Milyen világ az, amiben a nők nem hallhatják egymás hangját?

–

A női hang is intimnek számít

A minap felkeltem, reggelit csináltam, segítettem a gyerekeknek felöltözni, összepakolni. Könnyedén felkaptam a farmerdzsekim, rá egy poncsót, mert reggel már hideg van. Futunk a busz után, nevetve felszállunk, a buszvezető mosolyog. Tele a busz. Van, aki bambul, más a telefonját nyomkodja, de van egy alapzaj, egy kis duruzsolás. A néni, aki a boltba tart épp, a szomszédasszonyával megbeszéli, hogy a közelben megint baleset volt valami száguldozó suhanc miatt. A másik elmeséli, milyen jó fogászt talált, pedig államiban dolgozik, ritka az ilyen, megadta a nevét az ismerősének. Miután leadtam a suliban a gyerekeket, villamosra szálltam, átadtam a helyet egy kismamának, aki épp az anyukájával telefonált, arról beszéltek, hogy a terheléses cukorvizsgálat után mit fognak együtt ebédelni. 

Szeretek fülelni, figyelni. Elképzelni, ki honnan hova tart, milyen ember lehet, mit szeret, mit nem és vajon miért. Aztán persze besokallok, nem akarok többet hallani, bedugom a fülem, zenére váltok és bámulok ki az ablakon, dolgozni kezdek, vagy híreket olvasok a telefonomon. Most utóbbira esett a választásom, és emlékszem, ahogy beszűkült körülöttem a tér, mert a zenét is túlharsogta a szívdobogásom. 

„A női hang is intim dolognak számít, tehát azt le kell fedni és nyilvánosan sem lehet hallgatni, még más nőknek sem – jelentette be Mohammad Khalid Hanafi, a tálibok bűn- és erényügyi minisztere” — olvasom a hírt. 

Újra és újra elolvasom, jól értem-e. Nem, az nem lehet. Ilyen nincs. Megint elolvasom. 

A női hang is intim dolognak számít. Le kell fedni. Nem lehet nyilvánosan hallgatni. Még. Nőknek. Sem. 

Nem nőknek való vidék

2021, azaz a tálibok hatalomátvétele óta egyik felfoghatatlan hír jött a másik után Afganisztánból. Még volt egy olyan bizarr epizód is az elején, amikor a tálibok nyugtatgatták az aggódó külvilágot, hogy nem lesz itt semmi gond, nem olyanok ők. Mi meg el akartuk hinni. Mintha számítana, mit hiszünk. Mintha bármit is jelentene, hogy én, a világ másik felén, a reggeli villamoson mit érzek az ilyen hírek hallatán. Szóval csak jöttek a hírek, egyre több. Kis részletekben bontakozott ki a pokol. 

Először csak férfi kísérettel lehetett nőknek utcára menni. De mindenki nyugodjon meg, nem lesz itt semmi szélsőséges intézkedés, csak egy-két apróság, mondogatták a tálibok. Például nők gyakorlatilag nem, vagy alig vállalhatnak munkát. Majd előbb jött az iskolai szegregáció, aztán jobbnak látták inkább kitiltani az iskolákból a lányokat. Nem létfontosságú dolog parkba, szépségszalonba, fodrászhoz, edzőterembe, fürdőbe járni, úgyhogy az se számít nagy ügynek, ha nőket ilyen helyekre már be sem engednek. 

És ha már itt tartunk, mibe kerül fejkendőt hordani? Semmibe, ugye? Hisz csak egy kendő. Akkor viszont már az se olyan nagy dolog, ha egész testet elfedő burkában kell mostantól közlekedni, nem? Hát, akkor most már ez is kötelező. 

Ja, és hogy csak férfi kísérővel lehet kimenni az utcára? Az igazából csak a férfi családtagokra vonatkozik, hát, ugye senki se gondolta, hogy holmi random férfi alkalmas a feladatra? Ugyan. Azt említettem már, hogy nők nem nagyon dolgozhatnak, ugye? Viszont csak női orvoshoz mehetnek, akik – logikusan az előzőekből kiindulva – már alig vannak. Így a nők számára az egészségügyi szolgáltatások is szinte elérhetetlenné váltak, pláne hogy orvoshoz is csak férfi rokon kíséretében mehetnek, de egyáltalán nem minden nőnek van férfi rokona. Sakk-matt. Szép fokozatosan mindenhonnan kitiltották a nőket, nem vehetnek részt a humanitárius szervezetek munkájában sem. Nem pillanthatnak idegen férfira. És most ez. 

„A női hang is intim dolognak számít, tehát azt le kell fedni és nyilvánosan sem lehet hallgatni, még más nőknek sem.”

Tehát nyilvános helyen, illetve egymás előtt a nők nem szólalhatnak meg. Mert… intim dolognak számít. Azaz csábító. Azaz illetlen.

Ültem a villamoson, és közben próbáltam ezt az egészet elképzelni, hogy milyen lehet egyik pillanatról a másikra lezuhanni a pokol legmélyére. Hogy milyen végtelenül szerencsés vagyok azért, mert szabadon járhatok-kelhetek, még ha biztonságban nem is vagyok nőként sehol. És mégis, engem – egyelőre, úgy tűnik – jobb helyre dobott le a gólya. 

Élhetnék Szudánban is, ahol egy iszonytató népirtás kellős közepén az a szó szerint kimondott és meghatározott cél, hogy év végéig minden nőbe, lányba arab babát erőszakoljanak. Élhetnék az USA egyik olyan államában, ahol az erőszak során fogant babákat is törvénytelen elvetetni. Vagy Indiában, ahol nemrég egy medikát erőszakoltak csoportosan halálra a kórházban. De ne menjünk ennyire messzire, hiszen itt a szomszédos Ukrajna, ott is élhetnék akár, ahol a nemi erőszakot – mint a legtöbb háborúban – fegyverként használja az orosz hadsereg. 

De Magyarországon élek. Itt „csak” hetente egy nő hal bele családon belüli erőszakba. Ez „csak” a duplája az öt évvel ezelőtti számoknak. És a valós számokat nem is tudjuk… Így „csak” évi nagyjából ötven áldozattal számolunk. 

Vajon mi számít soknak? 

Mi az a szám, ami átüti az ingerküszöböt? Mi az az intézkedés, amire a világ, vagy akár „csak” egy ország egyszerre összerándul, és azt mondja, eddig és nem tovább? 

Ez is úgy működik, mint az iskolában a pontok? Ha elég fekete pont összegyűlik, jön az egyes? Nem jön. Csak gyűlnek a pontok, sorra egymás után, lassan már látni se lehet tőlük. Feketére festik a lapokat. 

És ha bárki felszólal, hogy nem, ez nem az, még közel sem értük el a célt, nem ezt, és nem így akarjuk, akkor megkapjuk, hogy nekünk semmi nem elég. Ezekamaifiatalok. Ezekamainők. 

Ha Saoirse Ronan egy tévéshow-ban belefagyasztja a szót a körülötte ülő férfiakba azzal, hogy közli, a nőknek folyamatosan gondolniuk kell az önvédelemre, és erről kirakunk egy rövid hírt, akkor nem az látszik, hogy jobb irányba haladunk. 
Számonkérik rajtunk, hogy mit nyígunk, hiszen szavazhatunk dolgozhatunk, meg tanulhatunk és beszélhetünk nyilvánosan, aztán meg ha esetleg egy nőt választanak egy ország élére, akkor pláne ne pampogjunk, mert hát mennyivel jobb, mint régen, tehát jó. Úgyhogy kuss legyen. 

Ha füttyögnek utánunk? Hát hiszen az bók! Már bókolni se lehet? Ha a seggünkre téved egy kéz a buszon, örüljünk inkább, mert aztán majd sír a szánk, amikor már a kutya se nyúlna hozzánk. Mit kell mindig nyavalyogni? Elenyésző a nőket érő erőszakos esetek száma, írta ezt nem egy, nem kettő, de inkább több tucat kommentelő, férfiak és nők egyaránt. A világ egyre jobb hely a nőknek, írták többen is, nem kell a hangulatkeltés. 

A családunk? Az utca, ahol élünk? Meddig terjed a világ? A munkahelyünkig? Környező országok vajon még számítanak?  

Látszólag a világunk addig ér, ameddig a mi életterünk tart

Ha velem nem történik erőszak, mással sem. Ha én nem tapasztalok elnyomást, más sem. 

Úgyhogy elolvassuk a híreket – ha egyáltalán –, aztán örülünk, hogy nem Afganisztánba születtünk. Megnyugtatjuk magunkat, hogy ilyesmi itt úgysem történhet, arra meg úgysincs ráhatásunk, hogy ott mi van, akkor pedig minek izgassuk magunkat. 

Csak arra tudok gondolni, hogy ezekben a pillanatokban is vannak nők, akiknek az egyetlen reménye, hogy a világ egyszer talán feltekint a köldökéből, meglátja, mi történik, és akkor majd segíteni fog. Hiszen mégis mit tehetnek azok, akiket bottal vernek meg, ha kivillan a bokájuk? Mit tehetnek azok, akik a testükkel fizetnek azért, hogy élelemhez jussanak? Milyen változásban bízhat az, akinek bosszúból a lábát égetik meg, mert már nem bírja tovább a csoportos erőszakot? Ha mindenki csak ott tesz a változásért, ameddig az élettere kiterjed, akkor vajon milyen alapon várjuk el a segítséget másoktól? 

Az iráni nő, akit a minap elmebetegnek nyilvánítottak, és azóta ismeretlen helyre szállítottak, valami ilyesmit érezhetett talán. Nem megfelelően volt rajta a hidzsáb, ezért a biztonsági őrök vegzálni kezdték. És akkor elpattanhatott benne egy húr. Fehérneműre vetkőzött az egyetem campusán, és rezzenéstelen arccal sétálni kezdett. Körülötte férfiak és kendővel bebugyolált nők. Tudta, hogy az életével játszik, hogy valószínűleg brutálisan megverik, megkínozzák és szexuálisan is bántalmazzák majd, mielőtt megölik. Mégis megtette. Mert

van az a pont, amikor már a biztos szenvedés is elviselhetőbb, mint tárgyként élni. 

Tessék, most ezt megírtam. És tudom, egyetlen nőnek se lett ettől jobb, sem Afganisztánban, sem Szudánban, sem az USA-ban, sem akár itt, Magyarországon. 

De úgy éreztem, valahogy bele kell ordítsam legalább ebbe az online térbe, hogy nem, a helyzet nem jobb a világon. A legkevésbé sem. 

Addig nem mondhatjuk ezt, amíg ilyesmik megtörténhetnek. Vagy ha mégis ilyen kijelentéseket teszünk, akkor tegyük privilegizált helyzetünk maximális tudatában. Tegyük alázattal, gondolva azokra, akik ezekben a pillanatokban épp a következő óráig se látnak el. Legyünk férfiak vagy nők, mielőtt kijelentéseket teszünk arról, hogy a nőknek ma mennyivel könnyebb, picit inkább maradjunk csendben. És mi, akik folyton harcolnánk azért, hogy egyre jobb legyen, időnként pusztán alázatból legyünk legalább kicsit hálásak is, mielőtt folytatjuk a harcot.  

És most, kivételezett helyzetünk teljes tudatában pár percre képzeljük el azt, hogy milyen, ha a(z afgán) nők, akik elvesztették az életük fölött a létező összes kontrollt, többé nem beszélhetnek egymással.
Ha nem mesélhetnek egymásnak történeteket arról, mi mindent éltek már túl.
Ha nem nyugtathatják, nem vigasztalhatják meg egymást.
Ha nem kérhetnek és nem adhatnak tanácsot, ha nem mondhatják ki, hogy félnek.
Ha többé nem mondhatja egy nő a másiknak, hogy nem vagy egyedül. Mi lesz akkor? De tényleg, mi? 

Szabó Anna Eszter