„Igen, sajnos az a Göring” – Élet a hírhedt náci vezető unokahúgaként

„Az egész napot azzal töltöttük, hogy sétáltunk Gernikában. Először szembesültem ilyen közvetlenül a háború és a pusztítás mértékével. Először éreztem személyes felelősséget, és szégyelltem a nevemet” – írja Bettina Göring, Hermann Göring unokahúga Drága Bácsikám – Elátkozott örökségem című kötetében. 1974-ben, 18 éves korában járt Gernikában – abban a baszk városban, amit nagybátyja irányítása alatt a náci légierő porig bombázott 1937-ben. Ez volt az a pillanat, amikor a családi múlt többé nemcsak történelem volt számára, hanem valami egészen személyes, megrázó élmény.
Mivel mindig is érdekeltek az ilyen történetek, családi beszámolók, holokauszttúlélők emlékei, nem is volt kérdés, hogy elolvasom Bettina Göring első könyvét. Azt azonban még nem sejtettem, mekkora fába vágtam a fejszémet. A Drága Bácsikám ugyanis valójában nem is egy könyv – inkább kettő az egyben. Egyrészt egy felnövéstörténet: a főhős nemcsak a Göring-klán sötét hagyatékát cipeli, hanem folyamatosan küzd alkoholista anyjával is, akit hol megmenteni, hol elhagyni akar. Másrészt mozaikszerű gyűjteménye különféle távoli és közeli rokonok – sokszor ellentmondásos – visszaemlékezéseinek arról, ki is volt valójában Hermann Göring. Kaiser Orsolya írása.
–
A Drága Bácsikám nem mondható épp fogyasztóbarátnak: időben és térben sokat csapong. Az egyik fejezetben még az 1930-as években járunk, ott, amikor Hermann Göring, a Harmadik Birodalom második legnagyobb gyilkosa a náci párttal, az NSDAP-val karöltve szervezi a zsidók teljes kiirtását – vagy épp a következő kastélyát ajándékozza valamelyik, a szívének kedves rokonnak. (Hermann Göring úgy gyűjtötte a kastélyokat, mint mi manapság a repoharakat, a náci vezető imádta a pénzt, a pompát és a hatalmat.)
A következő oldalon pedig hirtelen az 1970-es évekbe ugrunk: a fiatal Bettina Göring beszámolóit olvassuk, aki mezítláb, cigivel a szájában tüntetést szervez Berlinben – vagy épp Costa Rica egyik pszichiátriájának ágyához van láncolva, miközben elektrosokk-kezelésre vár.
Mintha egy történelemkönyvet és egy kalandregényt gyúrtak volna egybe
Ez a kettősség azonban sokszor megakaszthatja az olvasás lendületét, a flow-élményt. És bár valószínűleg senki nem számít arra, hogy egy Hermann Göringről szóló kötet könnyed délutáni olvasmány lesz, mégis ez az ide-oda ugrálás és csapongás elvehet az olvasás élményéből – legalábbis nekem ez volt a megélésem.
Ráadásul, miközben próbáltam lépést tartani az eseményekkel és megjegyezni, ki kinek a kicsodája – ember legyen a talpán, aki képes követni a Göring-klán rokoni hálóját –, egyre inkább arra vártam, mikor kezd el a szerző, az unokahúg végre rátérni a lényegre:
hogyan lehet szembenézni a családi múlttal? Mit kezdhetünk egy olyan névvel, amit szégyen kísér? Van-e felelősségünk a felmenőink tetteiért?
Az első ilyen pillanatra a könyv felénél kerül sor: 1968-ban Bettina Göring és bátyja épp a tévében néztek egy dokumentumfilmet Auschwitz felszabadításáról és a „zsidókérdés végső megoldásáról”. A nagymama – Ilse, Hermann Göring sógornője – odalépett, majd a következőket mondta:
„Ez mind hazugság! Egy szó sem igaz belőle! Sohasem gázosítottak el embereket – vagy ha igen, Hermann nem tudott róla!”
– emlékszik vissza a szerző, akinek a testvére annyira felmérgesedett a betegeskedő nagymama reakcióján, hogy hozzávágta a facipőjét, majd fogta a családi fotóalbumot, és összefirkálta Hermann Göring portréját: „Ez annyira feldühítette a bátyámat, hogy fogta az első keze ügyébe eső golyóstollat, és összefirkálta vele a képet. Mivel ez nem tűnt elég hatékony megoldásnak, rajzolt egy horogkeresztet a homlokára, meg egyet az arcára.”
Túl egyértelmű, hogy honnan vannak az ékszerek és a drága bútorok
A holokauszttagadó nagymamáról érdemes külön is szót ejteni – nemcsak azért, mert Bettina Göring számtalan alkalommal visszatér hozzá a könyvében, hanem mert
Ilse Göring maga is a náci rendszer egyik beavatott túlélője volt. Vaskalapos, rideg és kimért asszony, akinek bejárása volt a Reichstag elnöki palotájába, és egyetlen kedves szava sem akadt az unokájához.
Bettina Göring megvetette őt, nemcsak azért, mert a nagymama nyíltan védte a náci ideológiát, hanem mert befolyásos helyről nézve is úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Végül annyira elidegenedett tőle, hogy a temetésére sem ment el, a hagyatéka pedig egyáltalán nem érdekelte.
„Nem érdekelt, mit hagyott hátra, túl homályos volt, vagyis jobban mondva túl egyértelmű, hogy honnan vannak az ékszerek és a drága bútorok. Csupán megkopott nercbundáját viseltem minden további nélkül. (...) Kissé bizarr, hogy sosem jutott eszembe, hogy ez a kabát is a »drága Hermann bácsi« egyik ajándéka: erre csak évtizedekkel később találtam utalást” – idézi fel a szerző.
A másik fontos női alak Bettina Göring életében az édesanyja volt – és sajnos a vele való kapcsolat sem a gondoskodásról vagy a biztonságról szólt. Bettina Göring nemcsak a „drága nagybácsi” örökségét cipelte magával, hanem egy alkoholista anya terhét is. És ha mindez nem lenne elég, ott volt az apja is: egy pipogya, elvarázsolt figura, aki több időt és energiát fektetett az éremgyűjteményébe, mint saját gyerekei nevelésébe.
Egyik traumatikus élményét Bettina Göring így idézi fel a könyvben: fürdetés után az anya ott hagyta a civakodó gyerekeit a gyerekszobában, a forró kályha előtt, aminek a fiatalabb Göring nekiesett és súlyos égési sérüléseket szenvedett – még bőrátültetésre is szüksége volt. Bár az egyik verzió szerint a történtekért a báty volt a felelős, egyesek szerint egészen más történt:
„Míg Gudrun el nem mesélt egy harmadik változatot, mely szerint kétségbeesetten, üvöltve ültem a forró kályhán, amikor ő Käthemammal együtt berontott a gyerekszobába.
Mindkettőjük számára egyértelmű volt, hogy az anyám ültetett oda. Tévedésből. Meggondolatlanul. Beszámíthatatlanul. Részegen. Jobban mondva: holtrészegen.”
Ezek alapján nem csoda, hogy Bettina Göring 14 évesen elmenekült otthonról. Nemcsak szülővárosát, a németországi Wiesbadent hagyta el, hanem később az egész kontinenst is. Élt Indiában, Dél-Amerikában, az Egyesült Államokban, Délkelet-Ázsiában is.
A Göringekhez tartozni
A kötetből egyébként nem derül ki, hogy a szerzőt vezetékneve miatt érte-e valaha konkrét hátrány. Sőt, a családtagok beszámolói szerint a rokonság egy jórésze még profitált is abból, hogy a Göring-klánhoz tartozott. Egyesek szerint ugyanis a manipulatív szociopata Hermann Göring ellátta családját minden földi jóval, és az is előfordult, hogy zsidó származású embereknek is kegyelmet adott – legalábbis ha érdekei úgy kívánták:
„Hogy ki a zsidó, én mondom meg!”
– ordította állítólag Hermann Göring a Birodalmi Légügyi Minisztérium összesereglett munkatársai előtt, hogy elhallgattassa az Erhard Milch – egy zsidó tengerésztiszt és főgyógyszerész fia – körüli szóbeszédeket. Milch a légierő felépítésében nélkülözhetetlen volt számára, és ezért valószínűleg hamis dokumentumokkal „tiszta árjának” minősíttette – olvasható a részlet a Drága Bácsikámban.
A Göring nevet mindenki ismeri – és sajnos azokat a borzalmakat is, amik örökre összefonódtak vele. Vannak azonban olyan pillanatok az életben, amikor a legrosszabbtól tartunk, mégis meglepő fordulatot vesz a történet. Így volt ez akkor is, amikor Bettina Göring Indiában, egy áshrámban járt – egy olyan helyen, ahol senkit sem faggatnak a múltjáról, az emberek „áshrám előtti élete” nem képezi szóbeszéd tárgyát. A múlt azonban néha még egy ilyen helyen is utolérhet:
„Bettina Göring (…) azok számára, akik átélték a háborút, csupán egy ilyen nevű létezik, ezért halkan hozzátettem: Igen, sajnos az a Göring. Samu úgy bámult rám, ahogy az ember egy imbolygó hajón a horizontot nézi – meredten, hogy ne legyen tengeribeteg. Aztán egyszer csak kitört belőle a nevetés, és rámutatott a kékesfekete számokra, amelyeket a bal alkarjába tetováltak. Egészen addig fel sem tűntek nekem.”
Ott ültek egymással szemben, kéz a kézben: egy holokauszttúlélő és egy náci vezér unokahúga. Bár egy pillanatra megfagyott a levegő, és a múlt súlya ott kavargott körülöttük, a nevetés mindkettőjüket felszabadította – még ha ez elsőre nem is tűnik helyénvalónak egy ilyen szituációban. Ez így volt jól, mert ahogy Bettina Göring is írja: a félelmet, a szégyent és a haragot együtt könnyebb legyőzni, mint egyedül.
A kiemelt kép forrása: Youtube