Az élőket szemmel tartó holtak – a titokzatos felhőharcosok, a csacsapoják története

–

Észak-Peruban ma is létezik egy kisváros, amely a Chachapoyas nevet viseli és az Andok keleti lejtőin terül el. Ezen a vidéken élt egykor az azonos nevet viselő titokzatos törzs viszonylagos elszigeteltségben, hála a környező 2-3000 méteres hegyeknek és a régió sebes sodrású folyóinak.

Az antropológiában „elveszett törzsként”, az „elveszett civilizáció” alapítóiként és az „elveszett városok” építőként emlegetik őket, csakúgy, mint például a khmer kultúra alkotóit. A magas hegyek esőerdőiben megbúvó, a huszadik századig lényegében ismeretlen civilizáció nagyrészt feltáratlan, ezért még rengeteg meglepetéssel szolgálhat a régészeknek, történészeknek, és az antropológusoknak is, megcáfolva azt az antropológiai állítást, miszerint a trópusi hegyvidéki erdők nem képesek sűrű populációkat eltartani, és így ezeken a területeken nem alakulhatnak ki összetett társadalmi és politikai rendszerek. 

A csacsapoják törzse 300-500 ezer főt számlálhatott, a hegyek között éltek egy körülbelül negyed magyarországnyi területen, és valószínűleg önálló királyságot alkottak. Hosszú évszázadokon keresztül vissza tudták verni a hódító Inka Birodalom támadásait.

Az inkák csak az 1470-es években, nem sokkal a spanyol invázió előtt tudták legyőzni a híresen jó harcosoknak számító csacsapojákat.

Emberek a falban

A csacsapoja kultúra már az időszámításunk szerinti 800-ban virágzott, és vannak tudósok, akik úgy vélik, hogy nagyobb területeket birtokoltak, mint később az inkák. Például a Machu Picchu építését hétszáz évvel megelőzve húzták fel az egyik legnagyobb csacsapoja erődöt, a Kuelapot, amelynek hatalmas kőfalai a 20 méteres magasságot is elérték, ami nagyjából egy mai hatemeletes ház magasságának felel meg. A régészek a kőfalakban emberi csontokat is találtak. Ezek valószínűleg az építés során feláldozott emberek maradványai lehettek. Az erődön belül mintegy 420 (!) jellegzetesen csacsapoja stílusú, kör alakú épület állt, és közel 3000 fő lehetett a település lakossága. Ez a létszám állandóan változott, mivel a főváros vallási és politikai központ is volt.

A háromezer méter magasságban fekvő erődöt 2017-ig igen nehéz volt megközelíteni, ám ekkor megépült egy drótkötélpálya, így az épületkomplexum ma már látogatható. Az egykori csacsapoja városokat földrajzi helyzetüknél fogva igazán csak a huszadik században kezdték el feltárni, és a régészek becslése szerint eddig alig 5 százalékát sikerült napvilágra hozni a felhőharcosok kultúrája megmaradt kincseinek. De amit mostanra tudunk róluk, az is lélegzetelállítóan izgalmas. 

Csacsapoja kultúra

A csacsapojákról nem maradtak fenn saját maguk által alkotott írásos emlékek, így leginkább a régészeti leletekre hagyatkozhatunk. Az bizonyos, hogy különös kultúrát hoztak létre, amely lényegesen eltért az Andok környező őslakos törzseinek kultúrájától.

Építkezésük egyik fő jellemzője, hogy a házaik kör alakúak voltak. Kőből építették és náddal fedték őket, és gyakran alagútrendszer kötötte össze őket.

A halottaikat meglepő módon függőlegesen felállított szarkofágokban temették el. A sziklafalba épített, rozsdavörös képekkel díszített szarkofágoknak arcot faragtak, és úgy helyezték el azokat, hogy a halott „lenézhessen” a településre.

Ebből arra következtetnek a kutatók, hogy hitük szerint valószínűleg a holtak őrizhették az élőket, illetve, hogy a halottkultusz fontos eleme volt a csacsapoják vallásának.

Találtak még mauzóleumszerűségeket is, amelyeket barlangokban helyeztek el a halottkultusz részként, de a városokban nem lelték nyomát templomoknak. A kutatók úgy vélik, hogy a vallási szertartásokat a családi házakon belül végezték, erre utal is néhány fennmaradt lelet.

A sírok arról is árulkodnak, hogy a csacsapoják sajátos társadalmi rendben éltek, amelyben egyfajta egyenlőség uralkodott. A sziklasírokban talált leletek, illetve a mumifikálás módja nem utal semmiféle társadalmi vagy gazdasági hierarchiára. Ráadásul a sírokban igen kevés státusz- vagy hatalomszimbólumot találtak, ami más népek kultúrájában az arisztokrácia sírjainak elengedhetetlen kelléke volt. Annak ellenére, hogy a csacsapojáknak is volt valamiféle vezetőjük vagy főnökük, fényűző, pompával felszerelt „elit” lakások nyomaira nem bukkantak a régészek.

A sírokban több mint 200 múmiát találtak, de mindegyik mellett csupán egyszerű kerámiákra, ezüsttárgyakra, fafaragványokra és vörös árnyalatú textíliákra bukkantak. Éppen ezért sokáig úgy vélték, hogy a csacsapoják nem értettek a fémmegmunkáláshoz. Azonban nemrégiben feltártak két ezüstből készült ivóedényt, amelyek bár az inka időkben készültek, azonban egyértelműen csacsapoja mesterek munkái.

Hódítók és meghódítottak

A felhőharcos nevet az inkák adták a csacsapojáknak, mégpedig azért, mert félelmetes harcosoknak ismerték meg őket. Az Inka Birodalom kifejezetten agresszívan terjeszkedett, de ahogy arról már volt szó, a tizenötödik század második feléig nem tudták meghódítani a csacsapoja területeket. Ennek oka nem csupán a csacsapoják katonai rátermettségében keresendő, hanem abban is, hogy a magas hegyek és vad folyók miatt a csacsapoja területek szinte megközelíthetetlenek voltak. Ráadásul akkor ezt a vidéket páraőserdő borította (innen a felhőharcos elnevezés), amin átkelni egy sereggel önmagában is kemény erőpróba volt. Ráadásul a csacsapoják számítottak az inkák támadására, és megerősítették városaikat.

Tupac Jupanki uralkodása alatt, 1475-ben elfoglalták az inkák a fővárost, majd a többi erődöt is. Pedro Cieza de León krónikája szerint azonban a csacsapoják sose hódoltak be igazán. A krónikából kiderült, hogy többször fellázadtak, amit azután az inkák véresen megtoroltak.

Az inkák egyik büntetési módszere a deportálás volt. A megmaradt csacsapojákat az inka főváros, Cuzco környékén telepítették le, a Csacsapoja régióban megmaradt lakosság felügyeletére pedig helyőrségeket állítottak fel.

Ám a deportálások, a kényszermunka, a katonai szolgálat, a kegyetlen inka retorziók ellenére a csacsapoja nép kitartott egészen a spanyol hódítók megérkeztéig, akiket felszabadítókként üdvözöltek. A spanyolok kezdetben gondoskodtak a csacsapoják függetlenségéről, visszaadták a fővárosukat, de 1547-re ez az édeni állapot megszűnt. A csacsapojákat elnyomta a spanyol hatalom, a városaikat spanyol mintára átépítették, így a zsúfoltság, a szegénység, és az Európából behurcolt betegségek kétszáz év alatt végeztek a törzs tagjainak 90 százalékával.

Viking ősök? 

Először Cieza de León írt arról krónikájában, hogy a csacsapoják magasak, világos bőrűek, európai szemmel is szép arcvonásaik vannak, az asszonyaik mozgása pedig kifejezetten kecses. Akadtak olyan elképzelések is, miszerint világos hajúak és kék szeműek voltak. 

Azt, hogy a csacsapoják viking kereskedők leszármazottai, Gene Savoy, amatőr régész vetette fel először az 1960-as években. Érvelését nem fogadta el a tudományos világ, ám elmélete gyorsan felkapott lett és világszerte ismertté vált. A tévhit népszerűségét az sem rendítette meg, hogy a viking hódítások idején a csacsapoják már fejlett kultúrával büszkélkedhettek.

Idővel egyre több bizonyíték látott napvilágot, amely cáfolta a viking rokonságot. 1997-ben publikált könyvében, amelyben a spanyol és az inka hódítás hatását vizsgálta a csacsapojákra, Inge Schjellerup antropológus arról ír, hogy a csacsapoják antropológiai jegyei, például a fogak sajátosságai, megegyeznek a latin-amerikai őslakosokéival, és nem mutatnak európai eredetre utaló jellemzőket. A csacsapoja múmiákon végzett DNS-vizsgálatok pedig egyértelműen kizárták, hogy a csacsapoják Európából származtak volna. Az, hogy külső, fizikai jegyeikben (bőrszín, arcvonások), illetve kultúrájukban lényegesen különböztek a környező őslakos törzsektől, a kutatók szerint annak tulajdonítható, hogy évszázadokon keresztül elzártan éltek, és nemigen érintkeztek más törzsekkel. Egyfajta belterjesség alakult ki, amelynek hatására módosultak a gének, létrehozva a világosabb bőrszínt, illetve az európaihoz jobban hasonlító arcvonásokat, és az elzártságban kialakíthatták sajátos kultúrájukat is. 

Miklya Luzsányi Mónika