–

Az év elején a Meta vezérigazgatója, Mark Zuckerberg leült Joe Rogan podcasterrel, és a „férfias energia” vállalati világban tapasztalható hanyatlásáról panaszkodott, Millerhez hasonlóan arra utalva, hogy a munkahelyek túlságosan is a nőkhöz igazodtak. Donald Trump 2024-es elnökválasztási kampánya hasonló üzenetet hordozott, amely arra az elképzelésre épült, hogy az amerikai társadalom „túlságosan elnőiesedett”, ami a férfiak kárára vált.

De vajon az adatok valóban alátámasztják-e azt az elképzelést, hogy a fiúk és a férfiak mára lemaradtak a nők mögött a foglalkoztatás, az oktatás és az élet más területein?

Téves következtetések

Az egyik legnagyobb problémám Miller írásával – és sok más hasonlóval, amelyek magabiztosan állítják, hogy a fiúk és a fiatal férfiak rosszabb helyzetben vannak, mint a nők –, az, hogy gyakran olyan statisztikákra vagy adatokra támaszkodnak, amelyek nem is támasztják alá a levont átfogó következtetéseket.

Miller cikke például az amerikai Munkaügyi Statisztikai Hivatal heti átlagkeresetre vonatkozó adatait idézi: „(...) bár a nők még mindig kevesebbet keresnek, mint a férfiak, heti medián keresetük 2000 óta 19 százalékkal nőtt, míg a férfiaké csak 7 százalékkal emelkedett ebben az időszakban.” Ezen adatok szerint 2000-ben a nők átlagosan 300 dollárt kerestek hetente, ami mára 358 dollárra nőtt. A férfiak ezzel szemben 2000-ben heti 402 dollárt kerestek, ami 429 dollárra emelkedett.

Csakhogy a helyes következtetés itt nem az, hogy a nők előretörnek. Ennél sokkal fontosabb az, hogy a bérük, amely ezen adatok alapján továbbra is 16,5 százalékkal alacsonyabb a férfiakénál, nem emelkedik elég gyorsan. Ha a nőket valóban előnyben részesítik a munkahelyeken, akkor ez biztosan nem tükröződik abban, hogy mennyit fizetnek nekik. Az Egyesült Államokban

a teljes munkaidőben dolgozó nők minden egyes dollárra, amit a férfiak keresnek, mindössze 83 centet kapnak – világviszonylatban pedig ez a szám 80 centre csökken. Még a fiatalabb munkavállalók körében is csak 92 centet keresnek a nők minden egyes dollár után, amit férfi társaiknak jut.

A magas státusz még mindig férfias

A Miller cikkében idézett Robb Willer, a Stanford szociológiaprofesszora szerint azonban „a mai amerikai gazdaság nem jutalmazza a férfiakkal és a férfiassággal kapcsolatos tulajdonságok nagy részét”. A valóságban azonban a helyzet az, hogy amikor a nők belépnek a korábban férfiak által dominált szakmákba, akkor mind a fizetésük, mind a presztízsük csökken – ez a „foglalkozási feminizáció” néven ismert jelenség –, nem pedig fordítva. Eközben a legfrissebb tanulmányok azt mutatják, hogy az olyan magas státuszú ágazatokban, mint a technológia és a pénzügy, még mindig a „férfiasság” mértéke, nem pedig a munka vagy az ötletek minősége a legértékesebb. És ugyanez vonatkozik a döntéshozói szerepekre is.

Összességében a nők a fizetésről és az előléptetésről szóló tárgyalásokon is ritkábban járnak sikerrel – annak ellenére, hogy ugyanolyan gyakran kérik, mint a férfiak –, ritkábban kapnak elismerést a plusz munkáért, és kisebb valószínűséggel hívják őket állásinterjúkra, mint az ugyanolyan képzettségű férfi társaikat.

Aztán ott van az a gyakran idézett tény, hogy ma már több nő dolgozik teljes munkaidőben, mint korábban. Ezzel kapcsolatban Miller olyan adatokra hivatkozik, amelyek szerint a férfiak munkaerő-piaci részvétele az 1975-ös 94 százalékról mára 89 százalékra csökkent, míg a nők esetében 55 százalékról 78 százalékra emelkedett. De pontosan hogyan bizonyítja ez azt, hogy a nők „virágoznak”?

Bár a nőket már nem zárják ki szisztematikusan a munkaerőpiac bizonyos területeiről, még mindig kevesebbet fizetnek nekik és kevésbé becsülik meg őket, ráadásul a nők által dominált ágazatok továbbra is a legalacsonyabban fizetett ágazatok közé tartoznak.

És azoknak a nőknek sincs könnyű dolguk, akik kenyérkeresők vagy jellemzően férfiak által dominált területeken dolgoznak: a családfenntartó nők 45 százaléka ugyanis a főállása mellett a háztartási munkák többségét is végzi.

Azt is ritkán említik, hogy kevesebb férfi dolgozik teljes munkaidőben fizetett munkakörben, mert egyre többen válnak otthonmaradó apává. Az Egyesült Államokban az otthon maradó szülők közül minden ötödik férfi – szemben az 1989-es 11 százalékkal –, és az Egyesült Királyságban is hasonló tendencia figyelhető meg.

Nem a nők veszik el a lehetőségeket, hanem a munkaerőpiac kilátástalan

Ezzel párhuzamosan, ahogy Miller rámutat, egyes, hagyományosan férfiak által betöltött állások – például a fizikai munkakörök – eltűntek az Egyesült Államokban és más nyugati gazdaságokban, miközben a nők által dominált szolgáltatásorientált szektor bővült. Az is igaz, hogy napjaink néhány leggyorsabban növekvő ágazata – mint például a gondozás és az oktatás – hagyományosan nők által dominált terület volt, és a fiatal nők valamivel nagyobb arányban vesznek részt a munkaerőpiacon, mint a fiatal férfiak. Ez utóbbi azonban azért van, mert a fiatal nők nagyobb valószínűséggel fogadják el a részmunkaidős vagy rosszabbul fizetett állásokat, amelyekhez túlképzettek, míg a fiatal férfiak inkább a magasabb státuszú, jobban fizetett állásokhoz ragaszkodnak, gyakran a berögzült társadalmi elvárások miatt.

A valódi probléma nem az, hogy a nők „elragadják” a lehetőségeket a férfiaktól – sokkal inkább az, hogy a munkaerőpiac egyre nagyobb kihívás elé állítja az embereket, és túl kevés a fiatalok képzettségének és ambícióinak megfelelő, méltányosan fizetett állás.

Van azonban egy másik fontos tényező is, amely szinte mindig kimarad az erről szóló vitákból: a patriarchális kultúra.

A nők képzettebbek, de miért?

A nőknek ma már egy másik, korábban nagyrészt a férfiak számára fenntartott területhez is hozzáférésük van: az oktatáshoz. És ma már ugyanolyan, vagy még nagyobb számban törekszünk erre, mint ők. Ez egy visszatérő pont a férfiak „lemaradásával” kapcsolatos folyamatos pánikban. Ahogy Miller megjegyzi, a főiskolai beiratkozási adatok alapján:

„A felsőoktatásban is több a nő, mint a férfi, ami több lehetőséggel és magasabb keresettel jár. A frissen érettségizett férfiak mintegy 57 százaléka jár főiskolára, ami alig haladja meg az 1960-as 54 százalékot. Ugyanebben az időszakban a nők főiskolai beiratkozási aránya ugrásszerűen megnőtt – a nők 66 százaléka beiratkozott, szemben a korábbi 38 százalékkal.”

Az OECD-országokban 2019-ben a 25-34 éves nők 51 százaléka rendelkezett felsőfokú végzettséggel, míg a férfiaknak csupán 39 százaléka. De míg az Egyesült Államokban a nők átlagos magasabb arányban szereznek diplomát, mint a férfiak, más OECD-országokban közel egyenlő a felsőoktatásban résztvevők nemek szerinti aránya.

Miller azt is kiemeli, hogy a fiúk általában magasabb pontszámot érnek el a matematikai teszteken, de alacsonyabbat az olvasási teszteken, rosszabb jegyeket szereznek, és nagyobb valószínűséggel függesztik fel őket. Érdekes, hogy az általa idézett egyik cikk, amelyet Kevin Quealy riporterrel közösen írt 2018-ban, tartalmaz egy kutatásokkal alátámasztott pontot, amelyről, úgy tűnik, mostanra nagyrészt megfeledkeztek:

ha ugyanis a fiúk úgy gondolnak a tanulmányi eredményre, mint ami kívánatos és hozzájárul a jövőbeli sikerükhöz, jobban teljesítenek.

De mi történik akkor, ha a fiúk már nem tartják kívánatosnak vagy feltétlenül szükségesnek a tanulmányi sikert? Mi van akkor, ha a példaképek, akikre felnéznek, és a média, amelyet fogyasztanak, a felsőoktatást egyre inkább „csajosnak”, „woke-nak”, vagy „férfiatlannak” állítják be? És mi van, ha ehelyett azt mondják nekik, hogy ahhoz, hogy „igazi” férfivá váljanak, csak néhány online kurzusra van szükségük influenszerektől, akik gazdagságot, dominanciát és státuszt ígérnek – anélkül az erőfeszítés vagy fegyelem nélkül, amit az oktatás megkövetel?

A „manoszférának” nevezett online férfiközösségek növekvő befolyásával kapcsolatos kutatások gyakran azt mutatják, hogy pontosan ez történik. A fiúkat és fiatal férfiakat olyan ideológiák vonzzák, amelyek a férfiasságot a dominanciával, az agresszióval és a lázadással azonosítják, miközben mindent, amit „nőiesnek” érzékelnek, alsóbbrendűnek címkéznek. Ez a jól ismert patriarchális minta: amikor a nők vonzódnak valamihez, annak észlelt értéke és státusza általában csökken. Pontosan ugyanezt a logikát látjuk a foglalkozások elnőiesedésénél is.

Önbeteljesítő jóslatok

Mégis, nem csak az oktatást bélyegezték meg „nőiesnek”. De például az olvasást, az együttműködésre és a csapatmunkára való képességet is. A fiúk, szüleikkel és más felnőttekkel együtt túl gyakran internalizálják ezeket a kulturális mintákat. Egy nemrégiben végzett tanulmány szerint a 0-2 éves fiúk szüleinek mindössze 29 százaléka olvas naponta vagy majdnem naponta, míg az ugyanilyen korú lányok szüleinek 44 százaléka. Más tanulmányok azt is kimutatták, hogy az apák ritkábban olvasnak a fiaiknak, mint a lányaiknak, és nemtől függetlenül a szülők kevésbé ösztönzik a fiúkat arra, hogy olvassanak.

Ennek eredményeképpen a fiúk hajlamosak kevesebbet olvasni, egyszerűbb könyveket választanak, és nehezebben érnek a végükre, ami kihat az szövegértésükre, de az empátiájukra és a proszociális viselkedésükre is.

Mégis sokan a fiúk alacsonyabb műveltségi szintjét kizárólag a nemek közti feltételezett veleszületett különbségeknek tulajdonítják. A fiúk lassabban érnek, mondják. A fiúk nem tudnak nyugodtan ülni, agresszívabbak, és nincs mit tenni, olyanok, amilyenek. Eszerint a gondolkodásmód szerint egyszerűen csak változtatni kell az elvárásainkon. Ezek a tévhitek azonban gyakran önbeteljesítő jóslatokká válnak – alakítják, hogyan látják magukat a fiúk, hogyan bánnak velük mások, és hogyan teljesítenek az iskolában és az életben.

Ugyanakkor azonban ott van az a mélyen gyökerező tévhit is, hogy a fiúk és a férfiak eredendően intelligensebbek, innovatívabbak és zseniálisabbak. Tanulmányok azt mutatják, hogy a hatéves gyerekek még mindig inkább a fiúkhoz társítják ezeket a tulajdonságokat, mint a lányokhoz. A szülők, tanárok és gondozók is gyakran erősítik ezt a sztereotípiát, akár tudatosan, akár nem. Nem meglepő, hogy amikor a lányoknak azt mondják, hogy a fiúk természetüknél fogva jobbak matematikából, hajlamosak rosszabbul teljesíteni a matematikai teszteken.

Azt hiszem, joggal mondhatjuk, hogy nemtől függetlenül minden gyerek zavaros és néha egymásnak ellentmondó elképzelések között nő fel. De miközben a lányok továbbra is gyakran szembesülnek az intellektuális korlátaikról szóló tévhitekkel és más merev nemi normákban gyökerező akadályokkal, egyre inkább arra is bátorítják őket, hogy ne hagyják, hogy ezek meghatározzák vagy visszatartsák őket.

Miért nem tudjuk ugyanezt az üzenetet a fiúknak és a fiatal férfiaknak is átadni?

A fiúk ugyanúgy küzdenek, ahogy a lányok – és ahogy a felnőttek nagy része is. És bár nem mindannyian ugyanazokkal a kihívásokkal küszködünk, a kiváltó okok sokkal inkább vannak átfedésben egymással, mint azt gyakran gondolnánk.

A növekvő gazdasági egyenlőtlenség, a kizsákmányoló rendszerek, a társadalmi elszakadás, a demokratikus visszalépések, a merev nemi normák és az éghajlatváltozás fenyegető veszélye ma a legtöbb ember jóllétére és életére hatással van. Ez különösen igaz a fiatalabb generációkra, akiknél szinte minden más korcsoportnál magasabb a mentális egészségügyi problémák, a magány, a munkanélküliség aránya, valamint alacsonyabb számban rendelkeznek saját lakással is. Persze, ahogy Miller megjegyzi, valamivel több fiatal férfi él a szüleivel, azonban ők azok, akik nagyobb valószínűséggel rendelkeznek saját ingatlannal is. Több fiatal férfi lesz öngyilkos, de több fiatal nő kísérli meg azt, valamint több nő küzd depresszióval, szorongással és étkezési zavarokkal.

Valós segítségre lenne szükség – amiből mindenféle nemű ember részesülhet

Álságos lenne az adatok teljes körét vizsgálni, és azt állítani, hogy a lányok és a fiatal nők valahogy „nyernek” a férfiak kárára.

A társadalom nem a nők javára változott – egyszerűen csak elkezdte őket bevonni azokba a terekbe, amelyekből évszázadokon át módszeresen ki voltak zárva.

Sajnos a „férfiak lemaradása” miatti pánik túl gyakran nem a fiúk és férfiak boldogulásának segítéséről vagy a boldog életet akadályozó tényezők lebontásáról szól, hanem arról, hogy visszaforgassuk az idő kerekét egy olyan korba, amikor a feltételezett felsőbbrendűségüket nem lehetett megkérdőjelezni. Mert a „hagyományos” férfiasság és a férfiakról mint egyedüli eltartókról alkotott elképzelés feltámasztásának egyetlen módja az, hogy a nőket visszaszorítjuk a patriarchátus szűkebb keretei közé.

Ami azonban valóban segítene, az a merev nemi szerepektől való teljes eltávolodás. Végül is a nők nem azért teljesítenek egyre jobban, mert ragaszkodunk a „nőiességhez”, vagy mert újra feltaláltuk azt – hanem azért, mert elkezdtük teljesen levetni ezeket a korlátozó szerepeket.

A fiúknak és férfiaknak kínált megoldások azonban ritkán, vagy egyáltalán nem kérdőjelezik meg a „hagyományos” férfias viselkedési normákat. És nem sok tényleges megoldást javasolnak – többnyire csak ellenállnak a változásnak. Azonban a fiúk és a fiatal férfiak boldogulásának segítése nem jelentheti azt, hogy úgy teszünk, mintha a nőknek könnyebb dolguk lenne. Azt kellene jelentenie, hogy szembeszállunk azokkal a rendszerekkel, amelyek mindenkit hátráltatnak – és valami jobbat, ideális esetben igazságosabbat és emberibbet építünk.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Anton Vierietin