A „kicsi nő” negyventonnás kamiont vezet: Pálma a férjével szeli keresztül-kasul Európát

–

Nem titok, hogy Lakatos-Simon Pálmát évek óta ismerem, ugyanabban a faluban, Nyárádköszvényesen éltünk, Székelyföldön. Így volt időm valamennyire belelátni az életébe, de azt azért magam sem gondoltam, hogy eljön a pillanat, amikor a hivatásáról faggatom, és alig várom, hogy azt egy nagyobb olvasóközönség elé tárjam. Azonban míg engem Magyarországra sodort a sors, addig őt világutazó kamionsofőrré tette, egy éve már Európát szeli hatalmas kamionjával, amit férjével, Lakatos Csabával közösen vezet.

Pedig kezdetben személyautóra sem szeretett volna jogosítványt, annyira tartott a vezetéstől. „Féltettem a saját életem, és a másokét is” – magyarázza, hogy miért nem akart autóba ülni, mégis legyőzte a félelmeit, már csak azért is, mert látta, hogy a nagymamája és a szülei idősödnek, és bármikor szükség lehet a segítségére. Segíteni viszont csak akkor tud megfelelően, ha kellőképpen mobil.

Mivel a férje családjában a kamionsofőr hivatás apáról fiúra száll, ámulva nézte az autóóriásokat, amikkel alkalmanként a családtagok hazalátogattak. Kérdezgette őket, hogy mit láttak, milyen országokban jártak, milyen tapasztalatokkal tértek haza, és a férje egyszer csak felvetette: mi lenne, ha jogosítványt szerezne kamionra is, és együtt járnák ezentúl a világot?

Mint mondja, egyszerre félt és örült a kérdés hallatán, mert mindig is rettegett a többtonnás kamionoktól, még a forgalomban is gyomorgörcse lett, ha azok között kellett vezetnie, de az nagyon jólesett neki, hogy a férje számít rá, bízik benne, és hisz a rátermettségében. Ekkor a döntésében már az is közrejátszott, hogy a kamionos életmód miatt ritkán találkozhattak, vágytak arra, hogy minél több időt tölthessenek együtt.

Ez az életforma ugyanis sok lemondással jár: noha világot lát és a saját határaival is megismerkedik az ember, azért mégiscsak magányos hivatás. Ezt Pálma és Csabi is jól tudta már akkorra.

Így a koronavírus-járvány idején Pálma tanulni kezdett, és sok megpróbáltatás árán végül sikerrel járt, megszerezte a jogosítványát kamionra is, és azóta a világot járja a férjével, négykezesben.

Férfias szakma a kamionsofőrködés: ma is ámulnak a női sofőrökön – még az oktatók is

De a jogosítvány megszerzése is rengeteg bonyodalommal járt. „Nagyon nehéz volt. Már az oktatókkal is sok gond akadt, mert egyszerűen nem értették, hogy nőként mégis mihez akarok kezdeni ezzel a férfias munkával. Másrészt a kamionokkal kapcsolatos félelmemet is le kellett küzdenem” – idézi fel kiemelve, hogy sokan döbbenten kérdezgették, hogy miért akar egy „ilyen kicsi nő” sofőrnek állni, még a sofőriskolában is, ahol igazán lehetnének elfogadóbbak és nyitottabbak a sofőrökkel. A megjegyzések és rossz jóslatok mégsem szegték kedvét, elég lendületet adott neki az, hogy a családtagjai hittek benne. 

Mégis: amikor a kisbusszal elindult élete első célpontjához, Olaszországba, hogy onnan Franciaországba szállítsa át az első rakományát, mindvégig azt érezte, hogy képtelen lesz rá, nem fog tudni egy óriás kamiont elvezetni, jól vezetni, másokat is megóvni a forgalomban, és szinte mindvégig szótlanul utazott, annyira szorongott a lehetséges történésektől. Aggályait mégsem merte jelezni a férjének, mert ő nagy örömmel és bizalommal indult az első közös útjukra.

„Én kezdtem a vezetést, el sem tudom mondani, hogy mit éreztem akkor. Annyira koncentráltam, hogy még beszélni sem tudtam, de amikor elindultam, magam is meglepődtem, hogy jól megy! Még egy vihart is képes voltam a helyén kezelni, pedig nem sok mindent láttam” – meséli büszkén, majd hozzáteszi, nemcsak a nagy autóktól való félelmét, hanem a tériszonyát is le kellett küzdenie, bár alkalomadtán még előtör belőle a félelem, amikor különféle viaduktokon járnak.

Hozzáteszi, amióta kamionsofőrként dolgozik, sokan furcsán nézik, amikor meglátják, hogy nőként egy negyventonnás autót vezet. Külföldön néha elkerekedik a járókelők szeme, mások mosolyognak vagy integetnek neki. Talán ez az egyik leginkább férfiasnak hitt hivatás – mondja, és véleményét saját tapasztalataival is alátámasztja. Amikor a parkolókban vagy a telephelyeken megállnak, még mindig kisebbségben vannak a női sofőrök. Alig páran dolgoznak tehergépkocsikon, és emiatt nem is igazodnak hozzájuk túlzottan. Azaz koedukált illemhelyek és fürdők várnak rájuk, ami higiéniai szempontból nem igazán megfelelő.

„Ezt nőként nagyon nehéz volt megszokni. Külföldön már sok nagyobb benzinkútnál adott a zuhanyzási lehetőség, de még mindig kényelmetlen, mert sok férfi között kell boldogulni. Elég jók a körülmények, de gyakran közvécéket kell használnunk, ez higiéniai szempontból is sok kérdést vet fel, illetve eleinte az is furcsa, hogy konkrétan a kamion a második otthonunk, benne alszunk, benne élünk” – osztja meg őszintén.

Megtudom, ahogyan az lenni szokott, ennek az életmódnak is megvannak az árnyoldalai: a forgalom veszélyes, már csak azért is, mert rengeteg az utakon a felelőtlen sofőr, akik nem mindig tudatosítják magukban, hogy az autóknak és a kamionoknak is vannak holttereik, azaz olyan zónák, amiket a sofőr a legjobb szándék mellett sem lát.

Közben arra is kell figyelniük, hogy sose hagyják őrizetlenül az autót, mert feltörhetik, ellophatják belőle az üzemanyagot, és alkalomadtán „embercsempészekké” is válhatnak akaratukon kívül, mert vannak országok, ahol a kamionok jelentik a legbiztosabb menekülési lehetőséget.

Négy kéz, két élet: a magány szertefoszlik, amint az ember a társával vezet

Náluk a kormánykerék négy kézben van, egyikük és másikuk is négy és fél órát vezet, így váltják egymást a hosszú utakon. Mire kétszer sorra kerülnek, általában meg is érkeznek, 21 órás munkaprogramban dolgoznak. Velük ellentétben a „kétkezesek” – így nevezik a magányos sofőröket – csak 9 órát vezethetnek. A sofőr párosoknak viszont kétszer ennyi a megengedett, és még ott vannak a szünidők is. 

Esetükben a férj osztja be, hogy ki mennyit vezet és melyik útszakaszt vállalja, mert több évtizedes rutinja van ebben a munkában. És ő vállalja a rakomány le- és felakasztását is, ezzel tehermentesíti a feleségét, ugyanis az már igazi erőnléti feladat (bár igaz, hogy Pálma is, meg rajta kívül a legtöbb női sofőr is megbirkózik ezzel). Szeretik, hogy miután leadják a szállítmányt, kilencórányi szünidejüket arra használhatják, amire csak akarják. Ilyenkor a turistáskodás is belefér a napjaikba. 

Pálma hozzáteszi, „a másik jó része a kamionos életmódnak, hogy a rengeteg kirándulás tulajdonképpen semmibe sem kerül. Ahová más több ezer euróért jut el, oda mi teljesen ingyen.” 

Bár tény, hogy határozott struktúra szerint működnek, hogy az egyensúlyt megtarthassák maguk körül és a kapcsolatukban. Ezért a városnézéseket vagy tengeri fürdőzéseket jól be kell osztaniuk, mert ez idő alatt főzni, tisztálkodni és mosni is kell. Illetve minél többet pihenni, mert ők főként éjszaka vezetnek. 

Amikor arról érdeklődöm, hogy a vezetőfülke konyhaként is szuperál-e, mosolyogva beavat: a főzést egy apró, hordozható gázpalackkal oldják meg. A pihenőidők során szabadtéri konyhává alakítják az autó melletti teret, ott tüsténkednek az otthonról vitt edények, fűszerek és hozzávalók felhasználásával. Mintha csak kempingeznének, csak sátor helyett egy kamion nyújt biztonságot számukra.

És mivel a teljes napot egymás mellett töltik, van idejük beszélgetni és egymásra hangolódni, emiatt úgy érzi, ez a fajta közös munka és egymásrautaltság jót tesz a házasságnak. „Jobban összekapcsolódunk, jobban megismerjük egymást. Nincs senki más, csak egymásra számíthatunk” – mondja, majd hozzáfűzi, nincs is annál nagyobb elégtétel számára, hogy a férje gond nélkül alszik mellette, biztonságban érzi magát, míg ő vezet. Ez feltétel nélküli bizalomról tanúskodik, aminek egy kapcsolatban alapvetőnek kell lennie.

Pálma élvezi azt a szabadságot, amit a kamionsofőr életmód kínál. A „magam ura” érzést, a naphosszat tartó barangolásokat, felfedezéseket. „Most teljesedem ki ebben a hivatásban, élvezem, amit csinálok. Szeretem, hogy mozgásban vagyunk. Jövünk, megyünk, látunk, folyamatosan új élményekkel gazdagodunk. És közben az önismeretünkön is dolgozunk. Mindezt ketten, közösen” – hangsúlyozza, majd azt is megosztja, hogy a váratlan helyzetek a kedvencei, azok, amiket hirtelen és hatékonyan kell megoldaniuk.

„Büszke vagyok magamra, ha nem jött volna ez a munka, talán sosem találom meg magamban ezt az érzést” – teszi hozzá utalva arra, hogy az önmagába vetett hite is erősödött, másként tekint ma magára, mint egy évvel ezelőtt. Erősebb, magabiztosabb, mert szó szerint is övé lett a világ. Vagy legalábbis egy elég nagy szelete, ami elegendő volt ahhoz, hogy elhiggye: félelmek ide, fenntartások oda, semmivel sem gyengébb vagy kevesebb, mint más.

Bereczki Szilvia