A törékeny kor, a boncasztal és egy szerelmes boszorkány - Indul a WMN szerkesztőségének olvasónaplója

–

Donatella Di Pietrantonio: Törékeny kor (Ford. Szokács Kinga, Park, 2025, 244 oldal)
Ajánlja: Kurucz Adrienn

Két héttel ezelőtt Londonban jártam, és még indulás előtt bementem a könyvesboltba, hogy válasszak egy regényt az utazáshoz. Donatella Di Pietrantonio Törékeny kor című könyve szinte rám kiabált a polcról, hogy helló, én kellek most neked! Érdekes, hogy bár az olasz író korábban magyarul megjelent művei (Halásznegyed, A visszaadott lány) nem fogtak meg igazán, a Törékeny kor a címével mégis megnyert magának. (Talán, mert nem volt nehéz magamra vonatkoztatni.) Nem kellett csalódnom: a történet beszippantott és lenyűgözött. Mintha egy kis horgonyt hagyott volna bennem, gyakran kapom magam azon, hogy valamelyik részletén tűnődöm.   

A főhős, Lucia egy középkorú asszony, aki két erős akaratú, zárkózott, némaságba burkolózó ember közt őrlődik. Szenved attól, hogy nem engedi közel magához sem a lánya, sem az apja, de ahogy halad előre a történet, rádöbben-rádöbbenünk, hogy ő sem különbözik tőlük: fontos pillanatokat szalaszt el rendre, amikor mélyen kapcsolódhatna valakihez, és olykor a másiknak elemi szükséglete is lenne, hogy mellette legyen, de valami, amit ő sem ért magában, visszatartja. 

Egy nap kénytelen szembenézni önmagával, és azokkal az emlékeivel, amelyeket jó mélyre eltemetett harminc évvel korábban. Egy kettős gyilkosság írta át a sorsát akkor, de nemcsak az övét: az egész közösség életét megváltoztatta a bűntény. És a gyógyulás – a többieké is – talán most rajta, Lucián múlik. Vajon felismeri ezt, és ha igen, képes cselekedni?  

Scott Stambach: Ivan Iszajenko láthatatlan élete (Ford. Dudik Annamária Éva. Európa, 2017, 345 olda)
Ajánlja: Fiala Borcsa

Az idei év egyik legklasszabb olvasmányélménye számomra, aminek minden sötét mondatában gyönyörködni tudtam, imádtam a főhős koravén gondolkodását, de egyúttal (főleg a körülményei miatt megmaradt) végtelen ártatlanságát, a csípős humorát, a kitartását, a gyenge és gyöngéd szívét. Éppen ezért volt döbbenetes számomra, hogy a szerző összesen kilencven elutasító e-mailt kapott különböző kiadóktól, míg rátalált egyre, amely meglátta benne azt, amit te is meg fogsz, amint a kezedbe veszed ezt a féktelen sodrású, letehetetlen könyvet.

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, akkor ez a regény: történet egy fiatal, ám korai halálra ítélt életről egy testben, ami börtönbe zár, miközben a lélek levedli önvédelemként ácsolt cinizmusát és a szerelem erejével szárnyalni kezd.

A tizenhét éves Ivan Iszajenko a csernobili katasztrófa és hibás emberi döntések áldozataként éldegél egy belarusz gyerekkórházban, kiszolgáltatva a külső és belső korlátozó körülményeknek. Lábak nélkül és fél kézzel született, nem tudja, mikor, ahogy azt sem, hogy kik a szülei, az intézet falain túl pedig még sohasem járt. Túlélési stratégiáján – páncélt könyvekből és szarkazmusból kovácsolt magának – egy nap rést üt a gyönyörű, leukémiás Polina érkezése, akit Ivan megpróbál megmenteni még úgy is, hogy mindketten tudják: ez egy lehetetlen küldetés.

Benedek Ágota: Akkor inkább már most megdöglök – Szubjektív ismeretterjesztő (Leányvállalat, 2023, 171 oldal)
Ajánlja: Mózes Zsófi

Elképzelted már valaha, hogy mit szólna a boncmester a meztelen holttestedhez, ha még ma meghalnál? Nem én kérdezem – Benedek Ágota szegezi a kérdést az olvasónak az Akkor inkább már most megdöglök című könyve legelején. És bár vegyes érzelmekkel kezdtem olvasni (a Rumbarumbammot imádtam, az Állva maszturbálok viszont nehezebben csúszott), egy pillanat alatt ott feküdtem anyaszült meztelenül, a jéghideg fémasztalon, az elbeszélő és a boncmester társaságában (aki leginkább Marc Maronhoz, a humoristához hasonlít).

Nem volt komfortos – ahogy nem az az inzulinrezisztencia, az egzisztenciális kérdések, a kiégés, a nők vagy az egészségügy helyzete sem, hogy csak párat említsek a könyv által feszegetett témák közül. De Benedek Ágota kézen fog, és segít humorral közelíteni a modern élet problémáihoz, miközben a szubjektív ismeretterjesztő alcímnek megfelelően tudományos válaszokat is ad egy-egy kérdésre és jelenségre (tényleg porból lettünk és porrá leszünk? – TÉNYLEG!), ráadásul mindezt a halandó ember számára is fogyasztható, szerethető, időnként szarkasztikus, mégis könnyed formában.

Visky András: Kitelepítés (Jelenkor, 2024, 444 oldal)
Ajánlja: Kaiser Orsolya

Biztos vagyok benne, hogy ahogy a lányok beszélnek az anyjukkal az első menstruációról, úgy a fiúk is beszélnek az apjukkal azokról az első éjszakákról, amikor a hormonoktól túlfűtött test változni kezd, és reggelre már nem marad száraz a lepedő. Visky András azonban nem teheti ezt meg.

Őt, hat testvérét és édesanyjukat, Júliát az 1956-os forradalom után egy szovjet mintára működtetett román munkatáborba deportálják. Döngölt földön, szalmán alszanak, miközben apját pártellenes igehirdetése miatt bebörtönzik. Ez csak egy szelete annak a történetfolyamnak, amit a Visky András Kitelepítés című kötete elmesél. A regény tele van olyan erőteljes metaforákkal – pardon a nyers megfogalmazásért –, hogy az ember néha tényleg „bepisil a gyönyörtől”. Íme, egy példa: „mióta kitelepítettek, egy-egy ketrecet cipelünk csupacsont lábainkon, a ketrecben lelkünk verdes (...)”

Ha valaki – hozzám hasonlóan – vonzódik a holokausztról vagy más túlélőtörténetekről szóló beszámolókhoz, annak ezt a könyvet is érdemes kézbe vennie. Mert a Kitelepítés nem pusztán a szenvedésről szól, hanem arról, hogyan kapaszkodik az ember az életbe.

Krekó Kata és Vibók Ildi: A hősnő útja – A női lélek kiteljesedése a mesék tükrében (Kulcslyuk, 2025, 243 oldal)
Ajánlja: Both Gabi

A meseterápiás könyvek tengerében mindenképp figyelemre méltó ez a szokatlan kötet, amelynek szerzőpárosa: dr. Krekó Kata klinikai szakpszichológus, metamorphoses meseterapeuta és Vibók Ildi, többszörös HUBBY-díjas meseíró.

Azt már régóta tudjuk, hogy a népmesék kristályszerkezete megőrizte az ősi tudást, és erős szimbolikájával a mának is üzen, de aki kevésbé járatos a mesék világában, annak nehéz felfejteni ezt a tudást. Krekó Kata elmélyült szakmaisága garantálja a beavatást a mesei hősnők útjába, hiszen nagyon egyszerűen fogalmazza meg a legbonyolultabb kérdéseket is.

Épp ez a lényege ennek a könyvnek: a jó kérdések, amelyeket feltehetünk magunknak a mesék olvasása után, és ha megtaláljuk a válaszainkat, – ami akkor sem olyan egyszerű, ha a mesei minták utat mutatnak nekünk –, akkor talán könnyebben eligazodunk a saját életünkben.

Vibók Ildi remek stílusa biztosítja, hogy mind a tizenhárom történet az elevenünkbe talál, Krekó Kata komplex és átgondolt módszere pedig a női és férfi princípiumokat is feltárja előttünk. Érdemes belenézni a kötet által felkínált tükörbe, mert a mesékre adott válaszaink megmutatják, kik is vagyunk valójában.

Pasquale Festa Campanile: A szerelmes boszorkány (Fordította: Zsámboki Zoltán. Magvető, 1989, 298 oldal)
Ajánlja: Sándor Anna

Van egy polc az állomáson, amire az helyiek kiviszik a kiszelektált könyveiket, amolyan cserebere alapon. Szuper ötlet, mert így gazdára találhatnak azok a könyvek is, amiket esetleg nem vesz be a könyvtár vagy az antikvárium. Míg a vonatra várok, ezt szoktam böngészni, találtam már rajta afroamerikai novelláskötetet és Navarrai Margit Heptameronját is.

Nemrég az olasz filmrendező és író, Pasquale Festa Campanile A szerelmes boszorkány című regényére bukkantam, ami az 1600-as évek Itáliájába kalauzol. Van ebben minden, ami egy jóféle történelmi regénybe illik: elfajuló boszorkányüldözés, korrupt, de vívódó pápa, és egy hősnő, aki némiképp anakronisztikus elképzeléssel próbálja megváltoztatni a sorsát – csak ne szerezne közben ilyen kérlelhetetlen ellenségeket.

A könyv legerősebb vonása szerintem az, hogy bár 1985-ben adták ki, üdítően, nyersen és hitelesnek hatóan hozza a 17. századi miliőt, beleértve azt is, hogy ez a kor még nem volt prűd, hanem – mai szemmel – gyakran obszcén, impulzív és persze erőszakos. Olyan ez a regény, mintha Benvenuto Cellini önéletírásának és Daniel Defoe Moll Flandersének a szerelemgyereke lenne, csak azoknál sokkal rövidebb, és hát, szomorúbb.

Natalia Sherba: Az Órakulcs – illetve a teljes Óramágusok sorozat (Ford. Teleki Anna. Európa, 2024, 458 oldal)
Ajánlja: Tóth Flóra

Sokan a Harry Potterhez hasonlítják ezt az alapvetően szerintem leginkább tiniknek szóló sorozatot, és ez a párhuzam bizonyos értelemben valid, ugyanis univerzumteremtésben és történtszövésben valóban kifejezetten erős.

Bevallom, a lányom kérésére olvastam el, mert őt annyira beszippantotta a történet, hogy nagy igénye volt valakire, akivel megvitathatja. Eleinte azt sem tudtam, miről beszél, ugyanis ebben a sorozatban a valóságtól kicsit eltérő világba kerül egy kívülálló, és olvasóként vele együtt fedezhetjük fel a másik világ működését, titkait. A főszereplő Vasilisa kalandjait egy ellentmondásos, folyamatosan új szintre emelkedő és a végén egészen meglepően záruló apa-lánya kapcsolat teszi még izgalmasabbá. Néhol éreztem, hogy kicsit idős vagyok ehhez a könyvhöz, de a mai Y generációban olyan jellemző apa-issue-kat számomra is nagyon érzékletesen vitte végig.

Tiniregényhez méltó módon természetesen a könyvben fontos szerepet kap a szerelem is. Itt is érvényes viszont a Harry Potter-párhuzam, hogy a regény elismeri a kapcsolódás fontosságát, de nem válik nyálas szerelmi sztorivá akkor sem, amikor ezen a szálon van éppen a fókusz. Továbbá elég sok az olyan részlet, amikor nem is ez a központi elem. Emellett maga a történet annyira fordulatos, hogy sokszor éreztem a hat regény során, hogy hiába kell visszamennem az unalmas kis felnőtt életembe, egyszerűen nem tudom letenni a könyvet. Nyaralási olvasmánynak tökéletes, csak érdemes több kötetet vinni.

WMN szerkesztőség