Egy repülőkatasztrófa, négy túlélő gyerek, és a dzsungel – Berg Judit igaz történetből írta új mesekönyvét

–

Berg Judit szintén négy gyerek anyja, és szintén járt már a dzsungelben, így vérbeli meseíróként azonnal megérezte a történetben a rá váró mesét. Természetesen az őserdőben szerzett személyes élményeit is felhasználta írás közben, de ennél sokkal-sokkal többet tett hozzá a szívéből és a fantáziavilág mélységes ismeretéből.

Hiteles és mégis mesei

Minden olyan adat, amit a hírekből tudni lehetett a lezuhant repülőgép négy túlélőjéről és a keresésükről, hitelesen megjelenik a kötetben. A helyszín, a sorrend, a családi és politikai viszonyok, az őket kereső katonák és az őslakosok által használt technikai eszközök is a valóságot írják le. De az őserdőben élő növények és a különböző állatfajok is valóban léteznek, a történetnek ez a része tehát nem fikció.

Sőt, még a gyerekek életkora is stimmel, ám kitalált neveket kaptak Berg Judittól, aki csupán az eredeti nevük kezdőbetűjét tartotta meg. A kötet főhősét igazi telitalálatként Lianának keresztelte – micsoda beszélőnév! Még a címben is szerepel: Liana – A dzsungel fogva tart.

Liana, a legidősebb lány, központi karakter a történetben. A maga 13 évével végig a karjában cipelte a legkisebb, még nem egészen egyéves testvérüket, valamint a túlélésük is rajta múlt, ugyanis ismerte és tisztelte az őserdő törvényeit, amit főként a nagyszüleitől tanult meg már kisgyerekként.

És elkezdődik a mese

Kolumbia őserdejében, egy Araracuara nevű településen, elszigetelten él egy kisebb népcsoport a Caquetá folyó partján. A legközelebbi indián falu is egynapi evezésre van onnan. A négygyerekes házaspár és a nagyszülők erős szimbiózisban, ám nehéz körülmények között élnek itt. Diego, az apa, alkalmanként illegális aranybányákban dolgozik, nagyon kimerítő ez a munka, és sokszor nem is kapja meg a járandóságát. Ha pedig nem a bányában dolgozik, akkor vadászik a település többi férfi tagjával, hogy legyen mit ennie a népes családnak. Időnként eljut a városba is, San José del Guaviaréba, „ahol kórház, ruhabolt, iskola és aszfaltozott út is volt. Onnan hozott a családnak CB-rádiót, elemlámpát és egy napelemes akkumulátort, hogy legyen mivel feltölteni a készülékeket. Cipőt, ruhát és ételt is vásárolt a gyerekeknek. Liana annak örült legjobban, amikor csipsz vagy csoki került elő a táskájából.”

Diego és felesége, Maléna is szeretné, ha jobb körülmények között nőnének föl a gyerekeik, ezért elhatározzák, hogy a városba költöznek. Az apa kemény munkával megszerzi a repülőútra elegendő aranyat, és nehéz szívvel ugyan, de a gyerekek és az anya elhagyják a nagyszülőket és a települést. Tervei szerint az apa majd később csatlakozik hozzájuk.

Ám a család soha többé nem lehet együtt, mert a kisrepülőgép lezuhan.

Maléna, az anya még négy napig küzd az életéért, de szervezete végül feladja a harcot. Ám mielőtt belehalna súlyos sérüléseibe, arra kéri épségben maradt gyerekeit, hogy hagyják el a roncsot, ami körül folyton ott ólálkodnak a vadállatok, ráadásul élelem és víz sincs a közelben. Az anya abban bízik, hogy a gyerekek a folyó mentén eljutnak majd valami lakott településre. A gyerekek tehát elindulnak a folyót keresve, és abban reménykedve, hátha megtalálják őket a megmentők, akikben az anyjuk olyan vakon bízott. Ám épp azzal bonyolítják meg keresőik dolgát, hogy folyamatosan vándorolnak.

Az őserdő azonban kegyetlen terep, nagyon nehéz élelmet szerezni, az esős évszak ad ugyan némi vadon termő gyümölcsöt, de meg is nehezíti a gyerekek haladását, és a vadállatok támadására, valamint a kíméletlen gerillákra is számítaniuk kell minden pillanatban. Ráadásul a gyásszal is meg kell küzdeniük.

„– Hol van anya? – kérdezte könnyes szemmel Tome.
– Itt van velünk most is. Nem érzed a fák gondoskodó tekintetét? Anya a susogó lombok közül vigyáz ránk – felelte Liana.”

A gyerekeket végül negyven napig tartó, életveszélyes bolyongás után, végletekig legyengülve az őslakos indiánok találták meg, akik mindvégig szorosan együttműködtek a katonasággal a „Remény” névre keresztelt küldetés során.

Mesék a mesében

„Felkavaró és megható történet ez. Engem sokszorosan megérintett. Elképzeltem, mit tettem volna én tizenhárom évesen, ha egyedül kellett volna életben maradnom a kisebb testvéreimmel együtt az erdőben – negyven napon át. Közben szülőként is megrendültem: elképzeltem ahogy a négy gyerekem egymásra utalva bolyong a vadonban, úgy, hogy a tizenhárom éves »nagylány« cipeli a járni sem tudó babát, és közben gondoskodik a kilenc- és négyéves testvéreiről is” – írta Berg Judit a könyv születésének körülményeiről.

Ám őt az ismert sztorin kívül leginkább az izgatta, hogy vajon mi történhetett a testvérekkel, hogyan élték túl ezt a poklot, és mi segíthetett nekik abban, hogy viszonylag ép bőrrel megúszták. Egy meseíró természetesen hisz a csodák erejében, ez nem is kérdés: Liana megmentőszerepének fontos elemévé tette azokat a meséket, amelyekkel megnyugtatta zaklatott, végletekig fáradt és éhező testvéreit, de önmagát is.

Berg Judit indián népmeséket és legendákat tanulmányozott, mielőtt Lianát meséltetni kezdte. Ezek a nyelvezetükben is elkülönülő, gyönyörű, megható, szimbolikus mesék az amúgy is pazar könyvének csúcspontjai.

Az elhunyt anya szerepét átveszi a mesékben az anyatermészet, a hagyományok és a természet erejének tisztelete, ismerete menti meg ennek a négy elárvult gyereknek az életét. És noha még csak véletlenül sem szerepel direktben kimondva a könyvben, de ezzel azt üzeni minden földlakónak, hogy mi is csak így élhetjük túl az oly fenyegető klímakatasztrófát.

Az egyik kedvenc szereplőm, a hírekből ismert Wilson kutya története is igen szívmelengető, Berg Judit egyedül az ő nevét hagyta meg valós formájában. Wilson sokkal hamarabb rátalált a gyerekekre, mint a keresők, ám mielőtt visszavezethette volna őket a katonákhoz, sajnos nyomtalanul eltűnt. A valóságban és a mesében is.

Felnőttként is gyerekké válsz olvasás közben

A könyvet 13 éves kortól ajánlja a kiadó, de gyanítom, hogy nagyon sok olyan felnőtt is lesz majd, aki versenyt olvas a gyerekével, mert hiába tudod, mi a vége, mégis végigizgulod az egészet. 

Én például az utolsó fejezet olvasása közben gyakorlatilag alig láttam a könnyeimtől. 

Grela Alexandra illusztrációiról kizárólag szuperlatívuszokban beszélhetek – elég csak ránézni a kötet kiterített borítójára, és máris látható, hogy micsoda fantasztikus és izgalmas világot épített fel. 

Magam rutinos és vén meseolvasónak számítok már, mégis számtalanszor meglepett ez a könyv: a népmesei betétek különösen meghatottak, és újra tizenéves kamasszá váltam általuk.

Na, ez az igazi varázslat. És ettől csoda jó ez a mese.

Both Gabi