A tökéletes feleség – Gasztronovella hibátlan pásztor pite recepttel

–

Klárit annak ellenére befogadtuk magunk közé, hogy mindannyian utáltuk egy kicsit.

Bár lehet, valójában nem is őt utáltuk, hanem csak magunkat. A tökéletlenségünket, amivel minduntalan szembesített minket, már a puszta létezésével.

Klári ugyanis tökéletes volt. Mint anya és mint feleség mindenképpen. A kontraszt pedig túlságosan fájó volt. Míg a legtöbbünk reggelente csapzottan és megcincált idegrendszerrel lökte ki a gyerekét a kocsiból, és hajította utána a tízóraiját (ami rendszerint egy előző nap vásárolt péksütemény volt), Klári a legnagyobb lelki nyugalommal szállt ki az autójából, az iskolakapuig elkísérte a csemetéit, ott puszit adott nekik, majd kedvesen átnyújtotta a gondosan összeállított uzsonnadobozt, amiben – mostanra tudtuk, méghozzá a gyerekeink beszámolója alapján – mindig házikészítésű, egészséges, ám mégis finom falatkák lapultak. 

Még az autója is patyolattiszta volt kívül-belül, egyáltalán nem látszott rajta a három gyerek nyoma.

Klári ráadásul szép is volt. Nem tolakodóan szép, amitől a többi nőt maró irigység környékezi – inkább az a szomszédlány típusú szépség, akire kellemes ránézni, de nem jut eszedbe, hogy bezzeg ő, miközben a sűrűsödő ráncaidat, és a lassan, de biztosan növögető tokádat vizslatod elkeseredve a tükörben.

Ha egy szóval kellene leírnom a megjelenését, azt hiszem, az a tetszetős lenne.

A haja mindig samponillatú volt és olyan puhán omlott a vállára, mint a balzsamreklámokban szokott a színésznőknek. A ruhája is frissen volt vasalva, a cipője tiszta volt és ápolt. És soha nem láttuk őt smink nélkül! 

Ezzel szemben mi? Nos… ettől az illatos kellemtől fényévekre voltunk, legalábbis ami engem illet, biztosan. A frizurám mindig olyan volt, mint ami épp most robbant fel. És nem csak a fejemen lévő lehetetlen forgók miatt. De arra reggelente már végképp nem volt időm, hogy még ezzel is vacakoljak, örültem, ha nem maradt otthon (csak minden harmadik héten) a gyerek tornazsákja. Hétköznap általában a piros lámpáknál sminkeltem a dugóban araszolva, és hát mit szépítsem: az eredmény olyan is volt. 

Én legfeljebb ünnepekkor és hétvégente tudtam rávenni magam, hogy valami rendes dolgot főzzek, hétköznap általában annyira telt tőlem, hogy bedobjak a sütőbe valamit a fagyasztóból. Klári viszont? Kétnaponta járt piacra, és minden este „összerakott valami egyszerűt”. Ezt egészen addig hittük el, amíg valamelyik csajos estén meg nem osztotta velünk az egyik ilyen „gyorsan összerakható kaja receptjét”, amit még angol cserediákként tanult az őt fogadó családtól. Engem már a harmadik lépésnél elveszített. Tudtam: soha nem fogom rávenni magam, hogy egy ennyire bonyolult ételt készítsek.

Azt hiszem, ezekre a csajos estékre is azért hívtuk el őt, hogy a lelkiismeret-furdalásunkat enyhítsük.

Egy kicsit mindannyian vacakul éreztük magunkat attól, hogy csak azért nem kedveltük eleinte, mert annyira… tökéletes volt. Mintha ezzel még inkább aláhúztuk volna a mi esendőségünket.

Ám Klári annyira tökéletes volt, hogy még minket is képes volt szeretni, már akkor, amikor még mind utáltuk őt. A szülőin szorgalmasan jegyezetelt, a gyöngybetűkkel megírt tudnivalókat aztán nagyvonalúan felkínálta nekünk is. Több ízben is előfordult, hogy kisegített bennünket a kölkeink fuvarozásával, és soha nem várt érte hálát vagy ellenszolgáltatást. Még a gyerekeinkkel is nagyon kedves és barátságos volt. 

Tényleg, csak utálni lehetett, úgyhogy egyszer elhívtuk magunkkal, hátha akkor majd nem utáljuk annyira. Ő pedig eljött… és maradt. Valahogy többé nem lehetett kihagyni Klárit ezekből, hacsak nem akartuk még rosszabbul érezni magunkat. Pedig még ezeken az estéken is tökéletes volt, ahogy üldögélt a körünkben, barátságosan mosolyogva, elkortyolgatva az egy darab italát, és úgy hallgatta az ilyenkor szokásos (munkahelyekkel, gyerekekkel, de legfőképp a férjekkel kapcsolatos) panaszainkat, mint aki nem pontosan érti, miről is van szó.

Egy ízben, amikor csak ő nem tett hozzá semmit a diskurzushoz, meg is kérdeztük: „a te férjedben tényleg nincsen semmi hiba, Klári?” Mire ő üdvözült arccal csóválta a fejét: nem bizony, az ő drága Gábora úgy tökéletes, ahogy van. Különben sem fog róla semmi rosszat mondani, tette hozzá ábrándos tekintettel, hiszen nagyon hálás azért, amiért őt a férje eltartja. És nagyon szereti Gábort, igaz szerelemmel, még most, húsz év elteltével is.

Mit mondhattunk erre válaszul? Inkább összecihelődtünk, hazamentünk, hogy aztán otthon tovább utáljuk magunkat, amiért mi nem tudunk olyan odaadó, hálás és szerető feleségek lenni, mint Klári. Ha megfeszülünk, akkor sem. 

Aztán az egyik ilyen iszogatós alkalmon történt valami, ami az egész Klári-féle jelenségnek egy kicsit más színezetet adott. Onnantól már nem tudtunk ugyanolyan szemmel nézni rá. Én legalábbis biztosan nem. 

Talán az a plusz kör koktél lehet a ludas, amit a pincér (aki aznap ünnepelte a születésnapját) grátisz kihozott nekünk? Vagy nagyobb lett felénk a bizalma, ahogy jobban megismert minket? Ki tudja.

Úgy festett, mint aki egy kicsit becsípett. Az arca kipirult, és mintha egy fokkal kevésbé lett volna összeszedett, mint szokott. Persze… még így is tökéletes volt. Akkor pendítette meg legelőször Péter nevét.

– Péter? Ki az a Péter? – kérdezte egyikünk megütközve. Klári soha nem mesélt eddig másról, mint az ő három csodálatos gyerekéről, és a remek férjéről, Gáborról. Az anyaságán és a feleség státuszán kívül semmit nem tudtunk róla.

– Ó, ő az én vastartalékom – vallotta be szerényen. Az értetlenkedésünket látva tovább magyarázott. – Tudjátok, ha Gáborral bármi lenne… Hiszen annyi minden megeshet. Akkor ott van nekem Péter. Megígérte, hogy eltart minket. Engem, és a gyerekeket is – mondta, és üdvözült arccal elmosolyodott.

A tökéletes feleség hibátlan pásztor pitéje 

(Én általában darált marhából, vagy marha és sertés keverékéből szoktam csinálni, de ez a fogás akár húsvétkor is megállja a helyét az ünnepi asztalon, ez esetben bátran használj hozzá darált bárányhúst!)

Egy serpenyőben olivaolajon lepirítok egy kiló darálthúst. Félreteszem egy tálba, és ugyanebben a serpenyőben megdinsztelek két felaprított vöröshagymát. Amikor üvegesre párolódott, rádobok három lereszelt répát, és három kicsire felkockázott angolzeller-szárat (én aprítógéppel szoktam rámenni).

A zöldséges alapot aztán lassú tűzön addig kevergetem, amíg karamellizálódni nem kezd. Akkor belenyomok négy gerezd fokhagymát, hozzákeverek egy kiskanál fahéjat, egy kevés rozmaringot, kakukkfüvet, római köményt, felöntöm fél liter alaplével, vagy maradék húslevessel, öntök hozzá két deci vörösbort, fél deci Worcestershire szószt, fél deci sűrített paradicsomot, hozzákeverem a megsült darált húst, majd legalább két órán keresztül rotyogtatom.

Közben puhára főzök héjában egy kiló krumplit, meghámozom, áttöröm, összekeverem 200 gramm vajjal, egy deci tejszínnel, egy fél kiskanál szerecsendióval és egy evőkanál mustárral. Amikor kihűlt, hozzákeverek három tojássárgáját.

Egy jénai aljába leterítem a zöldséges-darálthúsos ragut, a tetejére simítom a burgonyapürét, majd meghintem reszelt cheddar sajttal. Bedugom a 200 fokos sütőbe, hogy ott szépen összepiruljon. 

Köretnek zöldborsót párolok vajon, kevés vízzel, pici sóval.

Fiala Borcsa