–

Na mi van, nem érted a tréfát?!

Pedig onnan terveztem kezdeni, hogy a feministákról szóló egyik legelterjedtebb előítélet, hogy „humortalan fapinák”. Ha ez azt jelenti, hogy felismerjük a poénba csomagolt verbális abúzust, és nem vagyunk hajlandók olyan vicceken nevetni, amelyek nőket vagy más elnyomott csoportokat gyaláznak, bárkit dehumanizálnak, akkor én vállalom, egyben előre is bocsátom: humortalan fapina vagyok. 

Persze rengeteget számít a kontextus: én magam is szoktam nagyokat röhögni az LMBTQ-barátaimmal „buzivicceken”, de ilyenkor mindig arról van szó, hogy – csakúgy, mint a szitokszavak esetén – érintettként visszavesszük, pozitívabb jelentéssel ruházzuk fel ezeket a kifejezéseket, azaz megszelidítjük a minket érő fenyegetést, hogy egy kicsivel könnyebb legyen az élet.

Számos szociológiai vizsgálat utal arra egyébként, hogy

a humorizálás hatalmi kérdés is: egy adott szituációban általában a hierarchia magasabb szintjén álló fél teheti meg, hogy a másik kárára viccelődjön.

A nemek viszonylatában is elmondható, hogy egészen az 1960-as évekig nőietlennek számított a humor, a kislányok pedig inkább azt tanulták meg, hogyan legyenek mosolygó, passzív befogadói a nagydumás srácok poénkodásának.

Masszív bántalmazás, ami a vicc helyén áll  

Lényeges azt is hangsúlyozni, hogy legalább négyféle humortípust különböztetnek meg a pszichológiában. Az affiliatív humor az összekapcsolódás eszköze, amivel jókedvet, vidámságot teremtünk a szeretteinkkel, barátainkkal, munkatársainkkkal. Az önmegerősítő humornak szintén fontos érzelemszabályozó funkciója van: ezt használjuk, amikor az élet viszontagságain próbálunk meg nevetni. Az önleértékelő humor során viszont saját magunkból űzünk gúnyt, hogy mások ne tudjanak bántani minket: de mivel ez a saját magunkhoz való negatív viszonyulásból táplálkozik és azt is erősíti meg, általában alacsony önértékelésssel, még több depresszív és szorongásos tünettel jár együtt. 

A negyedik típus az agresszív humor, amikor az illető általában „lefelé rúg”, és megalázó, megfélemlítő, bántó vagy gúnyos megjegyzéseket tesz, miközben azzal védekezik, hogy az egész csak „poén”. De

ahogy Esterházy Péter is vélekedett: „Vicc-e az, amiről állítanom kell, hogy vicc? Igen, az, ún. halovány vicc. A halovány vicc azonban már nem is vicc, csak a vicc helyén áll.”

De ahogy lentebb látni fogjuk, a szóban forgó étteremreklámokban még csak nem is halovány vicc áll a vicc helyén, hanem az elbagatellizált, de attól még színtiszta fizikai erőszak. 

A nők testét régóta használják

Sigmund Freud úgy vélte, a tudattalan tartalmak, elfojtott vágyak és agresszív tendenciák a szabad asszociáció, az álmok, az elszólások és éppen a humor révén kerülnek felszínre, tehát a viccek nagyon sokszor többről, másról szólnak, mint amit a közlő félnek szándékában áll üzenni velük.

Érdekes, hogy Freud unokaöccse, Edward Bernays, lett később a PR atyja, és volt az, aki a pszichonalízis vívmányait a reklámiparban igyekezett kamatoztatni. Ahogyan az Csányi Gergely szociológus nagyszerű könyvéből, A szex politikai gazdaságtanából kiderül, már az 1920-as évektől kezdve léteztek olyan reklámok, amelyekben a vágyott autó „tartozéka” egy, a korszak normái szerint kihívóan öltözködő nő volt, vagy a dohány füstjét kifújva gyakorolt észbontó hatást a férfi egy vonzó nőre. 

Más reklámok, például egy ismert szájvízmárkáé, explicit módon azt fogalmazták meg, hogy a nő házasodásának, párkapcsolati boldogságának útjában az áll, hogy nem elég friss a lehelete. A piac nemcsak termékeket, hanem fogyasztókat is létrehozott és a mai napig létrehoz, akik saját testüket-lelküket igyekeznek átalakítani azért, hogy megfeleljenek az elvárásoknak. A kapitalizmusban mindez odáig fokozódik, hogy az alapvetően nem szexuális jellegű árukhoz is szexuális kielégülést ígérő ingereket kezdtek el társítani:

rájöttek arra, hogy az étekeltől-italoktól kezdve a higiéniai termékeken át a legkülönfélébb szolgáltatásokig, nincs olyan termék, amit ne lehetne eladni a nők szexualizált testével. 

De ennél is van lejjebb

Azokban a videókban (a linkeket szándékosan nem közöljük), amelyekre Mérő Vera hívta fel a figyelmet, a nők teste szintén tárgyiasítva jelenik meg, azzal bármit meg lehet tenni: fel lehet pofozni, le lehet ütni, szemeteszsákba lehet rakni, hogy aztán a férfi szereplő teli rüszttel belerúgva távolítsa el magától az őt irritáló nőt a legvidámabb-legbugyutább zenére. 

A dunaharaszti Bacchus Pub és Panzió „Amikor a főnök számon ker a tegnapi bevétel miatt…” feliratú videójában egy fiatal nő ül az egyik asztalnál az étteremben, vele szemben a középkorú férfi főnöke. A férfi kiabál vele, hadonászik az arca előtt – mindez a Zorba, a görög zenéjére –, jobbról-balról lekever neki pár pofont, majd szemből is behúz neki egyet. A nő elnyúlik a padon, a következő snittben pedig napszemüvegben látjuk viszont, imitált kék-zöld foltokkal, véraláfutással az arcán. Itt kéne nevetni.

Az „Amikor a főnök felhív, hogy csalogassak be több vendéget” felütésű másik videóban egy középkorú férfi (aki a másik rövidfilmben a főnököt alakította) egy seprűvel agyonver, leüt egy nőt, a földön húzva bevonszolja az étterembe. Rárak egy vödröt a fejére, megitatja az öntudatlan nőt alkohollal, kávéval, majd

úgy csinál, mintha az ájult nő fizetne: a nő lehanyatló kezéhez szorítja annak bankkártyáját, amelyet így húz végig a leolvasó készülék előtt. A poszt alatt több kommentelő gratulál, milyen jól sikerült ez a videó. 

A szentendrei Teátrum Pizzabár is valami hasonlót művelt (és még hány ilyen videó, fotó keringhet akár csak az úgynevezett humoroldalakon!). Az ő reklámjukban a következő jelenetet követhetjük nyomon. Két ott dolgozó nő az egyébként full üres étteremben szóba elegyedik egymással, az egyik megemlíti, milyen jó lett a körme, a másik szívesen megnézné. A beszélgetés vagy annak témája zavarni kezdi az asztalnál ülő férfit (a főnököt? a vendéget?), aki csibészesen összekacsint egy szintén ott dolgozó, kötényes férfival.

Utóbbi erre elővesz egy szemeteszsákot, hátulról ráhúzza az egyik nőre, majd mosolyogva kihajítja munkatársát a helyiségből, és még egy hatalmasat bele is rúg reptében a nő testébe, mintha csak focilabda lenne, a férfi pedig egy kapus, aki kirúgást végez el. Mit várnak: hogy éljenezzünk, tapsoljunk a lelátókon?

Ezt mégis hogy gondoltátok?

Még szociálpszichológiai, csoportdinamikai ismeretek birtokában is nehéz értelmezni azt, hogy 2025-ben ezeket a videókat emberek okénak tartották elkészíteni, nyilvánossá tenni, a munkahelyük reklámjaként bevetni. Hogy 

még mindig vannak, akik úgy ítélik meg, a nőverés képi ábrázolásával, végletekig történő elbagatellizálásával el tudnak adni nekünk egy szelet pizzát vagy egy rántott csirkemellet. Hogy szívesen töltünk majd időt egy olyan étteremben, ahol az erőszak traumájából ismert mozdulatok felidézésével igyekeznek derültséget, jó hangulatot kiváltani bennünk,

az elképzelt férfi vagy férfiközpontú nézővel pedig összekacsintanak, hogy ez csak egy „vicc”. 

Teljesen mindegy, hogy ez egy halovány vicc-e, egy ízléstelen, szar vicc-e, vagy valami, ami a vicc helyén áll, de nem vicc.

Mert az ilyen gesztusok, „poénok”, beszólogatások teremtik meg a normatív közeget a bántalmazáshoz: azt üzenik, hogy nőket megütni nem is olyan nagy dolog, főleg, ha a nők csalódást okoznak, netán irritálnak, mert olyan témáról mernek beszélgetni, ami téged nem érdekel (tehát még ők is tehetnek róla, hogy feldühödtél rájuk). 

Szóval igen, ezek a videók nagyon mélyen vannak, viszont az egyik első lépcsőfokot jelenthetik abban a hatalmas, robosztus piramisban, ami az erőszak kultúráját alkotja idehaza is.

Egy olyan kultúráét, amelyben a 18–74 év közötti nők 49 százalékát érte már fizikai és/vagy szexuális erőszak. Amelyben, miközben ezeket a sorokat írom, mintegy 270 ezer nőtársunk mindennapi valósága, hogy bántalmazó kapcsolatban él. Amelyben havonta átlagban 3 nőt gyilkol meg a párja vagy a volt párja. 

Elég volt.

Az ilyen „poénoktól” nem jön meg az étvágyunk, az ilyen „poénoktól” hányunk. Mert bárhogy csomagolják nekünk, árad belőlük a propagált, vagy csak reflektálatlanul átvett, de mindenképpen egyenlőtlen, bántalmazó kapcsolati minták bűze. 

És ebből mi már nem kérünk. 

Milanovich Domi

A kiemelt kép forrása: Pexels/Julie Aagaard, Freepik