Hermányi Mariann: Már nem akarok megfelelni mások igényeinek vagy várakozásainak

–

Széles-Horváth Anna/ WMN: Mindig is színésznőnek készültél?

Hermányi Mariann: Sohasem akartam más lenni. Gyerekként nem egészen értettem, mit jelent a színészet meg a színház, mivel jár ez a szakma, mégsem volt soha B-tervem. Ebből a szempontból – a gondolat szintjén –, egyenes volt az út. A megvalósítás viszont már jóval rögösebb. Eleinte nem ért túl sok sikerélmény: izgága lány voltam, folyamatosan impulzusokat kerestem, azt hiszem, inkább ripacskodásnak vagy túltengésnek mondanám a mai eszemmel azt, amit akkor műveltem. Talán éppen emiatt nem kaptam túl sok támogatást az iskolában, főleg a gimnáziumban. Érdekes, bár senki sem hozta meg a kedvem, úgy igazából el sem tudta venni. Mindig tudtam: színésznő leszek és kész.

Sz. H. A./WMN: Eszembe jut, hány világsztár énekesről olvastam, hogy kidobták a kórusból gyerekként. Azt mondták nekik: túl erős a hangjuk.

H. M.: Utólag azt mondom, ezekből a pofonokból azért lehet profitálni. Engem a kaposvári színművészetire is másodjára vettek fel – két évig próbálkoztam mindkét egyetemen. Nekem ez nagyon jót tett, és máig azt gondolom: mindenkinek hasznára válna, ha nem azonnal az érettségi után kezdene meg egy színészszakot.  Az ember így több mindent tapasztal, több mondanivalója lesz a világról. Ha dönthetnék hasonló kérdésekben, biztosan háromévenként indítanék színészosztályt, és csak olyan diákokat engednék felvételizni, akik legalább egy évet töltöttek szabadon a gimnázium után.

Sz.H.A./WMN: Te mivel foglalkoztál ebben az időszakban?

H.M.: Itt, a Centrál Színházban dolgoztam mint asszisztens. Nagyon fontos állomás volt az életemben, mert előtte úgy kezdtem felvételizni, hogy fogalmam sem volt, mit kell egyáltalán csinálni ott. Na, jó, azt értettem, hogy el kell mondani egy verset: de mégis hogyan kellene? Hogyan mutathatom meg önmagam, ha más versét mondom? Hogyan ne izguljak, de váljak nagyon intenzívvé? Hogyan legyek saját magam? 

Végül besétáltam a felvételire: elmondtam egy verset rosszul, énekeltem egyet hamisan, majd kitettek mindenféle visszacsatolás nélkül. Ez az egyetemi felvételi sajátossága egyébként, hogy véletlenül sem tudhatod meg, miben kellene fejlődnöd.

Sz. H. A./WMN: A Centrál falai között sok igazán tapasztalt, elismert színésszel találkozhattál. El tudtál tőlük lesni bizonyos dolgokat, amik nagyobb önbizalmat adtak a következő felvételihez?

H. M.: Úgy érkeztem ide, hogy azt sem tudtam, mit csinál pontosan az ügyelő vagy a kellékes. Elképzelésem sem volt, miként zajlik egy próbafolyamat: hogyan lesz a szövegből alakítás, amiről nézőként elhiszem, hogy tényleg ott, adott pillanatban történik. Egy egész évadon át nézhettem, ahogy ezek a csodás művészek dolgoznak. Figyeltem, ahogy birkóznak egy drámai szöveggel és kipróbálnak ezer ötletet, mielőtt megállapodnának annál az egynél, ami a szerepük lényegévé válik. Láttam, hogyan különböznek össze és simulnak el a vélemények, milyen izgalom előz meg egy premiert, és mi történik a 15. előadás után, amikor már a rendező nem ül be a darabra, és a színészek elkezdik visszacsempészni a saját ötleteiket.

Engem akkor itt nem útkereső színészek vettek körül, hanem érett, profi, tíz-húsz-harminc éve a pályán lévő emberek, akiknek minden szava aranyat ért. Nagyon jó hatással voltak rám, élmény volt látni a profizmusukat: a sikereik segítettek megérteni, mi működik és mi nem.

Sz. H. A./WMN: Végül második évben felvettek a kaposvári színművészetire. Ahogy mondtad, előtte nem tudtad meg, miért utasítottak el. Most elmondták, mik az erényeid, mi az, ami miatt bejutottál?

H. M.: Nem szeretnek konkrét válaszokat adni, hiszen szeretik őrizni azt a misztikus megfoghatatlanságot, ami a színházat és a művészetet övezi. Emellett szerintem pedagógiaiig sem gondolják szerencsésnek: a felvételi tényétől sokaknak akkora önbizalma lesz egy nyár alatt, hogy nem győzik őket visszatéríteni a valóságba a következő évben.

Éreztem, nekem most itt van a helyem, de keményen el kell kezdenem dolgozni. Abban a tekintetben ugyanis lemaradtam a többiektől, hogy sok osztálytársam drámatagozatra járt, valamilyen színiakadémiát már elvégzett, vagy épp dolgozott gyerekszínészként, ezért volt fogalma, mit jelent ez az egész szakma. Nekem kevésbé.

Sz. H. A./WMN: Te pedig mindig tudtad, hogy színész leszel. Ez is egy erőforrás.

H. M.: Igen, ez a fajta hit eddig átvezetett minden akadályon. 

Sz. H. A./WMN: A színművészetis évekről sokan mesélik, szinte szétszednek és újra összeraknak, mire kisétálsz a nagybetűs életbe. Hasonlót éltél meg, vagy kevésbé volt drasztikus az élmény, ha már mindig is oda vágytál?

H. M.: Nem mentem át ezen, de azt hiszem, Kaposvár ebből a szempontból kicsit másként működött akkor. Nekünk félelmeink sem voltak például attól, hogy kirostálnak. Tudtuk, a fővárosban rettegnek a hallgatók amiatt, hogy kiesik valaki év végén. Nálunk ez a típusú pedagógia nem jelent meg, helyette persze voltak hiányosságok, hiszen viszonylag fiatal és elszigetelt intézményben tanultunk: például nem valósulhatott meg olyan sokrétű műhelymunka, mint Budapesten, ahol több szak, több ember jár egy helyre, könnyebben együtt lehet működni a különböző műfajoknak.

A mi korosztályunk a Covid idején diplomázott, illetve kezdte a pályát. Kaposvárról nyilván nehezebb elindulni Pestre vagy más vidéki színházba, de az osztályfőnökön sok múlik.

Cserhalmi György osztályába jártam, aki rengeteg mindent tanított nekem szakmailag és emberileg: egy nagyon egészséges hozzáállást adott át azzal kapcsolatban, mit jelent a színészet, és a lelkünk hány százalékát kell bedobni ebbe a szentélybe. Megsúgom: nem minden áron mindet.

Őt elsősorban az érdekelte, mi milyenek vagyunk: arra tanított, hogy ne jó színészek akarjuk lenni, hanem jó emberek, és ha az megvan, akár páratlan színészek is lehetünk.

Sz. H. A./WMN: Ha végignézek az eddigi munkáidon, talán úgy fogalmazhatok: a film, vagyis konkrétan a sorozatműfaj hozott nagy áttörést neked. 2022-ben ugyanis megjelent A besúgó című széria, és egyszerre ismerték meg a tehetségedet, valamint az arcodat.

H. M.: Kívülről valóban így tűnhet, pedig képzeld,

A besúgó után majdnem másfél évig nem dolgoztam. Ezért kitanultam egy másik szakmát, mert tudtam, hogy egy éven belül elfogy minden tartalékom.

Elvégeztem egy sminkes iskolát, és azóta dolgozom sminkesként is. A besúgó ebben az értelemben nem hozott akkora változást, mint kifele tűnhetett: nem kezdtek tömegesen kopogtatni az ajtómon, emellett persze az arcomat többen megismerték. Viszont szakmai értelemben mégis nagy ugrást jelentett a sorozat: egy valódi nagy produkcióban, komoly szakemberekkel, figyelemre méltó színészkollégákkal dolgozhattam. Sok mindent viszek tovább ebből magammal.

Sz. H. A./WMN: A képernyő erejét idén még inkább megtapasztaltad, amikor szerepet vállaltál az RTL Árulók – Gyilkosság a kastélyban című műsorában. Meglepődtél, amikor nyomozós realitybe hívtak?

H. M.: Nagyon meglepődtem, mert őszintén mondom, nem éreztem, hogy a hírességek kategóriájába tartoznék.

Mivel mindent titokban tartottak a casting során, és tudtam, lesz majd civil évad is, egy ideig azt gondoltam, talán abba hívhattak be. Valahogy úgy éreztem, épp a kettő között állok: civilnek már nem vagyok mondható, hiszen sokat dolgoztam kamera előtt, de közben az ismert ember fogalomkört meg eléggé alulról súrolom.

Most akkor mi lesz? Végül akkor bizonyosodtam meg arról, hogy ez melyik évad, amikor levettük az álarcokat egymás előtt.

Sz. H. A./WMN: Nagyon szeretem a krimi műfaját, és ez a műsor remek dramaturgiával készült, ezért végignéztem, szóval teljesen tisztában vagyok azzal, hogyan alakult számodra a bentlét. (A műsorban 22 ismert ember költözött be egy kastélyba, ahol a kijelölt árulók mindennap titokban „meggyilkolták” egy társukat, azaz kiejtettek valakit a játékból. Az ártatlanok feladata az volt, hogy kinyomozzák a gyilkosok kilétét. Mariann az ártatlanok csapatát erősítette). Milyen elvárásaid voltak ezzel a játékkal, amikor már a nagyon komoly pszichológiai casting zajlott?

H. M.: Nem számítottam erre a kimenetelre, azt hittem, ennél egy kicsit egyszerűbb játék lesz. Nagyon izgalmasnak találtam már a pszichológiai tesztek alatt is. Talán azt éreztem meg erősen belőlük, hogy nem tudok igazából felkészülni, hiába ismerem a szabálykönyvet vagy néztem meg az előző évadot. Ez pedig ad egyfajta kiszolgáltatottság-érzést, de klasszikus értelemben vett félelmet nem éreztem. Tudtam viszont, hogy az érzelmeimet rövid pórázra kell kössem, mert extrán érzékeny vagyok.

Sz. H. A./WMN: Pedig kívülről olyan jól kezelted a helyzetet, amit röviden úgy lehet összefoglalni: ártatlanként az árulót látták benned sokan, és egy idő után tulajdonképpen kiközösítettek a társaid.

H. M.: Belülről teljesen mást él meg az ember, mint ami kívülről látszik.

Azt a részt, amikor kiestem, amikor kulminálódott minden addigi esemény, nem is tudtam visszanézni, mert nagyon megviselt bent is. A műsorban tíz százaléka látszott a történteknek, de én emlékszem a maradék kilencvenre is…

Az is érdekes, amikor megkapod a képernyőn a részinformációkat – amiket mások mondtak rólad ‒, és amiket ott bent nem hallottál. Nem tagadom, többször úgy éreztem magamat ebben a műsorban, mint egy gimnáziumi osztályban, ahol a hátsó padban ülő fiúk diktálják a tempót… Nem volt könnyű, de nagyon erős tapasztalást jelentett. Mondanám, hogy játék, de talán jobb szó az emberkísérlet. Elképesztően izgalmas, ahogy a sémába helyezve az egész magától működni kezd: lesznek dominánsok, visszafogottabbak, a két vagy több csoport előbb-utóbb szembekerül egymással, miközben az eszközök egyre eldurvulnak. Így tényleg az élet írja a történetet, illetve az, hogyan hatunk egymásra mi ott bent. Játékosként fontos tanulság lehet feltérképezni, mire hogyan reagálunk, és még inkább megismerni magunkat. A néző pedig tanulhat abból, ha végiggondolja: vajon ő adott pillanatban, mit tett volna.

Sz. H. A./WMN: A krimi műfaja a műsor végeztével sem hagy el: október 31-én mutatják be a Ma este gyilkolunk című filmet, amelyben igazi nagyágyúk a partnereid. A színészidősotthon lakói (Kern András, Bodrogi Gyula, Jordán Tamás, Koltai Róbert, Bálint András, Takács Kati, Pogány Judit, Bánsági Ildikó, Hámori Ildikó) mellett tűnsz fel mint ápolónő, de fontos nyomozószerep is jut neked a történetben. Hogyan érkezett az életedbe ez a mind szakmailag, mind emberileg különleges munka, és milyen volt nagybetűs színészekkel forgatni?

H. M.: Szó szerint villámgyorsan: hétfőn hívtak a castingra, másnap Debrecenből vonatoztam fel ezért, hiszen ott próbáltam éppen. Szerdán pedig már telefonáltak, hogy enyém a szerep. Szinte időm sem volt felfogni, kikkel leszek körülvéve, máris elkezdődött a forgatás.

Csodálatos, amikor megnézed a szakma hosszútávfutóit verseny közben: fiatal, kezdő versenyzőként látod őket bemelegíteni, gátat ugrani, aztán befutni a célba.

Ráadásul nem rajongóként követheted ezt, hanem kollégáiddá válnak munka közben: életre szóló tapasztalat számomra minden, amit ott megéltem. Stefanovics Angélával és Gyöngyösi Zoltánnal hárman alakítottuk az ápolószemélyzetet a színészek idősotthonában, ahol megtörténik a gyilkosság, és aztán elindul a nyomozás. Szerintem mind éreztük, milyen kivételes helyzet ez. 

Sz. H. A./WMN: Eddig szabadúszóként dolgoztál, de ettől az évadtól a Centrál Színház társulatát erősíted. Ahogy eddig meséltél magadról, úgy érzem, kifejezetten szeretsz csapatjátékos lenni, és egy várva várt helyzetbe érkeztél meg idén.

H. M.: Nagyon vártam, jól látod, mert annyira sok a bizonytalanság körülöttünk. Ebben az időszakban, amikor világjárvány, lezárások, háborúk, átpolitizált helyzetek támadják a színház független alkotási lehetőségeit, az ember nagyra értékeli, ha van egy intézmény, ami védi őt.

Ritka kincs, mert egyre kevesebb a társulat, a színház – amikor a tenger háborog és hullámzik, jó egy hajó, ahova felengednek téged, és ahol biztonságban lehetsz.

Ráadásul itt voltam asszisztens, ezért olyan érzés volt csatlakozni a társulathoz, mint amikor az ember már felnőttként hazamegy.

Sz. H. A./WMN: Rögtön egy fontos főszereppel is kezded, hiszen kétszereplős darabot mutattok be Szabó Kimmel Tamással – Puskás Samu rendezésében: az Oleanna a  #metoo témakörében vet fel kérdéseket. Most kezdtétek próbálni a darabot: mi az, amit már tudhatunk róla?

H. M.: Nagyon összetett dráma, amiben egy egyetemi professzor és a tanítványa igyekeznek dűlőre jutni egy bizonyos ügy kapcsán. Érdekes, hogy maga a helyzet kicsit megint visszahozza az Árulókban szerzett emlékeimet: olyan emberek vitatkoznak egymással, akik más korosztályból, más közegből és más gazdasági helyzetből érkeznek, eltérő a munkájuk, a logikájuk, és mégis közös nevezőre kell jussanak. A darab végül is annak a történetét meséli el: sikerül-e köztük a kommunikáció, vagy sem.

Sz. H. A./WMN: Születik valamiféle konkrét válasz vagy igazság a  #metoo-jelenség kapcsán?

H. M.: Nincs általános válasz a darabban, ez pedig jó, mert szerintem sem létezik. Sem a  #metoo-ra, sem másra. Nem is szeretném, ha fekete-fehéren adnánk válaszokat. Arra törekszünk inkább, hogy felfessünk egy helyzetet annak minden bonyolultságával. Nem ítélkezünk, hanem mögé nézünk a szavaknak és a tetteknek, és erre az útra hívjuk el a nézőt is. Inkább a jelenséget szeretnénk megfogni, nem megoldást vagy receptet adni rá. 
Sz. H. A./WMN: Említetted már, mennyire igazi nehézség, hogy sok a színész, de kevés a hely. Az idősebb pályatársak meg szokták  fogalmazni számotokra, mi az, ami viszont könnyebb a ti generációtoknak ebben a szakmában? Kérdezem ezt, akár a  #metoo-jelenségre is visszakapcsolódva.

H. M.: Igen, és általában azt mondják: „mi ennyi idősen nem voltunk ennyire bátrak”. Nyilván kevésbé is lehettek. De sokszor emlegetik: egyszerűen fel sem merült bennük, hogy megszólalhatnak, ha valami nem jó számukra. Eszükbe sem jutott egy próbahelyzetben akár egy megszégyenítő vagy személyeskedő megjegyzésre azt mondani: nem.

A mi generációnknak ezzel az a feladata, hogy egyrészt valóban tudatosítsa: a saját érdekeidért kiállni normális dolog. Másrészt megértse: ez nem azt jelenti, hogy te azonnal ordibálni kezdesz, ha valami vagy valaki számodra sértő.

Ne ugyanazzal az erőszakkal válaszolj vissza, ha sor kerül hasonlóra az életedben, csak mert te már megteheted, hogy megszólalsz. Így ugyanis csak két üvöltő ember állna egymással szemben, és valójában abból megint nem alakul semmi jó. Meg kell találnunk azt a hangnemet, amin kedvesen és előremutatóan, profin lehet elmondani: „ne haragudj, nekem nem fér bele, ha így beszélsz, mert megfeszülök és képtelen vagyok teljesíteni”. Csak így ér majd egyszer össze az elnyomó és az elnyomott, és lesz mindkettőből egyszerűen csak dolgozni vágyó ember. 

Sz. H. A./WMN: A beszélgetésünk elején említetted, milyen pörgős, hangos kislány voltál. Ehhez képest most azt érzem veled kapcsolatban, amit sokszor hallok színészekről: valójában szemérmesebb, szeret csak úgy magában lenni, és a színpadon megélni a nagy amplitúdókat.

H. M.: Érdekes kettőség: egyrészt tényleg olyan vagyok, mint egy napos csikó, aki a saját lábában is elesik, de mindenképp futni akar. A belső tűz az nem múlt el, például továbbra is nyitott vagyok az egész világra, szívesen próbálnám ki magam külföldön színészként, és teszek is érte, hogy teljesüljön ez a vágyam. Az egyik kedvenc elfoglaltságom a barátaimmal éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetésekbe bonyolódni, de közben meg nagyon szeretek az erdőben sétálni a kutyámmal, vagy a városban járni-kelni egyedül, és kitalálni történeteket a szembejövő emberek, arcok, házak kapcsán. Szóval magammal lenni, révedezni.

Sok minden változik most bennem: egy ideje felismertem, mennyire fáraszt a mások kegyeiért való küzdelem és a folytonos igazodás.

Az Árulók alatt többször megkaptam, hogy „de hát, Mariann, te nem ilyen vagy. Te hangos vagy, mész, mint egy tank, mi van veled?” Most ez vagyok. Ez is vagyok. Nem akarok már ordibálva bohóckodni, nem akarok megfelelni mások igényeinek vagy várakozásainak. Nem akarok belevágni senki szavába. Egyszerűen csak szeretnék néha hallgatni és nyugodtan végiggondolni, hogy vajon érdemes-e megszólalnom. A többit most már végezzék mások.

Széles-Horváth Anna