„Jobb szabadon meghalni, mint szolgaként élni” – Karsai Dániel halálára
Karsai Dániel alkotmányjogász, aki ALS-betegként élete végéig harcolt az eutanázia engedélyezéséért, és széles körű társadalmi diskurzust indított az élet végi önrendelkezés jogáról, 47 éves korában elhunyt. Leteszem a pontot a mondat végére, és nem tudom, hogyan folytassam. Mert ami utána következik, az már rajtunk áll. Azon, hogy mit kezd a társadalom egy olyan hős szellemi hagyatékával, mint Karsai Dániel. Filákovity Radojka írása.
–
Percek óta bámulom az üres képernyőn villogó kurzort. Nem jönnek a megfelelő szavak.
A halálban nincsenek is megfelelő szavak, csak a közhelyek.
A közhelyek, amelyek abból fakadnak, hogy kilúgoztuk az életből az életet magát, és annak végét is. Nem látjuk, nem akarjuk látni a haldoklást. Tabusítjuk a halált – ahogy a súlyos betegséggel való együttélést is. Elfordítjuk a fejünket, nem engedjük egy pillanatra sem közel magunkhoz, mert az a saját életünk végességével szembesít. Amitől pedig rettegünk.
És akkor jött egy ember, aki ha beszélni kezdett, egyszerűen nem lehetett elfordulni. Aki még a legnehezebb fizikai állapotában is olyan erőről tett tanúbizonyságot, ami kevesekben van meg.
Aki megmutatta, hogyan lehet méltósággal viselni egy súlyos betegséget, és akinek ebben egy pillanatig sem a magamutogatás volt a célja – ahogyan még januárban Krajnyik Cintia kolléganőmnek adott interjújában fogalmazott (a beszélgetést ITT nézhetitek meg).
Hanem az, hogy az állapotán keresztül a haldoklásról, a súlyos betegséggel való együttélésről minél többet el tudjon mondani.
„Azt minden betegtársamnak igenis példaként – és nem példaképként – akarom mutatni, hogy magában a betegségben, bármi is az, nincs szégyellnivaló. […] Fájdalmat és minden egyéb sz*rt érzek, de szégyent nem vagyok hajlandó” – mondta, és ezekkel a mondatokkal több ezer betegtársát szabadította fel. De nem csak betegtársait. Minket is.
Karsai Dánielnél 2022 augusztusában diagnosztizálták a gyógyíthatatlan ALS, azaz amiotrófiás laterálszklerózis betegséget, ami az izmokat mozgató idegsejtek elsorvadásával jár, és idővel teljes bénuláshoz vezet, ám a mentális képességeket nem érinti. Az alkotmányjogász tavaly szeptemberben állt a nyilvánosság elé, amikor a Facebook-oldalán közzétett egy bejegyzést az állapotáról. Karsai azt követően a vele készült interjúkban elmondta: a betegsége előtt egy 90 kilós, életerős, rendszeresen sportoló férfi volt, egy év alatt azonban az állapota annyit romlott, hogy 2023 októberében már nem tudott egyedül enni, fürdeni.
Mivel hazánkban a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők nem dönthetnek az életükről, az alkotmányjogász a nyilvánossághoz fordulva szerette volna elérni, ha a hozzá hasonló helyzetben lévőknek nem kell méltatlan és kiszolgáltatott helyzetben várniuk az életük végét.
Karsai ennek érdekében Strasbourgig is elment: az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, amely végül elutasította a fellebbezését is, és jogerősen kimondta, hogy a magyar állam nem sért emberi jogokat azzal, hogy nem teszi lehetővé az alkotmányjogász számára az aktív eutanáziát.
Annak ellenére azonban, hogy Karsai nem járt sikerrel, a kiállásával egy olyan létfontosságú témát emelt be a hazai köztudatba, amelyhez addig nem mertünk (nem tudtunk) ennyire közel menni: az eutanáziát. Az általa indított diskurzussal pedig nemcsak azt bizonyította be, hogy lehet – sőt, kell is – beszélni a halálról és az életvégi önrendelkezés jogának fontosságáról, hanem azt is megmutatta, hogy mindezt humorral is meg lehet tenni.
Lehet viccelni a halállal.
Mert ha valami, ez a nagyon kevés olyan dolog egyike, ami a sok különbözőségünk ellenére összeköt minket: hogy végül mindannyian, kivétel nélkül meghalunk. Ez egyetemes és megmásíthatatlan tény az életünkben.
Épp ezért, amikor Karsai Dániel a halálról beszélt – és nemcsak beszélt róla, hanem a saját haldoklásán keresztül bepillantást is engedett a folyamatba –, nem tehetted meg, hogy elfordítod a fejed.
Nem tehetted meg, hogy nem hallgatod végig, mert amit mondott és ahogyan mondta, az rólad, neked is szólt.
Sőt, elsősorban rólunk, mert Dániel nem önmagáért küzdött, hanem értünk. Azért, hogy minden utána következőnek nagyobb szabadsága, egyáltalán döntési jogai legyenek azzal kapcsolatban, hogyan fejezné be az életét.
„Jobb szabadon meghalni, mint szolgaként élni” – ez a mondat az utolsó, két nappal ezelőtti Facebook-posztjában szerepelt, és talán nem is lehetne jobban összegezni azt az üzenetet, ami az egész munkásságát jellemzi.
Mert ha valami, akkor Karsai Dániel halála minden volt, csak közhelyes nem. Ezért olyan nehéz most ezeket a sorokat írni. És ezért lesz olyan nehéz, mégis elengedhetetlen tovább folytatni a küzdelmét – nélküle.
Kiemelt kép: Csiszér Goti/WMN
