A film, amely a sorsunkat írta – 30 éves a Mielőtt felkel a nap
1995. január 27-én mutatták be Richard Linklater rendező filmjét, a Mielőtt felkel a napot (Before Sunrise), amely meghódította a világot. Harminc év elteltével a film varázsa még mindig nem kopott meg, elkészültek időközben szintén sikeres és méltó folytatásai. A francia Céline és az amerikai Jesse egyéjszakás bécsi csavargása így már több generációnak is meghatározó moziélménye lett. Kurucz Adrienn írása.
–
Ki merem jelenteni, együtt nőttem fel Ethan Hawke-kal és Julie Delpyvel, azaz Jesse-vel és Céline-nel.
Húszéves voltam, amikor felszálltak (Budapesten!) a vonatra, amelyen megismerkedtek, és ami Bécsbe vitte őket, hogy elkezdődjön a három részen át tartó közös utazásu(n)k, amely azóta is tart – bár 13 éve készült el a trilógia utolsó része, és azóta legfeljebb a képzeletünkben bóklásznak tovább egy tetszőleges város utcáin.
Azt hiszem, bennünk, akiknek oly fontos filmjévé vált a „Mielőtt felkel a nap”, és alig vártuk a folytatásokat („Mielőtt lemegy a nap” – 2004, és „Mielőtt éjfélt üt az óra” – 2013), Jesse és Céline azóta sem hallgattak el. A részünkké váltak.
Beszélgetnek továbbra is, ahogy a trilógiában is tették, mert más nem igazán történik egyik részben sem, mint hogy két okos, jó humorú, intellektuálisan egy húron pendülő ember beszélget egymással. Nem számít, merre járnak épp, életük három napjának helyszíne csak díszletül szolgál, tulajdonképpen teljesen mindegy, hol zajlanak ezek a párbeszédek. Nincs a történetükben idegeket borzoló csavar, melodráma, csak élet van, igazi, ropog a fogad alatt, mint az alma.
Céline és Jesse Bécsben
Ha nem ismered a kerettörténetet, elmondom röviden: egy amerikai fiú és egy francia lány megismerkednek a vonaton, és úgy döntenek, eltöltenek egy napot együtt Bécsben, mielőtt a fiú visszarepül az USA-ba. 24 órájuk van mindössze, addig járják a várost, és közösen elmélkednek mindarról, ami egy húszéves, okos, érzékeny, kíváncsi embert foglalkoztat már a felnőttkorba lépve, de még nem belefásulva a mindennapokba.
Mivel keretes az idő, ami rendelkezésükre áll, nincs idejük a mellébeszélésre. Egyértelműen és kölcsönösen vonzódnak egymáshoz, és szeretnék megismerni a másikat úgy, hogy nincsenek hónapjaik, éveik erre. Szerelem, halál, a pillanat öröme, az élet értelme, az emberi kapcsolatok törékenysége: sok minden szóba kerül, ami igazán számít.
És mernek olyan őszintének lenni egymással, amilyen őszinte csak a hozzá nagyon közelállókkal képes lenni az ember – illetve az egészen idegenekkel, akik ismerősnek tűnnek mégis valahonnan.
Utóbbi a legtisztább tükör, nem fedi be semmilyen érdekből fakadó pára, vagy a másik emberből fakadó feltételezés, ítélet, kritika. Nyílt lapokkal játszhatnak, hisz nagy valószínűséggel nem találkoznak többé, nincs kockázat. Nyomatékot ad minden szavuknak az, hogy percról percre közeledik az elválás pillanata. Minden mondatnak, mozdulatnak jelentősége van.
Vajon örökre szól az elválás?
Az első rész végén nyitva marad a kérdés, de mert van két folytatása is a filmnek, nem lövöm le a poént, ha elmondom, igen! És így megtudjuk, milyen Céline és Jesse 9, illetve 18 évvel a megismerkedésük után. Hogyan változtatja meg őket az, hogy nincsenek együtt, legfeljebb a képzeletükben, és mi történik, amikor ismét elérhetővé válnak egymás számára, talán túlságosan is, ugyanis családot alapítanak.
Nyúzott, életközepi válságban tipródó negyvenesként találkoztunk velük utoljára, amikor már egészen más kérdésekkel bombázták magukat és egymást, mint azon a régi estén-hajnalon Bécsben – vagy Párizsban, harmincévesen.
Igen, sok minden változott, de egyvalami nem. Az, hogy beszélgetnek egymással. Sőt, vitatkoznak, veszekednek is, és még az sem biztos, hogy ezek után együtt fognak megöregedni, de a lényeg az, hogy nem sumákolnak. Ezt szeretjük bennük annyira, azt hiszem!
Azt, hogy merészek maradtak és így mégiscsak fiatalok. Felteszik helyettünk a kérdéseket, segítenek ránézni arra, mi hol is tartunk épp. Valamiféle viszonyítási alappá váltak nekünk, akik nagyjából egyidősek vagyunk a karaktereikkel, tehát együtt öregszünk velünk, bármit is jelentsen ez.
Emlékszem, húszévesen mennyire vágytam arra, hogy egy napon én is találkozzak a magam Jesse-jével, aki ért engem, és megért, aki, ha nem ért is egyet velem, de méltónak talál arra, és veszi a fáradságot rá, hogy polemizáljunk. (Az utolsó részt pedig én is a férjemmel néztem sok év házasság után –, és pont úgy magamra, illetve már magunkra ismertem sok szempontból, mint 18 évvel korábban az első részben.)
Azt hiszem, ez a film nagyban hozzájárult nem csak ahhoz, hogy rájöjjek, milyen társat keresek, és most ne Hawke külsejére tessék gondolni, bár belátom, sármos volt, és maradt is (akárcsak az én emberem). De ahhoz is, hogy megfogalmazzam magamnak, hogyan szeretnék élni.
Szüntelen vágyam például azóta is, hogy felpattanjak egy vonatra, és leszálljak valahol, egy másik városban, és csak rójam az utcákat, mint Szerb Antal Mihálya, ott, ahol senki sem ismer, ott, ahol még mindig történhetik valami, ami otthon nem.
Hazaérkezni, ha csak pár órára is egy idegen helyen. Aztán hazamenni, és kicsomagolni a vásárfiát. Élni az emlékekkel, az emlékekből.
Talán ez az a vágy, ami univerzális, és ami a mai fiatalokban ugyanúgy megszólal, mint bennünk, idősebbekben 30 éve a Mielőtt felkel a nap láttán.
- Julie Delpyt a film nemcsak színésznőként tette nemzetközileg is széles körben ismertté (azért azt érdemes tudni, hogy nem a semmiből érkezett, 15 évesen már Godard-ral forgatott, nem sokkal később Kieślowskival!), hanem íróként is debütált. A második és a harmadik részben Delpy társszerzőként is közreműködött Richard Linklater oldalán (akárcsak Ethan Hawke). Valójában az első részben is rengeteg ötletük volt a dialógusok végső formájának kialakításában, csak akkor még nem tüntették fel őket szerzőként is a stáblistán. Julie Delpy esetében nemcsak személyes élményei, gondolatai kerültek be már az első részbe is, hanem még a naplóiból is inspirálódtak az alkotók.
- Ethan Hawke-ot (akit akkorra már ismerhettünk például a Holt költők társaságából) is erősen inspirálta a későbbiekben a Linklaterrel kialakult barátság és munkakapcsolat: az írás és a rendezés felé fordult a színészet mellett.
- A harmadik rész 2013-ban került a mozikba, és persze a rajongók azóta találgatják, várható-e újabb folytatás. Igaz, ha tervezték volna, akkor a kilencévenként egy rész periodikát tekintve már három éve esedékes lett volna egy újabb film, szóval valószínűleg nem lesz negyedik rész, az alkotógárda sem állította ennek soha az ellenkezőjét. Persze, ki tudja. Talán van remény.
- A rendező, Richard Linklater elárulta, hogy a film inspirációját egy valódi találkozásból merítette: egy éjszakát töltött egy nővel Philadelphiában, akivel egy lemezboltban találkozott. Sajnos soha többé nem látták egymást, mert amikor kereste, kiderült, hogy a nő meghalt, de az emléke örökre vele maradt. Ezért is van központi szerepe a filmben az elmulasztott lehetőségeknek.
Kiemelt képünk forrása: UIP Dunafilm
