Bánosi Eszter: A lelkemben zárva maradt az anyaság kapuja, de kinyílt egy ajtó önmagam felé

–

Ahogy ott toporgott a folyó, lassan megérkezett hozzá az üzenet: ha továbbra is a megszokott módon próbálkozik, ingovánnyá válik, vagy teljesen eltűnik. Az egyetlen megoldás az, ha hagyja a víze egy részét elpárologni, és a szél majd átrepíti a sivatagon a cseppeket, amelyek eső formájában a földre hullanak – és újra folyóvá válhatnak. Persze ez a folyamat nem ment a folyónak könnyedén. Nem bízott a nála nagyobb erőben, melynek puhán átengedhetné magát. Végül mégis ráébredt, se így, se úgy nem maradhat ugyanaz, aki most, de a lényege, egy része átjuthat, és újra folyó lehet belőle.

Ahogy hallgattam a történetet, és a képzeletemben megjelent, amint a pára lassan emelkedni kezd, és a szél óvó karjaiba zárja a cseppeket, olyan mélyről fakadtak fel a könnyeim, ahová eddig még nem voltam képes leereszkedni magamban. Oda, ahol a saját belső igazságunk titkai pihennek. Csak sejteni véltem, miért ez a mozzanat érinthetett meg a meséből, de nem akartam agyalni rajta, szétcincálni, elemezni. Inkább hagytam, hogy a mese láthatatlanul munkálkodni kezdjen bennem, és majd a maga idejében összeálljon a kép.

Így is lett: pár héttel később egy apró kis történés felidézte bennem a mese képeit, és vele együtt egy nehéz mondatot is, mely már régóta ki akart buggyanni belőlem, de nem tudott: az én lelkemben az anyává válás útja el van zárva.

Ahogy a folyó is ráébredt, ha folytatni szeretné útját, ha új tájakat szeretne bebarangolni, akkor nem futhat neki újra és újra a homoknak, hanem el kell engednie a próbálkozást, úgy az én életemben is most jött el a pillanat annak beismerésére: az én utam nem oda vezet, hogy anyává váljak. A probléma, a sivatag, amit ennek nem-elfogadásából kreáltam, megérett a meghaladásra – ideje engednem a szélnek, hogy átrepítsen felette, majd letegyen ott, ahol egy új, egy másik út vár rám.

Sok-sok vessző utáni pont

Ahogy ezeket a sorokat írom, mélyen átérzem a fájdalmat, amit eddig a problémám megoldani akarásával próbáltam elodázni. Talán a fájdalom nem jó szó, úgy fogalmaznék inkább, érzékenység. Sokan erre azt mondanák: „de hát, ha fáj, ha érint, az azt jelenti, talán mégis ez a te utad”. Én viszont azt felelném: az ember lelke ennél sokkal összetettebb, bonyolultabb. Néha magától értetődőek a válaszaink arra, melyik út a miénk, de vannak olyan témák, melyek olyannyira kuszán vannak bennünk, hogy sok-sok időbe és rengeteg munkába telhet, míg felfejtjük a szálakat. A gyerekvállalás témája sokunk életében ilyen, és úgy tapasztalom, hogy nem igazán az „akarok”, „nem akarok” dimenziói határozzák meg a hozzá való viszonyulásunkat. Persze tudom, biztonságot adó és könnyebb ezekben a kategóriákban gondolkodni magunkról vagy másokról, főleg, hogy jellemzően szűkebb és tágabb környezetünk is konkrét és határozott válaszokat vár tőlünk – én legalábbis mindig így éreztem.

Az anyává válás útja bennem el van zárva. Tízéves folyamat végét jelzi ez a mondat, sok-sok kitett vessző utáni pont. Varázsmondatnak is hívhatnám, mert mélyre nyúl bennem, eltalál, de nem azért, hogy bántson, hanem hogy felszabadítson. A szenvedő, passzív szerkezet sem véletlen. Azt jelzi, nem egy tudatos döntés áll mögötte, és nem is valaki vagy egy nagyon konkrét valami, például egy betegség zárja el előlem ezt a sorsutat. Mégsem áldozatiságot fejez ki, sokkal inkább erőt, annak elfogadását, hogy számos történés, behatás határozta meg, alakította az életemben azt, hogy ez így legyen, és ezt sokáig nem volt könnyű elfogadni. Ahogy azt sem, hogy a gyerekvállalás – bár tudom, egészen más az uralkodó nézet erről – nem döntés kérdése, sokkal inkább a belső vágy megléte, nem megléte, vagy épp bizonytalansága határozza meg bennünk, merre indulunk. Ráadásul külső és belső körülményeink is befolyásolják, hogy a vágy csak pislákol-e, vagy fellobban, szikra lesz hirtelen a semmiből, vagy teljesen elapad a lángja.

Az én történetem azon a ponton indult, hogy szentül meg voltam győződve arról, hogy anya akarok lenni. Helyesbítek: inkább nem gondoltam bele, hogy is vagyok ezzel a témával. Adott volt, hogy ez az út, ez az elvárás, még a horoszkópomban is benne volt, hogy egyszer majd anya leszek.

Akivel komolyabban együtt voltam, mindig meglátta bennem a potenciális anyát, én pedig nem ellenkeztem, inkább örültem: nem azért, mert annyira láttam volna magam előtt én is ezt a képet, hanem mert ebből azt a következtetést vontam le, fontos vagyok, számítok, el akarnak köteleződni mellettem. Mondanom sem kell, mennyire téves értelmezés volt ez.

Aztán „próbálkozni” kezdtünk a párommal, mert „miért is ne”, „más is így csinálja”, „most már ideje”, de hiába, semmi sem történt. Kétségbeesett lettem. Ha a szívem mélyére nézek, nem azért, mert nem teljesülhet a vágyam, hanem mert annyira ismerős volt ez a beszorítottságérzet és a tehetetlenség: mennék valamerre, de mintha valami elállná az utamat, nem engedne. Életem kezdetén is már ezzel a helyzettel találtam szembe magam: lábbal előre próbáltam kijutni anyukám méhéből, aminek persze az egyenes következménye a császármetszés lett.

A születésem meghatározó és ismétlődő mintázattá vált, és az életkezdeti élményemből olyan hiedelmeim gyökeresedtek meg később, mint például: „nekem sosem sikerül, amit szeretnék”, „nem megy semmi könnyen”, „nekem nem lehet”, „biztos nem szeretnek”. Egy egyszerű és ártatlan esemény, és kész is egy egész szenvedéstörténet. Bármikor is utamat állta valami, nagyon nehezen ment „feladni”, nem harcolni ellene. Szívós, „amit akar, azt eléri” embernek tartottak ezért, pedig ez a hajthatatlanság sokkal inkább teher volt a számomra, mint erény. Csak hát nagyon féltem attól, hogy legyőzve érezzem magam.

Mélybe ereszkedni a válaszokért

Most is erről volt szó. Talán a legyőzöttség érzetének elkerülése tartott vissza attól, hogy a minimálisnál jobban beleássam magam a meddőségi kivizsgálásokba, de az is bennem motoszkált, hogy ez egy felszínhez közeli megoldás lenne csak, nekem viszont más síkon kell megoldanom ezt a problémát. Alá akartam szállni saját belső világom legmélyére, olyan helyekre, zugokba ereszkedni, melyek eddig sötétben voltak, és fényt gyújtani. Addig ásni, míg meg nem kapom saját valós válaszomat.

A mélyben sok mindennel találkoztam: zűrzavarral, rendetlenséggel, gubancokkal. Közben azt láttam, másoknak könnyen megy, ők tisztában vannak a vágyaikkal, tudnak igent vagy nemet mondani.

Fájó volt megélni, hogy az én lelkem ebben a nehezebb feladatot választotta, és talán sosem fogok rátalálni, hogy a sok hang közül, melyik az enyém – mi a vágy és mi az elvárás. Irigyeltem azokat, akik könnyen erre az útra lépnek, és sosem kérdés számukra, szeretnének-e anyává válni, és irigyeltem azokat is, akik tudnak rá nemet mondani.

Örlő volt ez a köztes lét, sehova sem tartozás, az elköteleződés nehézsége, a „valami baj van velem" érzetének hordozása.

A lelkem mélyére ereszkedésben aztán szépen-lassan megérkeztek a válaszaim arra, miből is ered a blokk, a gyerekvállalással kapcsolatos bizonytalanság bennem. Meg voltam győződve róla, ha feloldom ezeket, ha leteszem a terheimet, ha meggyógyítom a belső gyermekemet, ha kipörgetem a traumáimat, akkor majd megébred a lelkem mélyén az igazi vágy az anyaság iránt. Nem véletlenül gondoltam így, hiszen számtalan helyen találkozom azzal a narratívával, hogy ha az ember megdolgozza a történetét, akkor spontán módon lobban fel benne a vágy az élet továbbadására. Őrült sok energiát, időt és pénzt tettem abba, hogy eljussak a vágy állapotába, ám egy percig sem tettem fel az egyetlen lényeges kérdést magamnak: miért akarok ennyire vágyni rá? Mitől félek, ki leszek akkor, ha elfogadom, hogy esetleg nem ez az én utam? Tudom-e magam akkor is szeretni?

Sajnos az utam során egyetlen segítőm sem tette fel ezeket a kérdéseket, sőt volt, aki afelé terelt, hogy „valójában akarom, csak nem engedem meg magamnak”. Nagy szakmai hibának látom, mégis valahol értem, hogy a nőkkel kapcsolatos társadalmi és kulturális elvárás a segítő szakmát is áthatja ebben a kérdésben.

A toporgás, a bizonytalanság sem hiábavaló

Bár évekig a saját sivatagom előtt toporogtam, és egy arasznyival sem jutottam közelebb ahhoz a belsővé tett elváráshoz, hogy tiszta szívvel beleálljak az anyaság feladatába, mégsem váltam mocsárrá vagy ingovánnyá, amitől a mese folyója félt. Sőt: a sötét útvesztők, ahol jártam magamban, váratlan erőforrásokkal is megajándékoztak. Gyógyulni kezdtem, és életem más területei virágzásnak indultak. Azok a minőségek, melyeket az anyaságnak tulajdonítottam – a kiteljesedés, a gondoskodás, az intimitás, a szeretet, az élet továbbadása – megvalósultak más formában. Megismertem, hogy a nőiség ezerszínű, változatos utakat kínál, egyik sem magasabb értékű, mint a másik. Felfedeztem, hogy van bennem egy belső anya, egy rész, aki elfogad, együttérez, megtart, megért, aki számára nincs „hülyeség”, nincs bagatellizálni való érzelem, aki nem hesseget el, hanem odafordul, komolyan vesz, ha kell, erővel véd meg, bátorít. Egy biztos pont vagyok saját magam, és ha szükséges, mások számára is.

Egyre inkább megengedtem magamnak az örömöt és az elégedettség érzését annak ellenére, hogy mások szemében talán hiányos, sőt értéktelen az életem, mert nem vagyok anya (igen, nagyon sokat találkozom ezzel). És nem utolsó sorban a segítői utam is ebből a dilemmából szökkent szárba. Megjártam az alvilágot, és kincsekkel tértem haza, önmagamba.

Végül elfogadtam, hogy a gyógyulásom nem abban van, ha erőnek erejével átrobogok a sivatagon, és megmutatom a világnak: legyőztem a belső lelki akadályokat az anyaságom útjában, hanem abban, ha képes vagyok abbahagyni a küzdelmet, és megválaszolni azokat a kérdéseket, amiket eddig nem mertem feltenni magamnak: mitől félek, mi történik, ha nem erre van az utam? Mi történik, ha hagyom, hogy felkapjon a szél, és máshová repítsen, mint ahová eredetileg készültem?

Talán, ha nem lesz gyerekem, akkor nem vagyok eléggé nő? Talán csalódnak bennem, akik szeretnek? Talán nem normális, macskás nőnek tartanak majd? Talán legyőzött leszek? Talán magányos?

Elfogadtam, hogy a gyógyulásom ebben a mondatban van: az én lelkemben az anyává válás útja el van zárva. Megtaláltam rá a miértet, de már nem akarom megszüntetni mindazt, ami történt. Elfogadtam az élettörténetem részeként. Ennek az útnak a végén pedig az is szépen-lassan kibomlott bennem, hogy a szabadság és a függetlenség előrébb került az értékeim listáján, mint a másokról való gondoskodás. Leírni ezt még mindig nehéz: családi és társadalmi mintatörés.

A bőség nem teljesedhet be maradéktalanul, de a kert attól még virágzik

Van egy másik mese, melyben szintén fontos szerepet kap egy sivatag. Két szomszédos birodalom közül az egyik kopár és ínséges, mert nincs vize. Víz nélkül sínylődnek mezői, kertjei, legelői. Ám a szomszédos ország vizet terel a maga bővízű folyójából az aszályos térségbe, és kizsendülnek a megöntözött mezők és rétek.

A tadzsik népmese egyik kulcsjelenete, amikor Zarina, a legkisebb királylány magokat vet a folyó partján. Bár egy bölcs öregember tanácsára nem szabadna visszanéznie, amíg el nem veti az összes magot, győz a kíváncsiság, és Zarina hátrapillant. Ekkor látja meg, hogy ahol elvetette a magokat, egész gyümölcsöskert nőtt ki: alma, barack, mandula, meggy és őszibarackfák bő terméssel. Boldogan fut végig a kertben, ízlelgetve a finomabbnál finomabb gyümölcsöket, és rátalál két különleges gyümölcsre is – a méznél is édesebb fügére és a gránátalmára –, ám ezekből csak két fát talál a kertjében. Ekkor jön rá, hogy pont a legfinomabb gyümölcsök magjai maradtak a tálban, de amikor el akarja vetni őket, a szél belesodorja a magokat a folyóba. Zarina megbánja, hogy túl korán fordult vissza – de már nem tehet semmit.

Lehetett volna másképp? Valószínűleg nem. A bőség és a hiány gyakran együtt járnak; a tökéletlenség is része az életnek. A füge és gránátalma magvainak elvesztése arra emlékeztet, hogy az emberi életben – bármennyire is igyekszünk – mindig marad valami, ami nem sikerül tökéletesen. A bőség, amit Zarina teremthetett volna, nem teljesedik be maradéktalanul, a mulasztás, majd a sors elragadja tőle a lehetőségeket. A hiba mégsem végzetes, csupán nyomot hagy a világban, de a kert így is virágzik. Ahogy most már az én kertem, az én életem is. 

Bánosi Eszter