Méhek, orkák, elefántok: állatközösségek, amelyektől sokat tanulhatnánk a demokráciáról

–

Ahány faj, annyi szokás

Míg a csimpánzok méretüktől és személyiségüktől függően vagy nyers erőt alkalmaznak, vagy szövetségre lépnek az előrejutás érdekében, más fajok, például a foltos hiénák közti dinamikát a nem vagy a vérvonal határozza meg, hasonlóan a monarchiák uralkodóihoz. A tüskés pikók nem bonyolítják túl a kérdést: csak követik a halraj legszebb tagját. És bár van, hogy az emberek hátránynak tekintik a vezetők magas életkorát, vannak állatfajok, amik ezzel ellentétesen cselekednek. „Gyakran előfordul, hogy az emlősök direkt választanak olyan állatot vezetőjüknek, amelynek több a tudása és a tapasztalata” – mondja Jennifer Smith, a kaliforniai Mills College viselkedésökológusa, és szerinte ez különösen igaz az idősebb nőstényekre.

Amikor bölcs matriarchák irányítják a csapatot

Ilyenek például az afrikai elefántok. A kenyai Amboseli Nemzeti Parkban végzett tanulmány eredményei szerint ezek az állatok, amik akár hatvan évig is élhetnek, könnyedén és meglepő hatékonysággal ismerik fel az oroszlánok ordítását, és védik meg a csordát a támadásoktól. Híres memóriájukat arra is használják, hogy feltérképezzék a tájat, és a társaikat az alapvető erőforrásokhoz, vízhez és élelemhez vezessék.

Nincs ez másként a gyilkos bálnáknál sem: az idősebb nőstények vezetik az orkacsapatokat, és akár még ötven évvel az utolsó borjú megszületése után is irányítják a családjukat.

Egy kutatás szerint a menopauzán átesett nőstények azáltal, hogy rokonaikat a legjobb helyekre vezetik a vadászathoz, rokonaik számára nélkülözhetetlenné válnak a túléléshez – ha pedig egy orkanagymama meghal, unokáinak halálozási kockázata is megnő. „Ez különösen akkor igaz, ha kevés az élelem – mondja Smith. – A nagymama ökológiai tudása nagyon fontos ezekben a társadalmakban.”

A hiénák megkérdőjelezhetetlen vérvonala

Nőstények vezetik az afrikai foltos hiénák falkáit is, amelyeknek akár 130 tagja is lehet. A nőstények születésüktől fogva rugalmatlan társadalmi hierarchiába van besorolva. „A foltoshiéna-társadalom királynője az anyja kiléte alapján örökli rangját, tehát a tudás és a hatalom társadalmi átadása történik” – mondja Smith. 

Egy nagyobb hiénafalkán belül több család is működik. Az uralkodó családok állnak az élen, a többi család pedig szintek szerint van rangsorolva, ennek alapján férnek hozzá az élelemhez és más erőforrásokhoz. Az alfanőstények és kölykeik például a legjobbat kapják rokonaik élelméből és a szociális támogatásból is, ami elősegíti, hogy ezek a nőstények egészségesebbek, és több utódot hoznak világra – a ciklikusság pedig segít fenntartani a társadalmi rangot, míg a hímeket másodrendű státuszban hagyja.

De a csimpánzoknál többnyire egészen más a helyzet

A csimpánztársadalmak élén az alfahím áll, aminek fő érdeklődése nem más, mint a szex. A vezetők gyakorlatilag kedvük szerint férhetnek hozzá az éppen termékeny nőstényekhez, és így az sem meglepő, hogy tőlük származik a legtöbb utód.

A domináns csimpánzok mindemellett fenntartják a békét is, megfékezik a csoporton belüli konfliktusokat, és elosztják az erőforrásokat, például az élelmiszert. Emellett feladatuk meghatározni, hogy ki kivel párosodjon.

Az alfacsimpánzok pozícióját azonban nem a születés határozza meg, hanem a fizikai erejük, ezért mindig résen kell lenniük, tartva más hímek esetleges puccsaitól. Ennek következtében sok csimpánzvezér „igazán sokat tesz azért, hogy mindenki mást terrorizálva megtartsa a magas státuszt” – mondja a majmok csoportos viszonyait tanulmányozó Michael Wilson, a Minnesotai Egyetem ökológusa.

Érdekes módon azonban egyes csimpánzok – különösen azok, amelyek kisebbek és kevésbé agresszívak – egy teljesen más stratégia révén válnak vezetővé.

A tanzániai Gombe Stream Nemzeti Parkban Wilson egy alfacsimpánzt tanulmányozott, amit a kutatók Freudnak neveztek el. Ez a hím úgy maradt hatalmon, hogy kapcsolatot épített ki csimpánztársaival, és igyekezett több időt együtt tölteni velük.

Más hímeknél, amik ezt a módszert alkalmazzák, még azt is megfigyelték, hogy csecsemőket is csiklandoznak – hasonlóan ahhoz, ahogy a politikusok gyerekekkel mutatkoznak a kampányaik során.

A kedvesség gyakorlásával – és némi régimódi politizálással – Freudot hűséggel és a hatalom előnyeivel jutalmazták, ilyen volt például az élelem vagy a párzási lehetőségek.

Előfordul viszont, hogy a külső számít

Emberek körében többször is vizsgálták már, hogy milyen mértékben befolyásolja a választásukat a vezetők vonzereje – ez a szempont pedig az állatok társadalmában is jelen van.

A tüskés pikó halrajai a külső alapján választanak vezetőt – de a döntés nem a sekély esztétikán alapul. A faj gömbölyű, sima (és ennek következtében feltehetően betegségmentes) bőrű vezetőket választ ki, mert ezek a tényezők erős egészségi és túlélési képességekre utalnak.

Kutatók azt is megállapították, hogy ha egy hal a rajon belül azonosítja a vonzó vezetőt, és elkezdi követni, a csoport többi tagja is elkezd vele mozogni. És minél nagyobb az állomány, annál valószínűbb, hogy a halak a megfelelő vezetőt követik, azonban akárcsak az emberek esetében, a konszenzusos megközelítésnek ebben az esetben is megvannak a maga hátrányai: van, hogy néhány hal egy kevésbé kívánatos halat követ, ami az egész csoportot félrevezetheti. 

Demokrácia a táncon keresztül

A méhkirálynők határozottan erőszakos módon foglalják el trónjukat. A dolgozó méhek körülbelül egy tucat lehetséges királynőt hoznak létre azzal, hogy a hétköznapi nőstény dolgozókat speciális étrenddel etetik. Ezután a munkások visszalépnek, és hagyják, hogy a királynőjelöltek megküzdjenek egymással.

Az utolsó méhből lesz a királynő – aki technikailag nem túl nagy vezető. „Az a feladata, hogy szaporodjon – mondja Thomas Seeley, a Cornell Egyetem biológusa. – Azon kívül, hogy jó harcos, csak ennyit csinál.”

A királynő jelenléte ellenére azonban, amikor a méhek élet-halál kérdéssel szembesülnek – például, hogy hova helyezzenek át egy veszélyeztetett kaptárt –, demokratikusan járnak el.

Ilyenkor több száz méh kutat új fészkelőhelyek után, majd visszatérnek a kaptárba, hogy beszámoljanak a tapasztalataikról. A legenergikusabban táncoló méh végül magára irányítja a figyelmet, ezzel győzi meg társait, hogy látogassák meg az általa kiszemelt helyszínt, majd bírják a többieket is csatlakozásra.

Seeley szerint a méhek viselkedése ellentétben áll az emberi választásokkal, amelyekben a jelölteket nem feltétlenül ösztönzik arra, hogy igazat mondjanak. A méhek számára viszont kulcsfontosságú, hogy őszinték legyenek leendő otthonuk alkalmasságáról. „Minden méh sikere attól függ, hogy a kolónia jól van-e” – mondja Seeley –, ezért „csak a valóban jó dolgokat jelentik a kaptárban. Ellenkező esetben maguknak ártanának.”

Ez a működés pedig más fajok hasznára is válhatna – beleértve minket, embereket is.

Mózes Zsófi