Embertelen körülmények, betegségek, életveszély – A londoni kéményseprőgyerekek tragikus története

–

Kicsi kémény, kicsi kéz

A minap szembejött velem egy kép, amin egy csupa korom férfi mellett egy kicsike, hasonlóan szurtos képű gyerek állt. Első ránézésre végtelenül kedvesnek tűnt az egész. Aztán elolvastam a kép alatti címet, ami így szólt: „A kéményseprőgyerekek tragikus élete”. Azonnal lelohadt a mosoly az arcomról.

Ahogy utánaolvasva megtudtam, az 1600-as évek végén Angliában, válaszul a várost porig romboló nagy londoni tűzvészre, úgy döntöttek, megváltoztatják az építési előírásokat. A módosítások értelmében a kémények az addigiaknál jóval keskenyebbek lettek, ám az átalakítás miatt gyakrabban kellett tisztítani őket, a procedúra pedig sokkal nehezebb lett. Megdöbbentő módon azonban nem egy új eszköz feltalálásával oldották meg a problémát, hanem hús-vér kisgyerekekkel.

Hol találtak ezekre a gyerekekre?

A mesterseprők általában hajléktalan kisfiúkat vettek magukhoz, vagy árvaházakból, esetleg nyomorgó szülőktől vásárolták meg őket. Hivatalosan tanoncok voltak, ám valójában semmiben sem különböztek a kényszermunkára fogott szolgáktól. 

Ridegen bántak velük, használati tárgyak voltak, és a hét minden napján hajnalhasadtától napnyugtáig dolgoztatták őket. Egész évben egyetlen szabadnapjuk volt: május elsején.

Ezek a körülmények még egy felnőtt számára is kibírhatatlanok, nemhogy kicsiknek. 

A munkára fogott gyerekek általában öt és tíz év közötti fiúk voltak, de nem volt ritka, hogy kisebbeket is a kéménybe kényszerítettek. Az volt a feladatuk, hogy kis kefékkel és kaparóeszközökkel felszerelkezve felmásszanak, és eltávolítsák a korom- és kátránylerakódásokat a belső falakról. A kémény tetejére érve aztán lecsúsztak, összegyűjtötték a kihullott kormot, amit a mester trágyaként adott el a gazdáknak.

A munka már önmagában is iszonyatosan nehéz volt, ráadásul a hatékonyság jegyében a mesterek bármire képesek voltak. Például,

ha a gyerekek nem másztak elég gyorsan, vagy vonakodtak a munkától, gyakran meggyújtott fáklyát tartottak a talpuk alá, így „ösztönözték” őket.

(Innen ered az angol „to light a fire under someone”, azaz „tüzet gyújt valaki alá” kifejezés.) 

Nyomorúságos élet

Talán ezek után azon már senki nem lepődik meg, hogy a gyerekeket nyilván semmilyen védőfelszereléssel nem látták el, se maszkot, sem védőruhát nem kaptak. A korom rendszeres és szűretlen belélegzése, valamint a kényszerű, természetellenes testtartások miatt nagyon hamar igen súlyos egészségkárosodást szenvedtek. A munka következtében sokaknak deformálódott a bokája, elcsúszott a térdkalácsa, gerincferdülése lett, begyulladt a szeme, és különböző légzőszervi betegségek alakultak ki nála.

A történelemben az első foglalkozási betegség is éppen ezeket a gyerekeket érintette: a „kéményseprőrák”, azaz a heredaganat, ami rendkívül fájdalmas és halálos kór, és jellemzően serdülőkorban alakult ki.

Sajnos a betegségeken túl gyakoriak voltak a halálos vagy súlyos sérüléseket okozó balesetek is. Rengeteg gyerek szó szerint megfulladt a kéményekben belélegzett koromtól, mások beszorultak és nem tudták őket időben kiszabadítani, illetve voltak, akik lezuhantak vagy égési sérüléseket szenvedtek.

Ezeknek a gyerekeknek ez volt az életük, nem várta őket meleg otthon, szerető szülők, biztonság vagy akár egy lélegzetvételnyi friss levegő.

Általában alig kaptak élelmet, és pincékben aludtak, ahol a saját, munkában használt, mocskos koromzsákjaikkal takaróztak. Ritkán fürödtek, gyakran voltak betegek. Nincs mit szépíteni ezen, egyszerűen nyomorúságosan éltek és néztek ki.

„Ím ezer koporsó, koromfekete”

Más idők voltak azok, akkoriban a gyerekjogokat még hírből sem ismerték (a gyerekmunkáról korábban ITT írtam cikket), és a társadalom nagy része teljesen közömbös volt a szenvedéseik iránt. De nem mindenki!

Több irodalmi mű próbálta felhívni a figyelmet a gyerekek szörnyű helyzetére, ezek közül az egyik legismertebb Charles Kingsley 1863-ban megjelent meseregénye, A vízi babák, vagy a Mese egy szárazföldi kisbabának. Korábban, a XVIII. század végén William Blake írt megrázó verseket a kéményseprő fiúk életéről, Az ártatlanság dalai és A tapasztalás dalai című köteteiben.

Az egyik vers például így szól Kormos István fordításában:

A KÉMÉNYSEPRŐ

Süvölvény koromban sírba szállt anyám,
És apám egy-kettő túladott fián,
Bár semmit se tudtam, jajgatni alig –
Hát a kéményt kotrom, koromban nyakig.

Tom Dacre, a kölyök, sírt a borotva láttán,
Göndör volt a gyapja, mint a birka hátán.
„Hallgass! – szóltam én rá. – Jobb lesz kopaszon,
Mert szőke bozontod nem lepi korom.”

Végül elcsitúlt; s még aznap éjszaka
Álmot lát, csudásat, Tom Dacre, haj-haja!
Ím ezer koporsó, koromfekete,
Ezer kéményseprőt fektettek bele.

Angyal repül arra, fényes kulcsa volt,
Nyit vele koporsót, fölkél mind a holt;
Egy zöld réten ugrál végig a sereg,
Egy folyóba, zsupsz, be! s jól megfürdenek.

Gönceiket hagyják, s meztelen-fehéren
Szállnak fellegek közt, cicáznak a szélben;
Szól az Angyal: „Tom! csak jól viseld magad,
És meglásd, az Isten fiának fogad.”

Mikor Tom fölébredt, sötét volt körűl;
Hej, munkára! seprő, zsák előkerűl;
Hajnal dere csíphet, Tom füttyel felel;
Dolgon nyüzsgölődő! félni sose kell.

Az utolsó kéményseprőgyerek

Ahhoz, hogy a gyerekek kizsákmányolását befejezzék, egy borzalmas tragédia kellett: a tizenkét éves George Brewster munkavégzés közben elhunyt. Bár a halálesetek egyáltalán nem voltak ritkák, de ez a tragédia annyira megrázta a nyilvánosságot, hogy az emberek végre észhez tértek.

1875 februárjában történt, hogy George mestere, William Wyer, a Fulbourn Kórház kéményeibe küldte fel a fiút, ám a gyerek beszorult. Falat kellett bontani, hogy kiszabadítsák, ami túl sokáig tartott. George szervezete a mentés után nem sokkal feladta a küzdelmet.

A tragédia hatására ugyanazon év szeptemberében törvényileg betiltották a gyerekek kéményseprésre való alkalmazását.

Ezzel párhuzamosan Joseph Glass bristoli mérnök megalkotta az első olyan teleszkópos kefét, amellyel emberi (és elsősorban gyerek) kéz közreműködése nélkül is lehetett kéményt tisztítani.

Ezek továbbfejlesztett változatait használják napjainkban is. 

Angliában azóta is minden évben megemlékeznek a kéményseprőgyerekekről, méghozzá május elsején. A kéményseprőgyerekek egyetlen szabadnapján.

Szabó Anna Eszter