Csak a kamerán keresztül volt képes meglátni feleségét Masahisa Fukase, a megszállott fotográfus
Sokszor a legromantikusabbnak tűnő felszín alatt mély fájdalom húzódik, amit nem feltétlenül lehet azonnal kiszúrni. A japán fotográfus, Masahisa Fukase fotósorozata a feleségéről például pont ilyen. A képek időnként elárasztják a közösségi oldalakat, a kommentelők pedig az igaz szerelem megtestesülését látják bennük, és sorra írják, mennyire vágynak valami hasonlóra. Ám a pár története valójában minden, csak nem irigylésre méltó. Szabó Anna Eszter írása.
–
Sötét, megszállott magány
A feleségéről készült híres sorozat után, 1986-ban jelent meg Masahisa Fukase legismertebb, A hollók magánya című fotókönyve, amit 2010-ben az elmúlt negyed század legkiemelkedőbb fotókönyvének választottak. A szemcsés, fekete-fehér képeken hol repülő, hol ágakon pihenő hollók a művész gyászának szimbólumai – felesége, Yōko elvesztésének, házasságuk széthullásának fájdalmáé. Sötét fájdalom, magány és megszállott bánat árad a képekből. De mi vezetett idáig? Hogy vált a feleség hollóvá? A válaszhoz vissza kell tekerni az idő kerekét Fukase születéséig.
Masahisa Fukase 1934. február 25-én született a Hokkaido szigetén található Bifukában, ahol családja egy sikeres fényképészeti stúdiót működtetett.
A későbbi munkáira oly jellemző sötét melankóliának alaposan megágyazott a háború pusztítása, amit gyerekként láthatott, átélhetett az országban, ahol ledobták az atomot.
Már pályája elején központi témája volt a fájdalom, az elszigeteltség, így egyik első, igen megrázó sorozata 1961-ben jelent meg, Öld a disznókat! címmel, ami egy tokiói vágóhídon tett többszöri látogatását örökítette meg.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A „női másik“ által látott élet
Első fotóalbuma, a Játék 1971-ben jelent meg, és számos felvételt tartalmaz első feleségéről, Kawakami Yukiyóról, valamint második feleségéről, Wanibe Yōkóról. Bár a könyvet akkoriban önábrázolásként jellemezték, Fukase maga egyszer sem szerepel benne felismerhető módon, mégis érezhető a férfi impulzív, érzelmes, szélsőséges hangulatokra hajlamos személyisége, és az is, hogy gátlástalanul belemászik a szerettei intim szférájába, ha kezében a kamera. Márpedig mindig a kezében volt.
Következő albuma az 1978-as Yōko, ami ismételten megpróbálja megmutatni saját életét egy női „másik” ábrázolásán keresztül.
Végül a fotósorozat, ami ezt a cikket is ihlette, az 1974-es Az ablakból, aminek annyi a lényege, hogy ahányszor a felesége elhagyta a házat, Fukase az ablakból lefotózta őt.
Végtelenül romantikusnak, kedvesnek, szépnek is gondolhatnánk ezt, de igaziból a felszín alatt egy megszállott férfi szemén keresztül láthatjuk Yōkót, aki csupán múzsaként funkcionált a közös életükben.
Fukase mániája volt, hogy a képein keresztül megállítsa az időt, így bár mindig az adott pillanatot rögzítette, ő maga igaziból nem volt jelen soha, sehol.
„Dolgozom és fényképezek, miközben abban reménykedem, hogy megállíthatok mindent” – mondta egyszer Fukase. — „Ebben az értelemben a munkám egyfajta bosszúdráma a jelenlegi létezésről.”
Öngyilkos izgalommal teli kitörések
Az ablakból készült képek első ránézésre játékosak, kedvesek. Yōko hol mosolyog, hol grimaszol, hülyéskedik, néhány képen meg szinte lesajnálóan, bosszankodva, ingerülten néz a kamera lencséjébe.
Mögé láthatjuk, hogy persze, egyik nap ilyen, másik nap olyan, és a sötétebb hangulatú képeken biztos rossz volt az idő, akár némi konfliktus is lehetett a fotós és felesége között, de ennél komolyabb gondokat nem feltétlenül képzelünk a képekbe.
Márpedig Yōko egyre jobban elvesztette önmagát, mert lassan más se tette ki az életét, mint hogy Fukase múzsája legyen.
Habár a múzsa-lét önmagában erősen romantizált, szeretjük azt hinni, hogy egy művészt inspirálni valami gyönyörű dolog, Yōko esetében ez azt jelentette, hogy konstans megfigyelés alatt létezett. Önmagaként sosem, csak a lencsén keresztül kimerevített pillanatokban. Ha a férfi a felesége közelében volt, sosem csak a szemével figyelte, minden rezdülését meg akarta örökíteni, megfagyasztani a pillanatot. Vágy, sóvárgás, megszállottság, a törekvés, hogy fényképezőgépe lencséjével a nő bőre alá bújjon... – ezek világítanak a Yōko-ról készült fotókról.
Igaz, konkrét indokot sose mondott, nagyon valószínű, hogy ez vezetett végül Yōko döntéséhez, hogy elhagyja Fukase-t. Ezt megerősíti egy későbbi visszaemlékezése, amiben
így jellemezte a közösen eltöltött tizenhárom évet: „Fullasztó unalommal teli pillanatok, amelyeket erőszakos és majdnem öngyilkos izgalommal teli kitörések szakítottak meg.”
Míg eleinte Yōko aktívan játszott, pózolt, szerepelt, a róla elnevezett fotósorozat egy idő után óriási terhet rótt a nőre. Ami korábban játék volt, végül kényszerré vált. Furcsa módon a képek ettől csak még igazibbá lettek, hiszen Fukase fullasztó rátelepedése a nőre tényleg ordít a képekről.
A fotográfus számára a fényképezőgép csak egy eszköz volt arra, hogy megpróbálja kontroll alatt tartani a feleségét – és egyúttal a világot maga körül. Számtalan olyan pletyka és beszámoló is napvilágot látott, hogy Fukase a megszállott viselkedésnél nem állt meg, a vele együtt élő nők (azaz a múzsái) a férfi alkohol- és indulatkezelési problémái miatt rendszeres érzelmi és fizikai bántalmazásnak voltak kitéve. Mintha a kamera lencséje lett volna az egyetlen biztos pont a férfi életében, és mindent azon keresztül akart volna kézben tartani. Amikor nem fényképezett, kicsúszott a talaj a lába alól, zuhant, és magával rántott mindent, mindenkit, aki a közelében volt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
„Hollóvá váltam.”
Miután Yōko 1976-ban elhagyta, Fukase súlyos depresszióba zuhant és alkoholizmusba menekült.
Közvetlenül a válásuk után kezdte el fényképezni a hollókat, amelyeket a vasútállomásokon látott hazafelé tartva Hokkaidóra. Ugyanolyan megszállottsággal tette ezt, mint amellyel korábban Yōkót örökítette meg.
1982-ig folytatta a hollók fotózását, ekkorra már újraházasodott. A japán mitológiában a hollók nyughatatlan, baljós teremtmények, a zűrzavar hírnökei – Fukase képein viszont az elveszett szerelem és a szinte elviselhetetlen szívfájdalom jelképeivé váltak. Amikor befejezte a sorozatot, azt írta: „Hollóvá váltam.”
2012-ben hunyt el, miután húsz éven át kómában feküdt egy baleset okozta fejsérülés következtében, amikor lezuhant kedvenc bárjának lépcsőjén. Yōko kéthetente meglátogatta, de szívszorító módon Fukase erről már semmit sem tudhatott.
„Ő továbbra is része az identitásomnak” – mondta Yōko. Majd hozzátette:
„Amikor a kamerát a szeme elé emelte, látott; nélküle nem.”
