Aki elveszítette mindenét, azzal bármit meg lehet tenni – olvasói levél

–

„Erik, egész éjjel hánykolódtál. Mi a bajod neked?”

– kérdezik, mi bántja. És úristen, ha el tudná mondani alig hétévesen! Készülődjön? De mire? Messzire utazik? Ő? Egyedül? De miért? Bár tudná, mi vár most rá. 

Pedig akár meg is szokhatta volna a várakozást, hiszen eddigi élete másról sem szólt. Még emlékszik, amikor egy reggel oviba indult, és Hajni, ahogy minden reggel, elköszönt tőle. „Majd jövök” – mondta, és integetett neki. Hajni volt, aki eddig minden este vele aludt, aki öltöztette, etette – és ő anyának szólította. Hajni maga is gyerek volt még, együtt érkeztek a nevelőanyjáékhoz, és Erik vágyódott utána – de hiába.

Várta őt, várakozott, éveken keresztül. Hiába mondta a nevelőanyja, hogy nem jön, nem hitt neki. Hiszen megígérte! Biztosan nem tud jönni. Akar, csak nem talál vissza. Hiába mondta a nevelőapja, hogy nem fog már jönni, tegyen le róla – dehogy tett! Próbált jó fiú lenni. Hátha elmesélik Hajninak, és ő mégis visszajön.

Aztán verekedett is. Talán akkor jön, és csitítólag megöleli őt.

Hajni évekkel később telefonált újra. Már másik baba volt az ölében: Erik testvére. A kisfiú nem értette, miért azt öleli, miért nem jött, ahogy ígérte. Dühös és csalódott volt. Kérlelte és könyörgött, és Hajni mindent megígért – de nem tartotta be a szavát.

Erik a legrosszabb kisfiú lett az oviban. Konok, verekedős, villogó szemű.

Csak a családban élő másik kisfiú, Misi tudta felvidítani. 

Misi nem is ismerte az anyukáját. Amióta megszületett, ő is a nevelőanyuékkal élt. Szép, nagy szemű gyerek volt, nevetős, okos, Erik jól érezte magát a közelében. Még akkor is, ha sokszor mondták neki: „Nézd, Misi milyen ügyes! Neked se szabad verekedni! Miért nem tudsz olyan okosan viselkedni, mint Misi?” 

Misinek könnyű, ő nem vágyódik el, gondolta. Mert jó itt, hogyne volna jó! De azért hiányzik Hajni. Ha hazug, ha ígérget, ha rossz, akkor is.

Aztán egy este, karácsony előtt sokáig voltak fenn nevelőanyuék. Mindenki pakolászott, és Misit ölelgették. Rengeteget telefonáltak, és azt mondogatták: „Ez nem történhet meg, ez nem történhet meg…” Ám mégis megtörtént. Reggel Misi nem jött oviba – és délutánra már nem volt otthon. Napokig azt mondták, majd visszajön, aztán csak csend következett. Nagyon rossz volt az oviban, a megnyugtató, mindig nevetős Misi nélkül, és még rosszabb otthon. A karácsony nem énekszóval telt, nevelőanyuék mindig csak sírtak. Nevelőapu beteg lett, és nagyon nehezen telt az idő. Közben a család a tévében is szerepelt, bíróságra jártak, küzdöttek Misiért. Erik is várt rendületlenül. 

De Misi már sosem jön vissza többet. 

„Örökbe fogadták” 

– hallotta aztán.

„Már nem is Misinek hívják talán. Sosem látjuk többet.”

Otthon minden csendes és szomorú lett. Csak akkor élénkültek meg nevelőanyuék, ha jöttek a gyerekek, az unokák. Akkor Erik is vidám volt. 

Egy nap levél érkezett.

Hajni nem jelentkezett a kitűzött időben, így olyan, mintha lemondott volna róla, tehát már ő, Erik is örökbe adható. Addig pedig találnak neki másik családot, mert nevelőanyuék „alkalmatlanok” – jelentsen ez bármit is. Pedig Erik egyáltalán nem akart elmenni. Semmit nem értett.

Nevelőanyuék most nem törtek össze, mindent elkövettek, hogy maradhasson. De eljött a határidő, már a bőröndjét is bepakolták, és oviba sem kellett mennie. Jól emlékezett: Misi is így tűnt el. Eriket szétfeszítette a félelem, a szorongás, hát egész nap rosszalkodott. „Nem bír magával” – mondták. Ő csak azt érezte, hogy nem bírja már a várakozást, a teljes bizonytalanságot, szeretné a világot is kiforgatni a sarkaiból, és hazamenni, Hajnihoz. „Nem érted, hogy azt nem lehet, te gyerek?!” Nem értette.

Este aztán kipakoltak. Maradhat. 

Nevelőanyuékból olyan sóhaj szakadt ki, amit nem lehet elfelejteni. Ölelgették, simogatták a fejét, és hirtelen úgy érezte, már nem is kell rosszalkodnia, elmúlt a feszítés, a világ visszabillent a sarkaiba. A nyár békésen telt, nevelőapu gyenge volt ugyan, de horgászni azért el-elvitte. Nevelőanyu akkora tortát sütött a szülinapjára, amekkorát még sosem látott. Iskolatáskát is kapott, egészen újat. Várta már az iskolát nagy izgalommal, és azt is eldöntötte, hogy ő lesz a legjobb gyerek az egész világon.

Alig múlt el az ősz, és újra szomorúságot látott az arcokon maga körül.

„Erik, készülj! Messzire utazol ám!”

„Olaszországba. Örökbe fogadnak” 

– hangzott újra a rettegett mondat.

De hát nem is tud olaszul. Egy szót sem. És itt vannak nevelőanyuék. Ők nem jönnek? És az unokák? A pajtások a suliból? Ő annyira igyekezett jó gyerek lenni. Akkor mégsem sikerült? Vagy Olaszországban ott lesz esetleg Misi is? Vagy bárki ismerős? Erik nem akart menni. Ő itt van otthon. Talán leginkább itt van otthon az egész világon. 

Még csak hétéves. 

Van, aki hétévesen már elveszítette a vér szerinti anyját, a nevelt testvérét, a gyökereit, a kapcsolódásait. Aki sosem ismerte a vér szerinti apját, féltestvérét. Ők azok, akikkel mindent meg lehet tenni. Ők azok, akiket, kiszakítanak abból a közegből, ami születésüktől támaszuk volt, ami átsegítette őket a veszteségeken, ami elfogadja őket a nehézségeikkel együtt, ismeri és szereti őket úgy, ahogy vannak, mindezt azért, hogy végre családban gondozzák őket. Hát nem ezt hívjuk családnak? 

WMN szerkesztőség