–

Fáj és dühít, hogy normalizálódni látszik egy alapvetően káros magatartás

Mindenki a bőrén érzi a technológiai fejlődés radikális hatásait, az alkalmazkodással minden generáció küzd és próbáljuk megtalálni azt a szűk, arany középútnak csúfolt mezsgyét akár szülőként, akár a kapcsolatainkban, ahol a technológia nem elvesz, hanem kiegészíti a mindennapjainkat és valóban hozzájárul az életminőségünk javulásához.

Pszichológusként ezen a területen dolgozva látom, hogy a szülőknek a legnehezebb. Ők vannak a változások frontvonalában – különösen a generációs különbségek, és a kortárs nyomás hatására.

Sosem volt olyan nehéz egészséges határokat húzni a technológiai eszközök használatával kapcsolatban, és sosem volt olyan negatív következménye a gyerekeinkre nézve, ha ezt nem tudtuk jól megtenni, mint most. 

És természetesen az arany középúton haladva is adódhat olyan helyzet a családi életünkben, amikor lehet engedni. Amikor például a lázas gyerekünk egyetlen kívánsága a Némó nyomában lesz huszadszorra, semmi rosszat nem követünk el azzal, ha megnyitjuk a tableten és bebújunk mellé a takaró alá – de ez semmiképpen sem lehet a mindennapjaink része, a normalitás.

Pedig a magyar és a nemzetközi statisztikák alapján éppen ebbe az irányba tartunk: 

  • este tízkor ugyanis a hazai adatok szerint még minden negyedik óvodás korú a képernyő előtt ül

  • 8–15 éves korosztály, átlagos (!) napi képernyőideje 234 perc, azaz naponta közel 4 óra, amit nem tanulással, hanem főleg a Tik-Tokon töltenek el

  • 2012-ben még a szülők 64%-a olvasott mesét, ma már csak 41%

A technológia nem jó vagy rossz – kérdés azonban, hogyan használjuk

A hozzám forduló, jó megoldásokat kereső szülők és pedagógusok gyakran hallják tőlem ezt a mondatot: a technológia alapvetően nem jó vagy rossz – de meg kell tanulnunk egészségesen használni. És bizony tetszik vagy sem: ennek egyik első lépése szülőként, hogy nem képernyőre altatjuk el rendszeresen a gyerekünket. 

Miért tartom problémásnak ezt? Mert ezzel nemcsak az alvása minőségét zavarjuk meg, hanem gyengítjük azt a belső képességét is, hogy önmagát nyugtassa meg és ne külső, intenzív ingerekkel próbálja meg szabályozni az érzéseit. Mert ezzel a semmiségnek tűnő magatartással hosszútávon káros hatást gyakorlunk a gyerekünk érzelemszabályozására. 

Mert az altatás rituáléja nem csak kisbabák esetében van hatással a kötődés milyenségére és az érzelmi biztonság megalapozottságára, illetve mert a passzív képernyőzéssel elvesszük a közöttünk lévő szülő-gyerek interakció potenciálját. Annak az esélyét például, hogy észrevegyük az apró érzelmeket a gyerekünk arcán vagy hogy váratlan, őt őszintén foglalkoztató kérdéseket tehessen fel. Miközben a szóbeli meseolvasás nemcsak erre ad lehetőséget, hanem gazdagabb nyelvezetet is kínál, ami segíti a szókincs és a szövegértés fejlődését. 

Nem szülői kudarc, hanem jelzés

A napi túlélésért folytatott küzdelemben tudom, hogy lélegzetvételnyi szünethez juthatunk végre, ha odaadjuk a gyereknek a tabletet. Mindenkivel előfordul néha, és ezzel nem követtünk el semmi hibát.

Ha épp elfogyott a türelmünk, energiánk, az nem szülői kudarc, hanem jelzés, hogy most mi is gondoskodásra szorulunk.

Ezért sokkal fontosabb megérteni, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe, minthogy bűntudattal ostorozzuk magunkat. A gyerekünk nem azt várja, hogy tökéletes szülők legyünk, hanem azt, hogy újrakapcsolódjunk hozzá, amikor ismét képesek leszünk rá. 

Internetszolgáltatóként a One Hungarynek azonban óriási felelőssége van abban, hogy az általa közvetített technológiák egészséges használatára tanítsa és abban segítse a társadalmat.

Joggal várhatjuk a szolgáltatótól, hogy ebben ne a rossz mintákra erősítsenek rá, ne azokat reklámozzák országos kampányokban, amik milliókhoz jutnak el, hanem úgy próbálják eladni termékeiket, hogy közben az egészséges használatukra mutatnak példákat. 

Ez a kisfilm nem csak egy altatós jelenetet mutat. Egy világot is mutat, amelyben a képernyő csendes társsá, a szülői figyelem helyettesítőjévé válik… És sajnos talán erről a világról nem is kell többet mondanom, mert ismeritek. De vajon tényleg ez a jövőnk? Akarjuk, hogy ez legyen?

Az, hogy ez ne így legyen, mindannyiuk ügye, én pedig pszichológusként szívesen segítek közösségeknek és családoknak megtalálni azt a bizonyos arany középutat, a vékony mezsgyét a folyamatban.

Addig is talán a legfontosabb, amit magunkkal vihetünk: a gyerekek nem a tökéletes, akciódús mesét és animált kedvenceiket keresik esténként. Hanem minket. A hangunkat, az illatunkat, az ölelésünket. A figyelmünket. Amit egyetlen képernyő és semmilyen szélessávú internet sem tud helyettesíteni.

Ha tetszett ez az írás, akkor kövesd a WMN Creatorát a Facebook-oldalán!

Sipka Bence

A kiemelt kép forrása: Pexels/Tim Mossholder, Anna Shvets