Kiről szól a háromfogásos vasárnapi ebéd? Rólad vagy anyádról?

–

Időpontot kérni fogszabályozásra. Kiváltani a gyerek allergiagyógyszerét. Ajándékot venni az anyós születésnapjára. Jelentkezni az iskolai farsangra. Egyeztetni a zenetanárral a fuvolavizsgáról. Csupán néhány teendő a sokból. Ehhez hasonló ügyeket egy átlagos családanya több tucatszor intéz egy héten. Persze a teljes munkaidős állás, a háztartás és a gyerekek ide-oda fuvarozása mellett, amit akkor sem lehet teljesen megúszni, ha távol áll tőlünk a helikopterszülőség.

Igen, ez is „láthatatlan munka”, méghozzá energiarabló fajta, hiszen a kis tennivalók úgy zabálják fel a napunkat, hogy észre sem vesszük, ráadásul az igyekezetünknek sincs igazán látszata. Ha pedig minden gördülékenyen működik a hétköznapokban, azt könnyű természetesnek venni. 

„Egyszer csak valami spontán történés hatására – például mert azt tanácsolta a barátnője, egy cikkben olvasta, vagy egyszerűen csak elege lesz –, az anya robbantja a bombát, és kijelenti: mostantól mindenki oldja meg a saját életét! És vár. Majd villámgyorsasággal kiderül, hogy ez nem működik. Egyrészt, mert nem ad használati utasítást, csak bemondja, hogy „Elegem van, vége!, idegesen jön-megy, nem pakol el, és nem sertepertél a kamasz körül, nem találja ki a többiek gondolatait. A rokonok nem értik, hogy mi történik, ha eddig jó volt, akkor most mi a baj... anya pedig egy idő után szépen visszaszivárog a működtető szerepkörbe. És minden kezdődik elölről, a nő pedig csalódott, mert úgy érzi, visszakerült a startmezőre” – vázolja a helyzetet Szücs Szilvi.

Valljuk be, sokan láttunk már efféle cirkuszokat… Gyakori, hogy a nő észrevétlenül csúszik bele ebbe a helyzetbe. Változtatni viszont csak taktikusan és átgondoltan lehet, ami azért is nehéz, mert a téma általában kiélezett szituációkban merül fel, a sehova sem vezető, „akkor csináld meg magad!” típusú parttalan viták során. 

Anya fontos és nélkülözhetetlen. De nem csak ő

A mediátor szerint a változásnak nem a családi munkamegosztás átszabásával, hanem az önvizsgálattal kell kezdődnie: ha megértjük a saját mozgatórugóinkat, megtaláljuk magunkban a kulcsot is a megoldáshoz.  

„Ha valaki átgondolja, miért alakulhatott ki az a rendszer, amelyben minden feladat az ő kezében összpontosul, rájöhet, hogy ebben neki szerepe volt. Sok nő úgy gondolja, bizonyos feladatokat csak ő tud jól elvégezni, pedig ez általában nem igaz. Lehet, hogy az apa kicsit másképp csinálja, de megcsinálja, és ez a lényeg, nem?"

Néha a saját családi múltunk sem segít a kiegyensúlyozott viszonyok megteremtésében. Sokszor elmarad, hogy tudatosítsuk magunkban: a saját családunkban nem kell mindent úgy csinálnunk, ahogy otthon láttuk. Mert lehet, hogy az anyánk mindent magára vállalt, de mi megoszthatjuk a feladatokat a társunkkal, és akár a gyerekeinkkel is, méghozzá úgy, ahogy szeretnénk. 

„Gyakran a nők még mindig a saját édesanyjuknak (is) akarnak bizonyítani, hogy képesek ugyanúgy boldogulni, miközben egy porcikájuk sem kívánja, hogy ők is minden vasárnap három fogásos ebédet tegyenek az asztalra. Érdekes felismeréseket hozhat, ha feltesszük a kérdést egy-egy feladat kapcsán: vajon kizárólag a hagyományok, vagy a saját és a családunk szükségletei vezérelnek minket, amikor elvégezzük ezeket? 

A szent és sérthetetlen vasárnapi ebéd rólam szól, vagy az anyámról?

Azért csinálom meg minden héten, mert lehetőséget ad a szeretetteljes kapcsolódásra a családommal az étkezőasztalnál, vagy azért, mert »így szokás«?

Ha teret engedünk a külső elvárásoknak, könnyű belecsúszni a túlvállalásba és úgy érezni, hogy kudarcot vallottunk, amiért nem tudunk hat dolgot csinálni egyszerre. Elsőként tehát a saját szükségleteinket, érzelmi igényeinket kell megvizsgálnunk” – figyelmeztet Szücs Szilvi. 

Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása komoly önreflexiót igényel, viszont így indulhatunk el a valódi, tartós változás felé vezető úton. Érdemes is dolgozni a helyzeten, mert senkinek sem jó. A gyerek azt érzékeli, hogy folyamatosan vita van arról, ki mit csinál (vagy nem csinál) otthon, és lehet, inkább eltereli valamivel a figyelemét. (Az otthon látott mintát viszi pedig viszi tovább a későbbi önálló életébe.) Az apa gyakran nem szól bele a dolgokba, mert kényelmes ücsörögni abban a skatulyában, amelyre az alkalmatlan cimke került – pedig, lássuk be, sem a mosás, sem a porszívózás nem agysebészet. 

Sokszor a megszokás miatt konzerválódik az egyre kényelmetlenebbé váló helyzet, és nem követjük le a családi munkamegosztással a változó élethelyzeteinket. A gyerek pici korában a gondozási feladatok nagy része az anyára hárul, de később, amikor egyre több mindent tud(na) átvenni az apa is, az anya pedig visszamegy a munkahelyére, érdemes lenne újratárgyalni a dolgot. 

Határhúzás és kommunikáció

A probléma gyökere sokszor az, hogy nem tanultunk meg megfelelően kommunikálni a saját igényeinkről, szükségleteinkről, vallja a mediátor, ahogy a határhúzás sem könnyű feladat. Azért nem, mert sokáig egyik sem volt divat, sem társadalmi szinten, sem a családokban. 

„Amikor rájövünk, hogy belemerevedtünk a szolgáltatóközpont szerepkörbe, és ez nekünk nem jó, két dolgot érdemes végiggondolnunk. Először azt, hogy a rengeteg feladat közül mi az, amit szívesen végzünk, és mi az, amihez nincs kedvünk, időnk, energiánk. Mert lehet, hogy a főzés vagy a tízóraikészítés időigényes, de fontosnak tartjuk és ragaszkodunk hozzá, míg a gyerek hazafuvarozását az edzésről szívesen lepasszolnánk. Ez már képezheti egy új alku tárgyát a párunkkal. Jó, ha azt is alapul vesszük, ki miben jó. Ha például az egyikünk remek szervező és jól kommunikál, szeret társaságban lenni, akkor kézenfekvő, hogy a családi és társasági események, programok megszervezése rá háruljon, és más területen kellene tehermentesíteni” – tanácsolja Szücs Szilvi. 

Az újratervezéssel szigorúan nyugodt és békés hangulat esetén javasolt előhozakodni, kerülve a „te mindig…”, „te soha…” típusú kinyilatkoztatásokat, mert ezek csak védekezésre késztetik a másikat, nem konstruktív párbeszédre. Ezek helyett kommunikáljunk énüzenetekkel: higgadtan mondjuk el, hogyan hat ránk a sok elvárás és a feladatok végeláthatatlan sora. Így, kontextusba helyezve sokkal könnyebben célba ér az üzenetünk. 

„Más úgysem tudja úgy, mint én”

Ez a helyzet csak részben szól arról, hogy – a férfiak oldaláról nézve – „könnyű a jót megszokni”, olykor a „néma gyereknek anyja sem érti a szavát” igazsága érvényesül. „Sok férfi ugyanis nem látja át – (mert esetleg meg sem próbálja átlátni, pedig ez sem agysebészet – a szerk.) – mi mindennel jár a családi rendszer működtetése, és mennyi észrevétlen erőfeszítés, szervezés, koordináció van amögött, hogy mindig minden és mindenki ott legyen, ahol és amikor kell. Szóval ne várjuk, hogy leesik a tantusz, hanem mondjuk ki, milyen változásra lenne szükség.”

Engedjük el a „más úgysem tudja úgy, ahogy én” beidegződést is! Amikor a nők megengedik, hogy a férfi a maga módján bekapcsolódjon a dolgokba, Szücs Szilvi úgy tapasztalja, nagy AHA-élmények szoktak bekövetkezni. Kiderül, hogy a másik is meg tudja csinálni az adott feladatot, ne adj’ isten akár még hatékonyabban is. „Bízzunk a férfiakban és magunkban is, hogy jól tudjuk kommunikálni feléjük, hogy mit érzünk és mit szeretnénk!”, tanácsolja Szücs Szilvi. Hozzáteszi: ha már sikeresen delegáltunk egy feladatot, adjunk türelmi időt, ne várjunk rögtön tökéletességet a másiktól abban, amiben nekünk már több éves gyakorlatunk van. 

Jó hír – ha nem is nekünk, hanem a gyerekeinknek –, hogy a mai 20-as, 30-as korosztálynál már drasztikusan más a helyzet, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Egyre kevésbé elvárás, hogy az anya tartson mindent kézben. Ezt mutatja az is, hogy Szücs Szilvi családi dinamikáról, kamaszokról szóló előadásain a résztvevők harmada férfi, holott 15-20 évvel ezelőtt még a játszótereken sem lehetett nagyítóval sem apukát találni.

Az a férfi pedig, aki érzékenyen próbálja lekövetni a szerettei igényeit, jó eséllyel megtalálja a porszívót is.     

Pomaranski Luca