Egyházi bocsánatkérés: Minden kiállással többen lesznek, akik nem eltussolni akarják az erőszakot
„Iskolafenntartó szerzeteselöljáróként együttérzéssel és őszintén bocsánatot kérek valamennyi gyermektől, szülőtől és tanártól, akiket bármelyik intézményünkben sérelem, megalázás, bántalmazás ért” – írja az egyházi visszaélések kapcsán Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát a Telexen nemrég megjelent publicisztikájában. A főapát az áldozatokért való kiállásával pedig olyan példát mutat ismét, amelyből nemcsak az egyházi, de a világi társadalom is sokat tanulhat. Mózes Zsófi írása.
–
Megmondom őszintén, némi fenntartással kezdtem el olvasni a szöveget. Az utóbbi években ugyanis bőven láttunk olyan „bocsánatkéréseket”, amelyekből hiányzott a felismerés, a beismerés vagy az őszinte megbánás, a céljuk pedig sokkal inkább volt önös, mintsem olyan, ami az áldozat gyógyulását szolgálná. Bocsánatot kérni nem könnyű, ez pedig számtalanszor bebizonyosodott már. Mégis úgy tűnik, hogy elindult végre valami – ami, ha van rá hajlandóság, messze túlmutathat az egyházi személyek által elkövetett visszaéléseken.
A gyerekek ellen elkövetett abúzusnak az egyházon belül múltja van
Néhány évvel ezelőtt a Vatikán elismerte, hogy évtizedeken keresztül elterjedt gyakorlata volt a gyerekmolesztáló papok rejtegetése a világi hatóságok elől, ráadásul gyakran anélkül helyezték át őket, hogy a veszélyről értesítették volna a gyülekezet tagjait.
És bár a világ számos pontján elkezdtek valódi, megoldásra váró problémaként tekinteni az egyházi személyek által elkövetett visszaélésekre, Veres András győri püspök a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökeként akkor úgy nyilatkozott:
„Magyarországra nem nagyon jellemző az ilyenfajta bűncselekmény, ami szerintem a kultúránkból is következik. A statisztikai felmérések is azt mutatják, hogy a magyar ember családban gondolkodik, a gyermek az érték, azt védeni kell. Ilyen kulturális háttérben kevésbé fordulnak elő visszaélések, ahol viszont szükség van erre, ott megtesszük a lépéseket”.
Csakhogy valójában semmivel sem történik kevesebb visszaélés Magyarországon, mint a világ bármely más pontján. A különbség csupán az, hogy míg számos nyugati országban elkezdődött a probléma feltárása, a hibák felismerése, majd a megoldás kidolgozása, nálunk többnyire kéz kezet mos.
Akad azonban követendő példa
Idén ősszel aztán egyre több visszaélésről szereztünk tudomást, ahogy egymás után derültek ki a kalocsai érsekség botrányai. A püspökség azonban egészen december elejéig hallgatott, majd kiadott egy közleményt, miszerint „együttérzéssel és fájdalommal gondolunk azokra, akik egyházi személyektől szenvedtek el súlyos bántalmazást”. A bocsánatkérés viszont elmaradt.
Néhány nappal később azonban Marton Zsolt váci megyéspüspök „családreferens püspökként fájó szívvel” kért bocsánatot „Istentől, a gyermekektől, fiataloktól és családjaiktól, mindazoktól, akiket valamilyen bántalmazás ért az egyház szolgálattevői részéről”, majd rá nagyjából egy héttel Varga László kaposvári megyéspüspök is hasonlóképpen nyilatkozott.
Ezt követte most Hortobágyi T. Cirill publicisztikája, egy olyan szembenézés és felelősségvállalás, amelyre minden visszaélés után szükség lenne.
„Ha valódi a bocsánatkérés, akkor szívből jön, felelősséget vállal a bántó viselkedésért, elismeri a másik fájdalmát, és felajánlja segítségét a gyógyulásban.
Téved, aki azt gondolja, hogy amikor egy eljárás során kihallgatja az áldozatokat, ezzel már meg is hallgatta őket. Mert a valódi meghallgatás során nemcsak a történtek pontos rögzítésére figyelek, hanem főleg arra, ahogyan azt mondják, szólnak hozzám. A szavakon túl a valódi érzelmi üzenetet is hallom. Minél gyakrabban sikerül így beszélgetni, annál közelebb kerülünk egymás valódi megértéséhez. Kihallgatni elég egy egyszeri találkozás, érzelmi kapcsolat nélkül. A meghallgatáshoz viszont kapcsolatba kell kerülni egymással. Fontos, hogy értő és meghallgató figyelemmel forduljunk a sértettek felé” – írta a főapát.
Több ez üres szavaknál
A pannonhalmi főapát kiállásának fontossága megkérdőjelezhetetlen – és legalább ennyire hiteles is. Amikor ugyanis 2014 őszén kiderült, hogy a bencés gimnázium öt korábbi diákja bejelentést tett a főapátnál arról, hogy az egyik szerzetes tanár évekkel korábban érzelmi zsarolással, valamint lelki terrorral hozta őket kiszolgáltatott helyzetbe, és élt vissza tanári hatalmával, az iskola dönthetett volna úgy, mint sok más intézmény. „Magyarországon az iskolák többsége általában azt választja, hogy csendben megegyezik a gyerekkel és családjával arról, ne csináljanak botrányt, cserébe megígérik, hogy a tanárt elküldik.
Az iskolák a saját jó hírnevük védelmében sokszor nem tesznek eleget a jelzési kötelezettségüknek, és hacsak nem történik súlyos bántalmazás, vagy ha a szülők nem ragaszkodnak hozzá, akkor büntetőeljárás sem indul.
Születik egy »közös megegyezés«, aminek hála a korábban gyerekkel szembeni visszaélést elkövető felnőtt akár már másnap folytathatja a munkát egy másik intézményben” – írta dr. Gyurkó Szilvia az eset kapcsán.
Ezzel szemben a pannonhalmi gimnázium komolyan vette volt diákjainak jelzését, vizsgálatot indított, majd eljárást kezdeményezett. Ahelyett tehát, hogy megpróbálták volna zárt ajtók mögött elrendezni a dolgokat, felelősséget vállaltak az intézményben történtekért. És bár amikor a vádakkal és az egyházi eljárásban való részvétel kötelezettségével szembesült a tanár, úgy döntött, elhagyja a szerzetesrendet, és nem vállalja a felelősségre vonást, az intézményben visszafordíthatatlan változást hozott az eset: a következő évben egy másik tanárral kapcsolatban jelentettek szexuális visszaélést a diákok, néhány évvel később pedig Pannonhalmán rendeztek gyerekjogi szimpóziumot, amiről akkor be is számoltunk.
Bocsánatot kérni, felelősséget vállalni
Az ilyen kiállások és az, hogy egyre több visszaélés kerül nyilvánosságra, azt jelzik: valami elindult, és a régóta működő rendszer végre nálunk is változni kezd. Nem arról van szó, hogy a bűnelkövetők száma nő, mindez inkább azt mutatja, hogy az áldozatok bátrabbak, egyre többen nyílnak meg, és az intézmények is mind komolyabban veszik a bejelentéseket.
Bár a bocsánatkérés messze nem old meg mindent, fontos része viszont a szembenézésnek és a felelősségvállalásnak – és mint ilyen, az erőszak felszámolásának.
A valódi bocsánatkérés során az elkövető nem hárít és nem tagad. Nem kérdőjelezi meg az áldozat szavát és érzéseit. Nem úgy szól, hogy „ha” megbántott valakit, hanem azért kér bocsánatot, amiért így tett. Nevén nevezi a tetteit, a zaklatást, a nemi erőszakot, és semmilyen körülmények között nem mentegetőzik. A bocsánatkérés az áldozatról szól, arról, hogy milyen károkat okozott neki az elkövető, nem arról, hogy milyen bátor a tettes, ha felelősséget vállal. A valódi bocsánatkérésben helyet kap az is, hogy milyen következménye lesz a visszaélésnek, esetleg milyen jóvátételre számíthat at áldozat.
Hortobágyi T. Cirill pedig példát mutat mindebben. Úgy állt az áldozatok mellé, hogy nem félt beismerni: előfordult, hogy ő maga is bizonytalan volt a bántalmazások kezelésének kérdésében. És miközben egyre több áldozat mer beszélni az őt ért bántalmazásról, talán minden ilyen kiállással többen lesznek azok is, akik értő füllel fordulnak majd feléjük. Akik nem eltussolni akarják az erőszakot, hanem felszámolni azt.
Kiemelt képünk forrása: pannonhalmifoapatsag.hu