57 napig egyedül a semmi közepén – Ada Blackjack, az Északi-sark női Robinsonjának története

–

Amikor Ada Blackjack meghallotta, hogy a híres-hírhedt felfedező, Vilhjalmur Stefansson eszkimókat keres a legújabb, északi-sarki expedíciójához, olyanokat, akik beszélnek angolul, tudnak főzni, varrni, a szállás és ellátás mellé pedig még gavallérosan meg is fizetik őket, azonnal jelentkezett.

Nagy szüksége volt ugyanis a pénzre, az összeg pedig, amit a férfi kínált, az egész sorsát megváltoztathatta. Mindezt egy évnyi munkáért cserébe.

Nem tudhatta, hogy az ígéretekkel ellentétben ő lesz az egyetlen eszkimó, az egyetlen nő, és az expedíció messze nem olyan átgondolt, mint ahogy azt Stefansson elhitette mindenkivel. Hogy az egész valójában nem szól másról, mint egy nagyravágyó férfi gőgös ambíciójáról. Ahogy azt sem sejthette: hiába fog ünnepelt hősként hazatérni, az egészsége örökre megrendül majd, a reputációját pedig épp azok akarják majd sárba taposni, akik kihasználták.

65 kilométer, gyalog, egy gyerekkel a kézben

Ada 1898-ban született egy kis alaszkai faluban az iñupiat népcsoport tagjaként, Nome-tól (mely a 20. század elején, az aranyláz idején Alaszka legnépesebb városa volt) délkeletre. Ekkor még az Ada Deletuk nevet viselte. Nyolc éves volt, amikor az apja egy romlott hús miatt életét vesztette, az anyja egyedül nem tudott róla gondoskodni, úgyhogy metodista misszionáriusok gondjaira bízta, akik megtanították írni, olvasni, varrni és főzni.

Ada tehát nem sok olyan dolgot sajátított el gyerekkorában, amit az ősei tudtak, és amire később, a vadonban szüksége lett volna. 

Még csak 16 éves volt, amikor feleségül ment egy kutyaszánhajtóhoz, Jack Blackjackhez, akitől három gyermeke született. A férfi azonban néhány év házasság után faképnél hagyta Adát és egyetlen életben maradt gyereküket, Bennett-et. 

Mivel a fia tuberkolózistól szenvedett, hogy orvosi segítséget kaphasson, Ada – aki mindössze 150 centi magas volt és 45 kiló, – 65 kilométert gyalogolt vele Nome-ig, gyakran a karjaiban cipelve az elfáradt gyermeket. Ám mivel ő maga nem tudta kifizetni Bennett kezelését, kénytelen volt a fiát gyerekotthonba adni, ő maga pedig varrónőként keresett munkát.

Így találkozott a lehetőséggel: a Vrangel-szigetre induló expedícióhoz kerestek a férfiak mellé egy varrónőt, lehetőleg őslakost, aki beszélt angolul. Ada – aki abban a hitben élt, hogy rajta kívül más eszkimók is lesznek a csapatban – aláírta az egy évre szóló szerződést. A kivételesen magas fizettségéből – havi 50 dollárt kínáltak neki – szerette volna meggyógyíttatni a fiát, de az összeg arra is elégnek tűnt, hogy hazatérte után változtasson a helyzetén. A feladat ráadásul nem tűnt megugorhatatlannak,

Ada Blackjack munkaköri leírásában csak a varrás szerepelt, illetve az ígéret: bőségesen kap ételt, és gondoskodnak a biztonságáról. 

Négy férfi és egy nő a vadonban

Az expedíció célja hivatalosan az volt, hogy a Vrangel-szigetet (mely a Szibéria északi részén fekvő Csukcs-tengeren található) gyarmatosítsák és területi igényt támaszthassanak rá.

Vilhjalmur Stefansson négy férfit  toborzott: a húszéves Allan Crawfordot, a mindössze 19 éves Milton Galle-t, a 28 éves Lorne Knightot és szintén 28 esztendős Fred Maurert. Az ő feladatuk a környék felfedezésén kívül az volt, hogy letelepedjenek a szigeten és vadásszanak. A felfedező-antropológus Stefansson – aki addigra már túl volt egy három évig tartó expedíción (ahonnan a 25 főből mindössze 14-en tértek haza) – igyekezett az Északi-sarkvidéket barátságos lakóhelyként népszerűsíteni. Sokat elárul, hogy őslakosok – Adán kívül – nem voltak hajlandóak csatlakozni, és a négyfős legénységének fele tapasztalatlan kölykökből állt.  

A Vrangler-szigeti úthoz azzal próbálta meggyőzni a befektetőket, hogy a terület gazdag rozmárban és fókában is, a tágas legelők pedig remek otthont biztosítanának a rénszarvasoknak. 

A sziget egyébként azért is kiemelten fontos – így Stefansson – mert remek központja lehet a transzpólusú légi kereskedelemnek, mivel nyáron állandó a napsütés, és ideális a hőmérséklet. Gondolom, ennél a pontnál már te is nyúlsz bele a zsebedbe, hogy megközösségi finanszírozd a jó felfedező ötletét… sajnos a befektetők nem így látták a dolgot, és egy fillérrel nem járultak hozzá Vilhjalmur nagyívű terveihez, aki így kénytelen volt saját forrásból állni a küldetést, mellyel a Brit Birodalom számára kívánta megszerezni a szigetet. (Fontos megjegyezni: maga a Birodalom egyébként nem tartott igényt a területre, mindez nem szólt másról, mint az ambíciózus Stefansson hübriszéről). 

Stefansson az ellátmányon is spórolt: az egyéves expedíciót mindössze hat hónapra elegendő ellátmánnyal küldte útjára azzal, hogy a „barátságos Északi-sarkvidék” bőséges vadállománnyal fogja ellátni őket, amíg a következő évben egy hajó fel nem veszi őket ismét.

„A barátságos Északi-sarkvidék" a valóságban

Eleinte minden rendben is ment. Errol Lorne Knight – aki 1921. szeptember 14-én kezdett bele a naplóírásba –  részletesen feljegyezte a nap eseményeit, a megfigyelt állatokat, és természetesen az időjárási viszonyokról is említést tett. Ada Blackjackról is kedvezően írt ekkor még:  „Van velünk egy eszkimó nő, aki ruhákat varr, és nagyon ügyesen csinálja.” 

Pár hét elteltével azonban már egészen más volt a hangulat. Ada Blackjack a többiek szerint furcsán kezdett el viselkedni. Dacoskodott, megtagadta a varrási feladatokat, nem evett, időnként pedig elszökött a táborból. Amellett hangot adott aggodalmának is, miszerint soha többé nem fognak hazajutni.  

Knight és társai ezt – a férfi naplójának tanúsága szerint – egyre gyorsabban fogyatkozó türelemmel viselték.

Végül egyik nap, amikor ismét visszautasította, hogy megfoltozzon egy csizmát, Adát egy egy zászlórúdhoz kötözték, „amíg meg nem ígérte, hogy elvégzi a dolgát”. Ada nem volt hajlandó együttműködni, ezért a legénység megvonta tőle az ételt, és arra kényszerítették, hogy kint aludjon a hidegben.

Knight úgy vélte, hogy Ada „kissé elmebeteg”, illetve megjegyezte: ha ezt korábban tudják, biztosan nem hozzák magukkal. 

Ám nézzük a dolgot Ada szemszögéből: nemcsak rettentő magányos volt, gyötörte a honvágy, a fia hiánya, és rettegett a jegesmedvéktől, de úrrá lett rajta az ún. sarkvidéki hisztéria is. Ez egy olyan mentális egészségügyi állapot, amely a hideg hőmérséklet és a sarkvidéki régiók végtelen nappal-éjszaka ritmusa miatt alakulhat ki. Ahogy Ada hozzászokott az új környezetéhez és alkalmazkodott a változásokhoz (illetve feltehetőleg beletörődött a sorsába), a mentális állapota is javulni kezdett.

Az általános helyzet azonban romlásnak indult. Mivel a tél szokatlanul erős volt, még a nyári hónapokban sem olvadtak fel a szigetet körbevevő jégtáblák, így az élelmiszer utánpótlásukról gondoskodó hajó nem tudott a csapathoz eljutni. Arra is fény derült, hogy

az expedíció megálmodója, Stefansson alaposan elkalkulálta magát. A négy férfi felkészületlen volt, vadat pedig messze nem találtak annyit, mint ahogy azt Stefansson beígérte.

Egy évvel az odaérkezésük után az élelmiszerkészletük vészesen fogyott, kénytelenek voltak azt nagyon szigorúan beosztani – miközben szembesültek vele, hogy még egy évet le kell húzniuk az egyre extrémebbé váló körülmények között. 

Mindezt további balesetek és nehézségek tetézték. Crawford ujjai elfagytak, Knighton pedig az alultápláltság következtében erőt vett a skorbut.

Egyedül, négy férfi munkájával

Az expedíció tervei végleg beleálltak a földbe… pontosabban a jégbe. Mivel az utánpótlás hajó nem érkezett meg, a társaság végleg élelem nélkül maradt. Ezért 1923 januárjában hárman – Crawford, Galle és Maurer – nekivágtak, hogy a jégtáblákon keresztül Szibériába gyalogolva segítséget keressenek. 

Soha többé senki nem hallott felőlük.

A táborban a skorbutban szenvedő Knight maradt hátra és Ada, akit megbíztak a férfi ápolásával.  

Az asszony vadászott, fát gyűjtött, próbálta megvédeni a tábort a jegesmedvékkel szemben, ellenőrizte a rókacsapdákat – azaz gyakorlatilag a négy férfi addigi munkáját látta el egy személyben. Közben az ő egészsége is megrendült, és még Knightot is ápolnia kellett – ami nem volt könnyű feladat.

A haldokló férfi minden frusztrációját és dühét a nőn élte ki, folyamatosan kritizálta, azt állította, hogy nem gondoskodik róla megfelelően. Blackjack némán tűrt, csak a naplójának öntötte ki időnként a szívét: „Bele sem gondol, milyen nehéz egy nőnek négy férfi helyett dolgozni, fát vágni, élelmet keresni, várni, amíg felkel, aztán kihozni a szarát.”

Minden gondoskodása ellenére a férfi június 23-án elhunyt. 

57 nap egyedül, távol mindentől

Onnantól fogva Ada egyetlen társasága a Victoria nevű expedíciós macska volt. De nem adta fel a küzdelmet a túlélésért. Madarakra és fókára vadászott, megerősítette a táborhelyet a közelgő télre, megjavította kopott téli ruháit, és még egy pár papucsot is készített fiának, Bennettnek. Elszántságát egy gondolat táplálta:

„Nem hagyom, hogy Bennettnek mostohaanyja legyen”.  

Blackjack 57 napot töltött teljes magányban. Emelvényt épített a menedékhelye fölé, hogy messziről láthassa a jegesmedvéket. Fából és kifeszített vászonból csónakot készített. Naplót írt, és még az expedíció fényképezőgépével is kísérletezett: fotókat készített magáról, ahogy a tábor előtt áll. Ada naplója a túlélésének hű tanúja. Feljegyezte az élelemért folytatott kétségbeesett küzdelmet, megemlékezett Knight testi és lelki leépüléséről, de írt a házimunkákról, illetve követte a menstruációs ciklusát is. Leírta, hogy milyen fájdalmas volt a fiától elszakadnia, és hogy milyen büszkévé tette, hogy megtanult vadászni. Ada gyakran írt a félelméről és a magányáról is. 

Ne felejtsük el: Ada az expedícióra mindenféle vadászati és más túlélési ismeretek nélkül indult el, és szinte mindent, ami az életben maradásához szükséges volt, saját maga tanult meg. 

Kizsákmányolva

Időközben – részben az expedícióban szereplő férfiak családtagjainak nyomására –  Vilhjalmur Stefansson mentőakciót szervezett: felbérelt egy Harold Noice nevű férfit, aki 1923. augusztus 2-án indult útnak a Donaldson nevű hajón, majd bő két hét múlva elérte a szigeten álló tábort.

Ada Blackjack végre elindulhatott haza, a fiához. 

Otthon hatalmas médiafigyelem közepén találta magát.  Az Északi-sark hősnőjeként ünnepelték, híresség lett belőle – ám ő nagyon idegenkedett a hirtelen ráirányuló érdeklődéstől.

Sokan szerették volna, hogy elsőkézből mesélhessék el Ada történetét, hogy így húzzanak hasznot a kényszerű Robinsonádból. Naplóját – melyet ő a Knight családnak szeretett volna ajándékozni – elszedték tőle. 

Ada Blackjack még a beígért fizetését nem kapta meg teljes egészében, de ami még vérlázítóbb: a szenvedéseiről szóló történetekből és könyvekből származó bevételekből sem kapott egy árva fillért. Stefansson alulfizette Adát a sarkvidéki élményeiről szóló információkért, és megtagadta tőle a jogdíjat, amikor megjelentette könyvét A Wrangel-sziget kalandjai címen. Még rágalmazó kampány is indult Ada ellen, amelyben azt állították: kegyetlenül megtagadta Knight ápolását.

Szomorú vég

Blackjack hátralévő éveit továbbra is beárnyékolta a szegénység. Bennett egészségügyi problémái soha nem oldódtak meg teljesen, egész életében beteges maradt. Ada szervezetét is megrendítette a kétévnyi szenvedés, emiatt munkát sem nagyon tudott vállalni.

Ada 85 évesen egy alaszkai Palmerben található ápolási otthonban hunyt el, kívánsága szerint az egy évtizeddel korábban elhunyt Bennett mellé temették.

Fiala Borcsa