„Igen, sokat dolgoztunk, és igen, elváltam" – Interjú Szlavicsek Judittal és Doszpot Péterrel

–

Fiala Borcsa/WMN: Judit, még 2022. márciusában készült veled egy interjú az Ecto:(polis) magazinban, ahol az újságíró Bánki Éva 2015-ös esszékötetéből (A bűn nyelvét megtanulni) hozott egy idézetet azzal kapcsolatban, hogy a magyar közönség számos történelmi ok miatt inkább a hős betyárt (azaz a jó bűnözőt) szereti, és nem a hős detektívet. Nálunk ezért készül a viszkis rabló életéről film, nem pedig egy true crime-sorozat Doszpot Péter legizgalmasabb nyomozásaiból. Ehhez képest most itt ülünk hárman a Doszpot nyomoz című legfrissebb műved megjelenésének apropóján. Hogyan született az ötlet, hogy mégis a hős pandúrról írj könyvet? 

Szlavicsek Judit: Ki kell hogy ábrándítsalak, nem én találtam ki ezt a projektet, hanem felkértek rá. Szakmailag annyira izgalmas volt, olyannyira lehetetlennek tűnt, hogy rohadtul elkezdett érdekelni. Alapvetően fikciós könyveket írok, amiknek van egy általam kitalált nyomozófigurája. Ezzel szemben itt van egy ember, Doszpot Péter, aki már készen van, ráadásul az egész ország ismeri. Kíváncsi voltam, hogy tudok-e olyan könyvet írni, amilyet szoktam, amihez értek, ami a szenvedélyem úgy, hogy közben egy olyan nyomozófigurám van, aki egy élő ember.

Azt szerettem volna, hogy a sztori azoknak is adjon valamit, akik ismerik őt, és azoknak a fiataloknak is működhessen krimiként a könyv, akik semmit sem tudnak a kilencvenes évek Budapestjéről. 

F. B./WMN: Hús-vér emberből kellett regényfőhőst kreálni. Mik voltak ennek a folyamatnak az írói nehézségei? 

Sz. J.: A valóságot leírni a legunalmasabb. A valóság elemeiből kell valamit kreálni, ami olvasható és érdekes. Doszpot Péter karakteréből úgy kellett tehát egy regényhőst csinálni, hogy miközben felerősítettem azokat a jellemvonásait, amikről úgy érzem, egy regényben működnek, másokat el kellett hagyni – vagy épp hozzákölteni.

Amikor megvolt a kézirat és Péter már olvasta, akkor akadtak olyan dolgok, amikre azt mondta: ő ilyet soha az életben nem mondana. Például az egyik kihallgatás során azt a mondatot adtam a szájába, hogy „kezdj el dalolni”. 

Doszpot Péter: Csak egy női nyomozó mond ilyet… 

Sz. J.: Én sokszor bennragadtam a saját női agyamban. Bevittem például egy szituációba, ahol egy megölt lánynak az anyjával kell kapcsolatba kerülnie, és ebben a helyzetben elmondatom Péterrel, mit lát: hogy ennek a nőnek vörös haja van, amit kontyban visel.

Amikor aztán erről meséltem a kamasz fiamnak, ő mondta, hogy egy férfi azt soha nem fogja észrevenni, hogy milyen színű haja van egy nőnek. Nagyon érdekes volt, hogy ezeket a női beidegződéseimet vissza kellett nyesni, és férfiaggyal bemenni helyzetekbe. Ehhez Péterrel is nagyon sokat kellett beszélgetnünk, összesen ötvenegy órányi mélyinterjút vettem fel vele – így sokkal egyszerűbb volt az ő szóhasználatát is átültetni. 

F. B./WMN: A karakter építésnek úgy képzelem, azért voltak kihívásai. Hiszen a regénybeli Doszpot Péter végül egy űzött lelkű, csak a munkájának élő, rasszista fickó lett.  

Sz. J.: Rasszista?! Várj, ezt tegyük tisztába, mert semmi ilyen szándék nem volt bennem.  

F. B.: Amikor a főhős Doszpot kihallgatja az áldozat exét és a párját, akkor a roma férfival sokkal durvábban beszél. 

Sz. J.: De ez nem a származásának szól! Egy bűnözővel másképp beszélsz, de nem a bőrszíne miatt, és erről Péter sokat mesélt. Ez például nagyon fontos, számomra új információ volt, amit egy író csak egy igazi zsaruval beszélgetve tudhat meg.

Ha egy olyan sráccal vagy, akinek az élete a bűnözés, akkor pontosan tudod, hogy meg akar vezetni, át akar cseszni, hiszen neki már van tapasztalata arról, hogy egy büntetőeljárásban hogyan kell viselkedni. Egy zsaru ezzel pontosan tisztában van, tudja, hogy őhozzá teljesen más út vezet, mint egy civil emberhez. Ez nem rasszizmus, hanem rendőri tapasztalat, ez a karakter pedig a könyvben történetesen – és mindentől függetlenül – egy roma származású férfi. 

D. P.: 

 Kötelező másképp beszélni. Ha nem úgy beszélsz, ahogy ő azt megszokta, akkor ott vége van.  

F. B.: Péter, neked milyen volt erről a regénybeli magányos, sprőd, macsó karakteredről olvasni?   

D. P.: Azért nem volt furcsa, és azért nem elemezgettem magam, mert ebben az ötvenegy órában én nem a mostani életemet meséltem, hanem a kilencvenes évekbelit. Azt, ahogyan akkor gondolkodtam.

Igen, sokat dolgoztunk, és igen, elváltam. De ezzel távolról sem voltam egyedül. Nagyjából ötven kollégám volt annak idején, a nyolcvan százalékuk pedig elvált azóta.

Heti hét napot dolgoztunk, főleg este és éjszaka, éveken keresztül. Ebbe nem nagyon fér bele a kiegyensúlyozott magánélet. Nincs olyan párkapcsolat, ami kibírta volna azt, amit mi csináltunk.

Az is érdekes, hogy a gyilkossági csoport átalakult baráti társasággá, ami azt is jelentette: anélkül követtük a forró nyomot olykor három-négy napig, hogy hazamentünk volna, akkor sem hazament a csapat, amikor sikerült megfogni a gyilkost, hanem beültünk egy kocsmába lazulni. Ez sem kifejezetten családbarát dolog. 

F. B.: Milyen volt rendőri szemmel a kilencvenes évek Budapestje? 

D. P.: Nagyon más világ volt. Mi akkor tanultuk az ilyen ügyek nyomozását, hiszen korábban nem volt olyan, hogy valakit gépfegyverrel támadnak meg, vagy felrobbantanak egy utcát egy bűnöző miatt. Váratlan esetek voltak, amik csak jöttek és jöttek. Felrobbantották a Boros Tamást, lelőtték a Fenyőt, megölték a Prisztást, sorolhatnám. Mellette meg volt még ezer ügyünk. A törvények sem voltak ugyanilyenek, mint most. És nekünk ebben kellett megtalálni valahogy a helyünket. 

Sz. J.:

 Abszolút unikális volt az a pár év a magyar kriminalisztika történetében. Egy elképesztően vad és kaotikus világ volt. A rendszerváltás után jártunk bő tíz évvel, de minden mozgásban volt, mindenki kereste a helyét.

Megjelent az orosz szervezett bűnözés, a rendőrség pedig egyáltalán nem volt erre felkészülve, mert nekik azt tanították, hogyan oldjanak meg egy családon belüli erőszakot vagy egy rablógyilkosságot. Erre rájuk zúdult egy csomó olyan bűncselekmény, ahol nagyon le voltak maradva a bűnözőktől. Mindennap történt valami olyan, ami sem előtte, sem utána nem esett meg. Doszpot Péter pedig pont akkor volt zsaru. 

F. B./WMN: Ha az ember beírja a nevedet a keresőbe, szinte mindegyik rólad szóló cikk azzal az eposzi jelzővel emleget, hogy „a kilencvenes évek sztárzsaruja”. Ez a sztárzsaruság aztán ki is kezdte az egész rendőri munkádat, nem? 

D. P.: Abszolút. De ez valószínűleg azért is alakult így, mert az a rendszer nem tudta kezelni, amit mi csinálunk. Fiatalok voltunk, másképp gondolkodtunk a rendőri munkáról, mint amit az előtte lévő ötven évben, a szocializmusban megszoktak – ezt nehezen dolgozták fel. De én nagyon élveztem ezt a sztárzsaruszerepet – vagyok annyira narcisztikus. A sajtó engem nagyon bírt, a rendőri vezetés viszont nagyon nem. Ők egyre rosszabbul kezelték ezt.  

F. B./WMN: Volt az előbb egy érdekes mondatod, Judit, hogy „a valóság unalmas”. Illetve nyilatkoztad azt is, hogy a balatoni krimijeid főhősének, Kardos Júliának azért nincsen családja, mert unalmas lenne róla olvasni. Valóban csak az lehet izgalmas karakter, aki nehéz lelkületű, magányos harcos? 

Sz. J.: Sok barátom azt mondja, Kardos Júlia én lennék, ha nem találkoztam volna még gimnáziumban a későbbi férjemmel. Nekem mást dobott a gép, aminek nagyon örülök, de ha nem így alakult volna, simán hoznám ezt a karaktert. A krimizsánernek a toposza a bajban lévő, magányos, problémákkal küzdő zsaru. Ez ugyanannyira kötelező része, mint a félrevezető nyomok, vagy hogy ki kell derülnie a végére, ki a gyilkos. A krimi nagyon kötött műfaj ilyen szempontból. Olvastam olyan skandináv krimit, ahol a főhős vagy terhes, és nagy hassal rohangászik az éjszakában, vagy már gyereke van, akit a bébiszitterre kell hagynia… Engem ez sem olvasóként, sem nőként nem hozott izgalomba. Zavart, hogy mindig lejövök a sztoriról.

Az a jó, ha a főhősnek is megvan a saját feszültsége, meg a sztorinak, a gyilkosságnak is. Nagyon szépen tudja a kettő egymást emelni, erősíteni.

Számomra az, hogy hazamegy, és paprikás csirkét főz a gyerekeinek, unalmas. Az megvan otthon, nem erről szeretnék olvasni. 

F. B./WMN: Közben pedig ott van Agatha Christie – akit tudom, te is szeretsz, Judit –, és akinek két, életmódját tekintve rém unalmas nyomozója van, egy kisvárosi öreg néni, meg egy kövérkés külföldi férfi. 

Sz. J.: De Christie-t nem ezért olvassuk. Ő rettentő poros, már a nyomozati technikáiban is nevetséges: rúzsos csikkekről beszél, pedig hol van már attól a világ! Ebből a szempontból abszolút nem kellene olvasnunk, mégis megtesszük, mert olyan atmoszférát teremt, hogy két mondatából megérted az embert. Nemcsak unalmas életűek a nyomozói, de full statikus figurák. Semmi fejlődést nem mutatnak, ugyanolyanok az összes könyvben. Nincs bennük jellemfejlődés, mert akkoriban a krimi műfaja ezt nem is igényelte. A rejtélyen volt a fókusz, nem a karakteren. A modern krimikben már elvárás, hogy a nyomozót, akivel dolgozol, változásokon vidd keresztül. Nézd meg Jo Nesbø Harry Hole-ját: ő sem ugyanolyan, és az élethelyzete is minden sztoriban más. Épp elhagyja a felesége, megölik a feleségét, iszik, vagy épp nem. Engem ez is foglalkoztat, hogy könyvről könyvre érdekelje az olvasót, mi lesz Kardossal.  

F. B./WMN: Péter, te szoktál krimiket olvasni? Tudod őket nem rendőri szemmel nézni? 

D. P.: Szoktam, persze, bár ma már egyre kevesebbet olvasok, inkább a híreket nézem. De ha a krimikben vagy a bűnügyi filmekben elkezded nézni a hibákat, akkor olvasd inkább csak a BTK-t. Egyszer a feleségem elvitt egy nyomozós interaktív színházi előadásra, ahol bevonták a nézőket is. Az első sorban ültünk: persze felismertek a nézők és a színészek is. A végén volt ez a közös ötletelés, hogy ki lehet a gyilkos. Ott ültem, a feleségem pedig odasúgta, hogy mondjak már valamit. Én meg: hát honnan a francból tudjam? Fogalmam sincs!