogy bár tényleg rossz, ami a filmesekkel történt, ez utóbbi, azaz Gaiman pénze miatt mégsem kellene megnéznünk a második évadot.

Ezt én nem tudom és nem is akarom javasolni (a bojkottról még írok), azt viszont itt el tudom mondani, hogy miért néztem meg én, és a vádak ismeretében milyen volt nézni.

Egyfelől a filmes újságíró részem akart választ kapni egy szakmai kérdésre, ami az első évad óta foglalkoztatott. Másfelől az évadot kitették Netflixre, Gaiman tőlem függetlenül a pénzénél van, viszont mivel a folytatások lehetőségét lefújták, az már nem járulhat hozzá egy újabb évad berendeléséhez, hogy megnéztem. Igaz, ez a nézői viselkedés közvetve bátoríthatja a cégeket arra, hogy az esetleges felmentő bírósági ítéletek után gyorsabban rehabilitálják Gaimant. Ám ez részben a bizonytalan jövő zenéje, részben egy olyan, a jog és igazságszolgáltatás viszonyáról szóló dilemmát érint, ami tartalmilag és terjedelmileg is szétfeszíti ennek a cikknek a kereteit.

Hogy milyen volt nézni a Sandmant ezzel a szemmel? Művészetről szóló viták során gyakran előkerülő érv, hogy el kell választani az alkotást az alkotótól. Csakhogy ebben a konkrét esetben ez csaknem lehetetlen. Aki egy kicsit is ismeri a Sandman-képregény világát, tudja, hogy amolyan közmegegyezés, hogy Álom az maga Gaiman – úgy is, hogy az író egy 2014-es interjúban megnevezte, hogy kikről mintázta a karaktert. Álom magas, vékony, fekete ruhát visel, kócos haja van, és most pillants rá Gaiman bármelyik fotójára. És Álom, akárcsak Gaiman, megszállottja a történeteknek és a történetekről szóló történeteknek.

Szóval, hogy milyen volt így nézni?

Vegyes: voltak részek, amiknél teljesen megfeledkeztem Gaimanről és az egész bántalmazási ügyről. És voltak jelenetsorok, szálak, amikre nem tudtam nem ráolvasni a nők vádjai alapján kirajzolódó Gaiman alakját. Az szürreális volt és felzaklató.

Gaiman elvette tőlem Gaimant

Aznap éppen én voltam ügyeletben, amikor kijöttek az első cikkek a vádakról. Kipréseltem magamból a hírszemlét (borzalmasan nehéz volt koncentrálni, mint bármilyen valamirevaló sokkos állapotban), fel-alá mászkáltam, aztán este órákig beszéltem egy Gaiman-rajongó ismerősömmel, aki szintén ki volt borulva.  

Mostanában divat ócsárolni a sajtót, de szakmabeliként tudom, mekkora munka van egy oknyomozásban. Mire kijön egy ilyen fajsúlyú anyag, addigra minden bizonyítékot és állítást többször leellenőriztek, ezek alá vannak támasztva, átvizsgálta a lap jogi osztálya, hogy egy esetleges sajtóperben a bíróságon megállnak-e. Az ilyet nem lökik ki csak úgy, bemondásra a nyilvánosságba. Szóval igen, emiatt én azt gondolom, hogy Gaiman sajnos valószínűleg tényleg az a bántalmazó ragadozó, akinek a vádak nyomán tűnik. Szintén jogi okokból – amíg nincsen róla bírósági ítélet – azt most (még) nem lehet egyértelműen állítani, hogy az.

Gaiman munkásságát igazából csak az elmúlt tizenpár évben fedeztem fel, és elsősorban az ötleteivel nyűgözött le, meg azzal, ahogyan új életre keltette az általam is rajongásig szeretett mitológiai rendszereket és régi szövegeket. Empatikus volt, kérdés nélkül állt oda marginalizált, kiszolgáltatott társadalmi csoportok mellé, évtizedek óta képviselte a nők és az LMBTQI-emberek érdekeit. Szerettem olvasni az interjúit, posztjait is, mert

úgy tűnt, ő maga a kétlábon járó tehetség és jófejség.

Aztán kiderült, hogy mégsem. Nagyon haragudtam Gaimanre, hogy elvette tőlem Gaimant. Hogy a történeteit elvette-e, az számomra eggyel bonyolultabb kérdés.

Ami közös Gaimanben és Alice Munróban

Körülbelül egy hét telt el a Gaimant érintő vádak megjelenése, és aközött, hogy kiderült – és ebben az esetben nincsen semmilyen bizonytalanság –, hogy Alice Munro nemcsak tudta, hogy az akkori férje szexuálisan zaklatta a lányát, hanem a férfit vette védelmébe, a lányától pedig elhidegült. Munro halála után aztán a családja próbálta meg eltussolni ezt a tényt. Arról az irodalmi Nobel-díjas Alice Munróról beszélünk, aki a novella nagymestereként megrendítő érzékenységgel tudta bemutatni a nők elhallgatott, láthatatlan történeteit.

A nemzetközi irodalmi élet dupla csapást szenvedett, az olvasók számára a közös élmény az abszolút elárultság érzése volt.

Ezeknek az íróknak pont azokban az emberi értékekben omlott össze a hitelessége, amikről úgy tűnt, hogy igazi szövetségesként képviselik. 

Nekem Gaiman az első, számomra nagyon fontos művész, aki ennyire mély csalódást okozott, mert általában magamban nem is engedem ilyen közel a személyüket. Úgyhogy sokáig be voltam fagyva, hogy mit kezdjek ezzel. A könyveihez nem nyúltam, és, nevezzük nevén, gyászoltam. Aztán most kijött a Sandman, ami kész tények és döntés elé állított, hogy végigondoljam, hogyan is vagyok ezzel az üggyel, Gaimannel, és úgy általában a morálisan elbukó írókkal, művészekkel. Itt és most három dologra jutottam.

1.

A jó irodalom (és ide helyettesíts be bármi más művészeti ágat) fennmarad. Egyszerűen túlnövi, kinövi a szerzőjét. Ezt mutatják a történelmi példák.

A szerző személyisége, ha tudjuk is, ki volt, elhomályosul, a jó művek viszont új és új életre kelnek, kortól és helytől függetlenül érvényesek maradnak. 

Azt is gondolom, hogy az alkotásaink többek nálunk. Régen ezt a több-séget magyarázhatták a múzsákkal. Most talán ahhoz lehetne hasonlítani, hogy olyanok, mint a gyerekeink: persze a mieink, de a saját maguké is. Leválnak rólunk, és a saját jogukon, tőlünk függetlenül fejlődnek tovább. Elég csak arra gondolni, hogy minden olvasó máshogy képzeli el ugyanazt, minden értelemzés egy kicsit más lesz, nem is beszélve, mondjuk, a feldolgozásokról. Az olyanokkal, mint a Sandman-képregény, ahol ennyire szupererős a közelség a szerzővel, ez biztos nehezebb, lassabb, de szerintem idővel meg fog történni, lehet, hogy már nem a mi életünkben. Mert jó műalkotás.

2.

Ami most a morálisan elbukó alkotókkal történik, az a jelen számára nagyon fontos, mert a tetteik olyan problémákra irányítják a figyelmet, amikről beszélni kell. Amiket fel kell mutatni, hogy nagyon nem okék, hogy megengedhetetlenek, hogy elég volt – hogy létrejöjjön az a társadalmi nyomás, aminek hatására például olyan törvények születnek, amik segítségével büntetni lehet a nemi erőszakot.

Azt is gondolom viszont, hogy idővel túl kell lépnünk ezen a nyers, elsöprő, megsemmisítő szakaszon. Teljesen érthetőek az ebben elszabaduló indulatok és érzelmek, mert ez történik, amikor megnyílhatnak végre eddig különböző okokból kibeszélhetetlen témák.

De ki kell találnunk, hogy mit kezdünk ezután azzal a helyzettel, amikor nagy alkotókról kiderül (és lesz még ilyen), hogy elborzasztó dolgokat tettek/tesznek, mert egyszerűen nem dobhatjuk műalkotások sorát a történelem szemétdombjára. 

Tisztában vagyok azzal, hogy ha nincsen széleskörű társadalmi és intézményi bojkott egy művésszel szemben, akkor úgy érezheti, megúszta. És ez az ilyen szexuális ragadozók esetében növelheti a hatalom meg a jogosultságtudat érzését. Erre az ellentmondásra egyelőre nincs megoldásom. Van viszont egy javaslatom.

3.

A komoly megdöbbenést okozó botrányok azért főleg akkor váltják ki ezt a mély elárultságérzést, amikor valaki nagyon magas piedesztálon állt. Ha valakiről elve tudjuk, hogy balhés, kisebbet esik, illetve a szerző személyét és műveit is jobban szét tudjuk választani.

Szóval lehet, hogy nemcsak az alkotókkal van ilyenkor a baj, hanem a piedesztálokat is célszerű lenne elbontani. Gaiman persze itt is nehéz eset, mert megdolgozott azért, hogy jófejnek higgyük – ezzel együtt mégis el kéne kezdeni nem idealizálni, automatikusan vagy ösztönösen „nagyszerű embernek” is tartani a művészileg „nagy” alkotókat.

Ha valaki szemét módon viselkedik, és megenged magának húzásokat, ne mentegessük csak azért, mert tehetségesnek tartjuk.

A zsenialitásnak nincs morális ára vagy következménye: azért is csinálják, mert megtehetik, mert magasra emeljük őket.

Rengeteg kérdés van még bennem egy csomó mindennel kapcsolatban, amiről írtam. De abban elég biztos vagyok, hogy ha ebben elkezdünk változtatni a hozzáállásunkon, ha elkezdünk tudatosan reflektálni arra, hogy kit és miért idealizálunk, egyáltalán miért szükséges idealizálnunk, az az ilyen ügyeken túlmutatóan, a hétköznapokban és a nagyobb közösségünkben is konstruktív változásokat hozhat.

Sándor Anna