„Nem vagyok hajlandó kevesebbel beérni, mint az amputáció előtt” – Tamás Legless története

–

A sport, mint önkifejezés 

Tamást a szülei – mivel igen rosszcsont, eleven kisfiú volt – sporttagozatos általános iskolába íratták, hátha napközben levezeti az energiáit, és otthon kevesebb gond lesz vele. Így először akrobatikázni kezdett, talajtornászott egészen addig, amíg a Jean-Claude Van Damme-filmek hatására a küzdősportok irányába nem fordult a figyelme negyedikes korában. „Kempózni kezdtem, és aztán abban benne ragadtam. Olyan mesterem volt, aki apánk helyett apánk volt, úgyhogy már csak miatta is csináltam.”

Úgy emlékszik, gyerekkorában a legtöbb testneveléstanár egyúttal versenyorientált kosár-, kézi- vagy röplabda edző is volt. „Ezért van a mi korosztályunkban annyi térdműtött ember, hiszen általános iskolában agyonhajtották őket. Akkoriban nem nagyon számított, hogy egy gyereknek még puhák az ízületei, vagy hogy rendesen fogalkozzanak azzal, ha megsérült. Az volt a fontos, hogy a vitrinben minél több kupa és érem legyen.”

Tamás kisebb megszakításokkal húsz éven keresztül küzdősportolt.

„Számomra a sport egyfajta önkifejezés is. Nagyon szerencsésnek tartom magam, amiért ebben ennyire ki tudtam teljesedni.”

Abban is mázlija volt, hogy 2010-ig az intenzív sport ellenére csupán kisebb sérülések érték. 

Mivel Tamás bal lábas, mindig ezt az oldalát részesítette előnyben, a küzdősportban is inkább azzal védekezett, és azzal adta a rúgásokat is. 

Tizenkilenc trombózis

A családjában több élsportoló birkózó is van, akik figyelmeztették: vigyázzon, mert meglesz a következménye annak, ha ész nélkül veti bele magát a sportba. De nem hallgatott rájuk, csinált mindent, ami a csövön kifért: TRX-et, kettlebell-es és funkcionális edzéseket, súlyzós statikus edzéseket és cross traininget is a küzdősportok mellett.

„A sok ütéstől azonban rendszeresen sérültek a vénák. Aztán egyszer úgy gondolta a lábam, hogy feladja a harcot. A vénák már nem úgy működtek, ahogy kellett volna, ami aztán egy mélyvénás trombózishoz vezetett.”

Hogy ennyire komoly a baj, nem derült ki azonnal. „Nagyon mélyről, közvetlenül a csont mellől jövő fájdalmat éreztem, bepirosodott, bedagadt a lábam, amikor lábujjhegyre álltam, az pokolian fájt és égett. De egy darabig azt gondoltam, majd elmúlik magától. Nem éreztem, hogy súlyos lenne a helyzetem.”

A fájdalom nem múlt el, úgyhogy pár hét elteltével felkereste a háziorvosát, aki beutalta a kórházba. Onnan már ki sem engedték, amíg helyre nem tették a lábát. „Óriási mázlim van, hogy nem szakadt le róla egy darab, és nem lett belőle tüdőembólia.” Mivel egyébként nem volt trombózisra hajlama, nem kellett mást tennie, mint szednie a vérhigítót egy darabig. Az életmódján, a sportolási szokásain azonban nem változtatott.

2012-ben két újabb trombózisa is volt, majd még pár… 2019-ig összesen hatszor volt mélyvénás, és tizenhárom felszíni vénás trombózisa. Mindebből azonban ő annyit érzékelt, hogy fáj a lába, 

illetve időről időre feküdnie kell napokig, amikor nem engedik felkelni és kapja a vérhigítót.

Ám ahogy telt az idő, azt vette észre, hogy hónapról hónapra egyre kevesebbet bír, egyre rosszabb a lába állapota, a vérkeringése. „Végül az tette fel az i-re a pontot, hogy márciusban lett a lábamon egy seb teljesen magától, perforálódott egy véna, ami aztán ki is lyukadt. Két napig takarítottam utána a fürdőszobát, olyan vérfürdőt rendeztem.” 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fazekas Tamás (@tamaslegless) által megosztott bejegyzés

Akkor döntötte el, hogy megválik a lábától 

„Gondoltam, szerzek egy jó műlábat és megyek tovább” – mondja. Tamás ezzel együtt fontosnak tartja kihangsúlyozni: az amputációt nem végzik el senkin csak azért, mert azt ő elhatározta. Ehhez kell egy orvosilag alátámasztott állapot is, ami indokolttá teszi. Tamás esetében a műtét idején az amputáció célja az életminőségének javítása volt. Ám azzal is tisztában van: ha nem végeztette volna el a beavatkozást, idővel nagyon valószínű, hogy ugyanide jutott volna, ám akkor már egy életmentő műtéttel.

Az érsebész igazolta, hogy amennyiben ő ezt kéri, akkor amputálható állapotban van. Ezek után beszerezte a pszichiátriai szakvéleményt, bizonyítva, hogy nem azért akar megszabadulni a lábától, mert „fejben nincs minden rendben van vele”. Miután orvosilag is igazolták, hogy megalapozott döntést hozott, 2024. november 11-én befeküdt Budakeszin az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe. Két nappal később megműtötték.

„Nem altattak, csak bódítottak, illetve gerincbe érzéstelenítettek, úgyhogy magára a műtétre nem emlékszem, legfeljebb egy-két képre.” Az egészségügyi dolgozók munkájával maximálisan elégedett volt, úgy érzi, az ő érzékeny, támogató, emberséges hozzáállásuk is kellettek ahhoz, hogy viszonylag gyorsan fel tudjon gyógyulni a műtétből.

Rehabilitáció

Az operáció utáni első másfél hónap nagyon fájdalmas volt, hiszen két csontját is elfűrészelték, a síp- és a szárkapocscsontokat.

„De leginkább a fantomfájdalom az, ami gyötrelmes. Olyan volt, mintha késsel szurkálták volna a lábfejemet, ami már nem volt. De a neurológiai térkép ott marad az ember fejében.”

A rehabilitáció során aztán elkezdték préselni a csontot, hogy idővel be lehessen dugni a tokba. Közben rendszeres gyógytornán vett részt. Az intézetből négy hónappal később, március 11-én mehetett haza. 

A kórházi tartózkodás során a fizikai fájdalmat a sportmúltjából fakadóan jól viselte, a legnehezebbnek inkább azt tartotta, hogy nem volt lehetősége egyedül lenni. Még sétálni is csak a gyógytornász kíséretében mehetett. „Ott még nincs rajtad protézis, mankóval közlekedsz. Amire azonban nagyon kell figyelni: amíg nem gyógyul be a csonk, nem erősödik meg a varrásnál, addig elég egy ütés, egy esés, és az ember kezdhet mindent előröl. A csontvégnek nagyjából másfél évre van szüksége, míg begyógyul, ha azonban megsérül, akkor vágni is kell belőle, azaz az operációtól kezdődik minden újra.”

Tamás a kórházban először egy ideiglenes protézist kapott, ez a csonkot is formálja, illetve segít megszokni az újfajta terhelést. A csonk alja ugyanis semmilyen formában nem terhelhető, nem szabad rálépni, a protézis a térdkalács alatt lévő Patella ínon támaszkodik fel. „Ahhoz hasonlítható, mint amikor az ember folyamatosan térdel. Rettenetesen fájdalmas és időigényes, amíg az ember azt megszokja.”

Az ideiglenes protézist háromtól tizenkét hónapig viseli az ember, attól függően, hogy hogyan alakul a csonkja. Amikor a mérete már nem változik, akkor kapja meg a végleges protézisét. Ezt támogatja ugyan a társadalombiztosítás, de ha az ember nem éri be az alapszintű protézissel, akkor mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Tamás mutatja is a műlábát, csak a bokája, mely egy izlandi cég gyártmánya, közel két millió forintba került.

Nagyon inspiráló emberekkel ismerkedett meg a rehabilitáción is.

„Elképesztően összetartó közösség alakult ki, mindenki örült a másik sikereinek, ha az lábra tudott állni, és elkezdett sétálni.”

Tamás felidézi egy nyolcvanhét éves bácsi esetét, akinek akkor vágták le a másik lábát is, de azt mondta: ő még akar az unokák után szaladni, úgyhogy két protézissel is ment, és csinált mindent, ami a gyors felépülését segítette.

Tamás Legless

Tamás a műtét után indította el az Instagram-oldalát, mellyel az a célja, hogy megmutassa, milyen amputáltként élni. „Nem is az utcán nehéz, hanem otthon, amikor nincsen rajtam a protézis. Amikor először mentem ki az operáció után a konyhába, hogy főzzek egy kávét, ráébredtem: kénytelen leszek ott állva meginni. Hiszen járókerettel vagy mankóval nem fogom tudni visszavinni az italomat a nappaliba, fél lábon ugrálva kellene bemennem, aminek a végén értelemszerűen a kávéból semmi nem marad. Egy mosogatás is nehézséget okoz, hiszen két kézre van szüksége az embernek hozzá, miközben végig egy lábon áll. Felborultam párszor, mint a büdösbogár, mire mindent megtanultam. Más az egyensúlyom, hiszen az egyik oldalamról eltűnt öt-hat kiló. Amellett folyamatosan edzenem, erősítenem kell a bal oldalamat, hogy törzsizomból kompenzáljam a vádlim, bokám hiányát. A mosógép bepakolása is nehéz, hiszen egy lábon kell lehajolni, és az is igen keserves, ha rálépsz valamire, hiszen nem tudod felemelni a fél lábadat, hogy leszedd a talpadról, hanem viszed magaddal, amíg le nem tudsz ülni.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fazekas Tamás (@tamaslegless) által megosztott bejegyzés

„Vagy sikerül, vagy újrakezdem”

Tamás úgy gondolja, jó döntést hozott, amikor az amputáció mellett döntött. Öt hónapja volt az operáció, még tart a felépülés, de már sokkal több dolgot meg tud megcsinálni, mint korábban.

„Nem azért amputáltattam a lábamat, hogy megszűnjön egy probléma, és ne okozzon fájdalmat. Negyvenéves leszek januárban, azt akartam, hogy még tudjak menni. Ki akarom hozni az életemből a maximumot.” 

Hat évvel ezelőtt kezdte el megvalósítani az egyik régesrégi álmát: autodidakta módon kitanult természetfotósnak. „Imádom, de ahhoz is kell egy jó láb. Egy uráli bagoly lefotózásához nagyon sokszor tíz-tizenöt kilométert kell gyalogolni. És akkor is vagy sikerül, vagy nem. Az én lábam azonban már olyan állapotban volt, hogy egy kilométer után rettenetesen bedagadt, már alig tudtam mozogni.” Ő pedig úgy van vele: nem hajlandó kevesebbel beérni, mint az amputáció előtt. „Két dolog történhet: vagy sikerül, vagy újrakezdem” – szól Tamás hitvallása, immár húsz éve. Most is ehhez tartja magát.

Fiala Borcsa