„A macska megtanítja: szabad, sőt érdemes kifejeznem az igényeimet” – Terápia cicákkal

–

Bánosi Eszter/WMN: Mikor jöttél rá, hogy a cicák segíthetik az önismeret-fejlesztést is?

Bánszky Noémi: Kutyákkal kezdtem terápiás foglalkozásokat tartani, és valójában a gyerekek igénye volt, hogy jöjjön be macska is. Sokáig gondoltam azt, hogy a macskákkal ugyanazt és ugyanúgy lehet majd csinálni, mint a kutyákkal. A felismerés, hogy ők többet is hozzá tudnak adni az egészhez, akkor jött, amikor rádöbbentem, hogy a macska mennyivel érzékenyebb állat, mint mondjuk a kutya. Sokkal kevésbé akar megfelelni, viszont szívesen részt vesz a folyamatban és együttműködik, feltéve, hogy kedvezőek számára a feltételek. Például, ha elég kedvesen és pontosan kérünk tőlük, nem frusztráljuk őket, és tiszteletben tartjuk a határaikat – például hogy hol nem esik jól nekik a simogatás –, akkor szinte bármit megtesznek nekünk: akadálypályákon mennek át, trükköket hajtanak végre. De ehhez a macskákat muszáj együttműködően, empátiával kezelni – csak így lehet eredményes velük a közös munka. Ez számomra egy nagyon jó alap a foglalkozásokhoz.

B. E. /WMN: Az általad kifejlesztett kapcsolatközpontú állatasszisztált módszertan miben különbözik más állatasszisztált módszerektől?

B. N.: Ahogy a nevében is benne van, ebben a módszerben a kapcsolat, az interakció van a fókuszban. A kliens és az állat között egy meglehetősen tág keretben, viszonylag szabad interakciókra adunk lehetőséget. Igazából nem számít, mi lesz a feladat kimenetele, a hangsúly azon van, mi történik kettejük között, és – ami még legalább ennyire érdekes – mi lesz erről a kliens szubjektív megélése, majd ezt miként tudjuk elemezni és értelmezni. Más állatasszisztált terápiákban inkább maga a feladat a lényeg, és az állat a motiváló erő ahhoz, hogy a kliens valamit véghez vigyen – például egyértelműbben kommunikáljon, vagy elvégezzen egy matematikai műveletet. Ezekben az esetekben tehát fontos része a tréningnek, hogy az állat meg is csinálja az adott feladatot. Nálunk nem ez van a fókuszban. Ezt sokan félreértik: nem arról van szó, hogy az állat nem fogja megcsinálni – hanem arról, hogy ez szinte teljesen mellékes.

A kapcsolatközpontú szemléletben egyszerűen más érdekel minket. Egy ismerősöm újabban elkezdte interakcióalapú terápiának hívni, és ez nagyon megtetszett, mert tökéletesen hangsúlyozza azt, ami igazán számít nekünk. A másik, ami szorosan kapcsolódik a kapcsolatközpontú szemlélethez, az a tanuláselméletek gyakorlati alkalmazása – egyrészt a macska tanítása során, másrészt pedig akkor, amikor megpróbáljuk megérteni, hogy mi saját magunknak (és a szeretteinknek) hogyan tudunk új viselkedéseket tanítani, vagy éppen korábbi viselkedéseket gyengíteni erőszakmentesen.

B. E./WMN: A könyvedben azt írod, a cicák viszonylag tiszta lappal indulnak ezen a területen. Mit jelent ez?

B. N.: Talán pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy mi, emberek indulunk viszonylag tiszta lappal. A cicák kiképzésével, a velük való munkával kapcsolatban nincsenek igazán előzetes példák. Elfogadták az emberek, hogy a macskákkal csak erőszakmentesen lehet dolgozni. Ha a kutyás vagy lovas ismerőseim hasonló eszközökkel próbálkoznak, sokszor negatív visszajelzéseket kapnak, mert még mindig sokan nem értik, miért motiváljuk az állatot jutalomfalatokkal, pozitív megerősítésekkel. Lovas körökben gyakran mondják azt: ha étellel motiválsz, akkor nem neked fog dolgozni, nem lesz tekintélyed az állat előtt. Ezek az előfeltételezések a macskák esetében még nem léteznek. Azt gondolom, ma már ezekben a berkekben is terjednek az erőszakmentes módszerek az állatok felkészítésénél. A kapcsolatközpontú terápiát pedig csak és kizárólag így lehet csinálni.

A módszer vázát a tanuláselméletek adják, amelyek megmutatják, hogyan lehet erőszakmentesen együttműködni az állattal. Ez a modell azonban nemcsak az állat felkészítésében segít, hanem abban is, hogyan bánjunk erőszakmentesen magunkkal és másokkal. Mondok erre egy példát: a kliensek felépítenek egy akadálypályát, amelyen a macskának kell végighaladnia, miközben a résztvevők jutalmazzák. Ezután megnézzük, mi történt a folyamat során: hogyan jutalmaztunk, és mi lett a következménye annak, ha a macska nem csinálta meg a feladatot. Utóbbi esetben nem kapott büntetést, egyszerűen elmaradt a jutalomfalat, újrapróbálkoztunk, majd haladtunk tovább. Megbeszéljük, miért hasznos ez a megközelítés, majd az itt szerzett tapasztalatokat összehasonlítjuk azzal, ahogyan magunkkal szoktunk bánni.

Vagyis az állaton keresztül értjük meg azt az alapelvet, hogy miért hasznosabb és eredményesebb jutalmazás- és nem büntetésalapúan formálni mások viselkedését. Ezután megnézzük, hogyan bánunk saját magunkkal a mindennapokban – hogy elindulhassunk egy kedvesebb önmagunk felé.

Rengeteg tévhit és felesleges félelem szokott ilyenkor előkerülni – akár az állatokkal, akár az emberi kapcsolatainkkal kapcsolatban – és nagyon fontosnak tartom, hogy ezekről beszélhessünk, és elérhetővé váljanak ezek az információk.

B. E. / WMN: Hogy látod, mennyire megy könnyen az embereknek az átállás a belső kritikus megszokott hangjáról egy kedvesebb, támogatóbb hozzáállásra?

B. N.: Nehezen. Mindig el is mondom: készüljenek arra, hogy ez nem megy egyik napról a másikra.

Az önszeretet egy hosszú távú projekt. Számos kiindulópontja lehet – akár az is, hogy elkezdek magamról gondoskodni, megkeresem, mik az én alapszükségleteim, mi kell ahhoz, hogy jól legyek, és ezeket elkezdem megadni magamnak anélkül, hogy feltételhez kötném.

Egy újabb lépés lehet, hogy elkezdem saját magamat jutalmazni – vagy egyáltalán észreveszem, ha bántom magam, és igyekszem átkeretezni. A jutalmazásnál sem az a cél, hogy tárgyi jutalmakkal motiváljam magam hosszú távon, hanem az, hogy minél többféleképpen tudjam elismerni az eredményeimet. Akár úgy is, hogy képes vagyok megélni a büszkeségemet, elismerem a saját teljesítményemet, vagy azt mondom: „most ezután egy hétig tényleg csak pihenek”. Vagy éppen felfedezem, mennyi jutalmazó eleme van számomra az adott feladatnak – például sikerélményt ad, megélem benne a fontosságomat, sokat beszélgethetek közben másokkal, stb.

Minden ember más: lesz, akinek az a kihívás, hogy egyáltalán képes legyen jutalmazni önmagát, és ne vegye természetesnek, amit elért. Másoknak pedig az a kihívás, hogy ne büntessék túl szigorúan magukat, ha valami nem a terveik szerint alakul.

B. E./WMN: Két és fél éve voltam nálad egy csoportos önismereti alkalmon, melynek végén az egyik cicád, Alvin nevében írtam magamnak egy levelet a foglalkozás egy számomra fontos tanulságáról. Most visszaolvastam, és döbbenetes látni, hogy azt írtam magamnak, „ha önmagadat támogatod és biztatod, az minden akadályon előbb-utóbb átlendít”, ugyanis ebből a távlatból már látom, hogy önmagam biztatása egy kulcsfontosságú témám lett az önismeretemben. Mik a leggyakoribb aha-élmények, amikről a résztvevők beszámolnak?

B. N.: Amit most mondasz, mindenképpen gyakori: erőszakmentesen is bánhatunk saját magunkkal. Sok belátás születik azzal kapcsolatban is, hogy bár azt gondolom magamról, kedves vagyok, jól kommunikálok, de a foglalkozás rámutat, mégis gyakran büntetem a környezetemet verbálisan – akár viccnek álcázva, akár odaszúrt ironikus megjegyzésekkel.

Gyakran szóba jönnek az irreális elvárások, a kis lépések megválasztása. Pont ma olvastam egy állatkiképzőtől, hogy a tréningfolyamat felállításában a legnehezebb, hogy ne kérjünk olyat, amire még nincs kész az állat, mert akkor megborulhat az egész folyamat. Saját magunkkal vagy a gyermekünkkel szemben is nap mint nap tapasztalom, hogy milyen nehéz ezt jól felmérni. A macskákkal való terápiás alkalom során sokat lehet gondolkodni azon is, vajon engem mi motivál az életben, mi az én sonkám vagy virslim. Gyakori téma a határhúzás is, de a gyerekneveléssel való párhuzamok is örök klasszikusok. Nagyon sok olyan visszajelzést kapok, hogy szülőként elkezdik gyakorolni a tanultakat a gyerekeikkel, például megtanulnak tanítani, megtanulják, hogyan lehet az együttműködést fokozni, hogyan tudnak plusz segítségeket adni, és hogyan lehet belőni a kihívás optimális mértékét.

B. E./WMN: Vagyis tulajdonképpen az állattal való munkában jönnek fel ezek a mintázatok, melyekre a terápia során rá tudok nézni?

B. N.: Igen, akár olyan egyszerű pillanatok is lehetőséget adhatnak a reflexióra, mint amikor beszűrődik a napfény az ablakon, és a padlóra vetülő sávra a macska rögtön odafekszik sütkérezni, mi pedig megirigyeljük tőle ezt a pillanatot: „milyen jó, hogy ő megteheti”. Ilyenkor megkérdezzük: biztos, hogy nem tehetjük meg? Ha nem is az adott pillanatban, amikor felmerül az igény, de esetleg később sem? Nemcsak konkrét feladatok segítségével, hanem akár egy-egy ilyen bevillanó képből is el lehet indulni ezekkel az önismereti témákkal.

B. E. / WMN: Nagyon izgalmas volt a könyvben annak a nőnek a története, aki mindenfélét belelátott abba, hogy a macska miért nem jött rögtön oda hozzá – és azonnal beindult a sokunk számára ismerős belső lemez: „engem senki sem vesz figyelembe”, „nem vagyok látható”, „valami baj van velem”.

B. N.: Az állat jelenléte segít megmutatni, mit gondolok a világról, saját magamról, vagy éppen arról, hogy a világ vajon mit gondol rólam. Felnőttkorunkra rengeteg visszajelzést kapunk a környezetünktől, és ezek nagyon mélyen be tudják fészkelni magukat a gondolkodásunkba. A baj csak az, hogy az ezekből levont tanulságaink sokszor torzítanak, és nem felelnek meg a valóságnak. Abban hiszek, hogy az állatasszisztált terápiák segíthetnek visszabontani ezeket a torzításokat, és objektívebb tartalmakkal tölteni meg a bennünk élő narratívákat.

Ez el is vezet ahhoz a példához, amit említettél: szabad interakciós helyzet, ülünk a földön húszan, felnőttek, négy macska szabadon jár-kel – és valaki a csoportból máris rosszul érzi magát, mert hozzá eddig nem ment oda egyik macska sem, és azt gondolja, hogy ez az ő személyének szóló visszajelzés. Nagyon izgalmas kérdés, hogy ha a macska ebben a helyzetben nem jön oda hozzám, vajon tudom-e ezt úgy értelmezni, hogy ez nem azt jelenti, hogy velem baj van. Lehet, hogy mindketten jól működünk, csak most valamiért nem jött létre a találkozás.

Ezekben a helyzetekben lehetőség van kívülről, objektíven is ránézni arra, mi történik valójában. Fontos megérteni, hogy egy viselkedés mögött mennyi minden lehet: lehet, hogy a macska csak azért nem jött oda, mert előttem valaki már „lestoppolta”. Vagy épp ki akart nézni az ablakon, mert különös hangot hallott kintről. Ha ezt nem személyes visszautasításként élem meg, akkor szabadságomban áll kifejezni az igényeimet, nyitni felé, magamhoz hívni őt. Az értelmezés kulcsfontosságú, mert ha visszautasításként élem meg a helyzetet, valószínűleg bezárok, elkezdek szégyenkezni, szorongani – ezek az érzelmi állapotok pedig meggátolják, hogy nyissak a másik felé.

A másik, amit gyakorolni lehet egy ilyen helyzetben, az az, hogy szabad – sőt, érdemes – kifejezni az igényeinket a másiknak. Vágyom arra, hogy jöjjön oda hozzám? Szeretnék közelebb kerülni hozzá? Jólesne, ha most velem töltene időt, és nem másokkal?

Ezerféle dologra vágyhatunk egy adott helyzetben. De vajon ki tudjuk ezeket fejezni? Vagy csendben ülünk a helyünkön, és várjuk, hogy a macska (vagy éppen egy ember) magától találja ki, mire lenne szükségünk? Ha kérnünk kell, az már nem is számít? Miért nem?

A helyzet az, hogy ha a macskáktól szeretnénk valamit, jobban járunk, ha megtanuljuk ezt számukra is érthetően kommunikálni – ahelyett, hogy bezárnánk. És az esetükben azt fogjuk megtapasztalni, hogy nagyrészt hajlandóak is teljesíteni a kéréseinket, és könnyedén kapcsolódnak hozzánk. Milyen jó lenne ezt a kétlábúakkal is begyakorolni: felismerni, mit szeretnék, és ezt támadás helyett kérés formájában kommunikálni a másik felé, bízva abban, hogy pozitív reakciót kapok.

Persze, benne van a pakliban, hogy a másik nem tudja vagy nem akarja teljesíteni a kérésemet – ilyenkor meg kell birkózni ezzel a nehéz érzéssel. De akkor legalább már tudom, mi a helyzet, és nem csak feltételezgetek. Ráadásul ezt a helyzetet is könnyebb megélni, ha azt gondolom, hogy néha előfordul ilyen – mintha azt hinném, hogy velem mindig csak ez történik, mert nem vagyok fontos senkinek.

B. E./WMN: Mi szerinted a legnagyobb félreértés a macskákkal kapcsolatban?

B. N.: Sokan flegmának tartják őket, de emögött gyakran valamilyen frusztráció, diszkomfortérzet áll, például ijesztő neki egy helyzet. Illetve sokat hallom azt is, hogy nem taníthatóak, nem szeretik a gazdájukat, kiszámíthatatlanok. De az is gyakori, hogy a frusztrációjukat bosszúként értelmezzük. Például, amikor a macska valamitől ideges és elkezd az alomtálcán kívülre is pisilni, azt sok gazdi egyfajta bosszúnak tudja be: biztos azért pisilt az ágyamba, mert haragszik, hogy keveset vagyok itthon. Ha pedig azt gondolja, hogy a macska direkt bosszantja, akkor jogosnak érzi, hogy felvegye a kesztyűt és visszavágjon, és jól megbüntesse az állatot azért, mert nem megfelelő helyen végezte a dolgát. Ezt aztán a macska természetesen nem érti, csak még stresszesebbé válik, és máris beindul egy ördögi kör.

B. E./WMN: Nem könnyű átalakítanunk ezt a jól belénk vésett hiedelmet, hogy a büntetéssel majd célt érünk.

B. N.: Az egész büntetésalapú rendszer szerintem nagyon ingatag. Azt látom, hogy a fegyelmezés és a tisztelet szót szeretik egy mondatba belerakni: ha megbünteted, tisztelni fog az állat. Én viszont nem gondolom, hogy az állatban létezik olyan érzés, hogy tisztelet. Ez az emberben is csak egy másodlagos érzés, és igencsak homályos, mit értünk alatta. Vajon azt jelenti, hogy valakihez kötődöm, de közben félek tőle?

Mit jelenthet egy hároméves gyermek számára? Szerintem semmit. És mit egy felnőttnek? Ha megkérdezem az embereket, mindenki picit máshogy fogja körülírni, mi a tisztelet, tehát azt sem merném kijelenteni, hogy nálunk embereknél ez annyira konkrét jelentéssel bír. A macskáknak meg egészen biztos, hogy semmit nem jelent, de még a kutyáknak, lovaknak sem értelmezhető a fogalom, ők csak viselkednek valahogy, amit mi tiszteletként vagy annak hiányaként értelmezünk.

Egy fals alapra egy egész erődítményt építettünk fel, hiszen mindig visszatérő indok: „azért kell így csinálni, hogy végeredményként kivívjuk a tiszteletet”.  

Azt gondolom, jobban járunk, ha a viselkedést figyeljük. Ha azt szeretném, hogy a kutya ne rángassa a pórázt, vagy a ló ne húzzon vezetőszáron, akkor azt meg lehet tanítani ezerféleképpen. Olyan módokon is, amelyek kellemetlenek az állat számára, és olyan módokon is, amelyek kifejezetten kellemesek. Ha pedig választhatok, hogyan tanítom meg, akkor miért ne azt az utat választanám, ami nem okoz stresszt a másik félnek?

Szóval engedjük el a „tisztelet”, „dominancia”, „falkavezér” mítoszokat, és koncentráljunk arra, mit szeretnénk valójában elérni. Azt, hogy üljön le és várjon, amikor kérem – vagy azt is, hogy eközben éljen át valamilyen szintű frusztrációt?

Ha pedig mégis használni szeretnénk a „tisztelet” szót, próbáljunk új jelentést adni neki. Mi lenne, ha azt jelentené: valaki fontos nekem, és szeretném, hogy örüljön nekem, elismerjen, büszke legyen rám? Ha ezt jelenti, akkor ezt teljes mértékben támogatom. És ehhez nem kell semmiféle erőszak.

B. E. / WMN: Hogyan változtatta meg az életedet, a kapcsolódásaidhoz való hozzáállásodat, hogy elkezdtél a cicákkal együtt dolgozni?

B. N.:  Alapvetően szorongó típus vagyok, emiatt nagyfokú kontrolligényem van – a kutyák ezt tréninghelyzetben nagyon jól „kiszolgálták”. A macskáknál viszont kevésbé érzem, hogy ennyire kiszámíthatóan és bebiztosíthatóan tudok mindent végigvinni, amit szeretnék. Ezért rengeteg rugalmasságot tanultam tőlük.

Nagyon fontos számomra az is, hogy érzékenyek, és nagyfokú támogatást igényelnek például a terápiás munka során. Nem lehet figyelmen kívül hagyni az igényeiket – ez pedig engem is bátorít arra, hogy jobban vállaljam a saját érzékenységemet. Hogy meg merjem fogalmazni, amikor egy helyzetben már túlságosan frusztrálódok, és merjek segítséget kérni – vagy éppen kilépni belőle.

Bánosi Eszter