Megölelni, megpuszilni a gyereket, majd egyedül útnak engedni

–

A lábba kapaszkodástól a köszönés nélkül távozásig

Amikor Berlinben éltünk, és a kisfiunk csak mindössze kétéves volt, a szocializálódás zászlaja alatt megpróbálkoztunk az ottani magyar „ovival”. Nem részletezem, elég annyit tudni, hogy teljes kudarcba fulladt a kísérlet. Az ott szerzett rossz élmények hatására két évvel később, immár itthon, rettenetesen nehéz és hosszú volt a beszoktatás, de itt már nem volt mese, muszáj volt végigtolni a folyamatot. 

Egy év volt, mire biztosak lehettünk abban, hogy nem lesznek lábba kapaszkodós visszaesések. Pár évvel később a lányunk hasonlóan nehezen adta be a derekát. 

Heteken keresztül ücsörögtem a kis padon, ahova időnként hatalmas könnycseppeket hullatva kiszaladt az anyatöltőre csatlakozni. 

Bár a kezdetek mindkét gyereknél emberpróbálók voltak, és 

úgy tűnt, soha sehova nem akarnak majd nélkülünk beszokni, mindkettőjüknél eljött az a nap, amikor köszönés nélkül, hátra se nézve vágtáztak be a csoportszobába. 

Azóta iskolásak már. 

És egyikük a héten felső tagozatos lett. Az osztályban pedig aktuálissá vált az önállóan közlekedés.

Haditervhegyek

Beszélgetünk erről már egy ideje, és idén nyáron már volt is néhány tesztkör. Igaz, nem Budapesten, hanem Tahiban, és nem tömegközlekedve, hanem gyalog. Ha pedig a fővárosban járunk-kelünk, mindig ügyelünk arra, hogy a gyerekeket is bevonjuk az útvonal-tervezgetésbe.

Számtalanszor szóba jött már, hogy mi a haditerv, ha esetleg valaki a villamoson (vagy buszon, metrón, esetleg trolin) ragad, vagy ha valaki nem száll fel/le idejében. Ha hirtelen elsodródunk egymástól, ki maradjon a helyén, ki hogy keresi meg a másikat. 

Rengeteg forgatókönyvet vázoltunk már, és arról is sokat beszéltünk, hogy a hangoskodó, furcsán viselkedő, meg egyáltalán, nem jó benyomást keltő emberekkel jobb nem felvenni a szemkontaktust, kerüljünk tőlük minél távolabb, ha lehetséges.

Le lehet szállni, át lehet ülni, ha nem érezzük biztonságosnak a környezetet, mert tényleg jobb félni, mint megijedni. Átrágtuk, mit kell tenni, ha valaki zaklat, kellemetlen helyzetbe hoz, megijeszt, vagy bármi ilyesmi.

Nyilvánvalóan soha, semmilyen körülmények között nem megyünk sehova, semennyi időre idegennel, bármit mond, akármit ajánl, bárhogyan bizonygatja, hogy a szülők legjobb barátja. És beszéltünk arról is már, hogy milyen típusú emberektől érdemes ilyen helyzetekben segítséget kérni, milyen eszközök lehetnek egy gyerek kezében. 

Bocsánat, de a világ nem biztonságos

Anno, amikor sokat hordoztam kendőben a gyerekeimet, sokan hangoztatták, hogy a hordozott gyerekek nyitottabbak lesznek a világra, mert a szüleik testközelségéből ismerik meg, ezáltal biztonságban érzik magukat. 

Hát, ez szépen hangzik, de az a helyzet, hogy 

én nem gyúrtam arra soha, hogy a gyerekeim olyan végtelenül biztonságban érezzék magukat a világon. Ugyanis ez a világ minden, csak nem biztonságos.

Mindig feldühített ez a mézesmázos, álságos attitűd. 

Persze, én sem azt akarom, hogy a gyerekeim rettegésben éljenek. De fontos, hogy reális képük legyen arról, hogy a szűk környezetükből kilépve mit is jelent résen lenni, és hogy ez miért is fontos. 

A nagyváros ilyen szempontból amúgy nagyon jó partner a gyereknevelésben, mert már azelőtt mutat szemléltető példákat, mielőtt az önálló közlekedés aktuálissá válna. Mindkét gyerekem látott és hallott már olyan cifraságokat, hogy igazából nem kell ecsetelnem nekik, miért is fontos betartani néhány játékszabályt. 

Vázolni minden eshetőséget

Most, hogy elkezdődött az iskola, elkezdtünk aktívan foglalkozni az egyedül közlekedés elméleti részével. 

A dolgok gyakorlatba való átültetése még várat magára, ugyanis új épületbe költözött az iskolánk, ahol pont van egy kimondottan veszélyes kereszteződés. Felvettük a kapcsolatot a helyi önkormányzattal, bízva a mihamarabbi intézkedésben. 

Addig is, nyertünk egy pici időt.

Így felmerültek újabb forgatókönyvek. Például mi van, ha valamiért hirtelen nem közlekedik a villamos (vagy az akármi), és átmenetileg megszűnik a megszokott útvonal? Megbeszéltük, hogy amíg nem ér el valamelyikünket, nem mehet sehova, nincs improvizálás, és vagy megvár minket, vagy szépen alaposan átbeszéljük a B tervet. Olyan is van, hogy menet közben történik valami a járművel, és le kell szállni. Megesik, hogy elbambulunk, és későn vesszük észre, hogy túlmentünk, nem szálltunk le. Minden eshetőséget megpróbálunk vázolni. 

Amit még megléptünk, hogy segítsük ezt a folyamatot, az egy nyomkövetős óra, amivel tud nekünk hangüzenetet és képet küldeni. Ez olyan mankó, ami nélkül én képtelen lennék akárhová is elengedni a gyereket. Tudom, hogy minket anno már hétévesen elengedtek egyedül a boltba minden kütyü nélkül, de ha akkor is léteztek volna ilyen eszközök, az én szüleim is tuti vettek volna. Biztonságérzetet ad nekünk is, és a gyereknek is, hogy bármikor tudunk kommunikálni és térképen is láthatjuk, hol tartózkodik épp. 

Ám az én paranoiás fejemben azért ott motoszkál az is, hogy mi van, ha az óra elromlik, ha ellopják, lemerül, satöbbi, úgyhogy 

muszáj néhány fontos telefonszámot bebifláztatni a gyerekekkel, és akár lamináltatva a táskákba eltenni egy-két példányt a legfontosabb kontaktinfókkal. Ezen ne múljon semmi. 

Végtelen zongorán játszani

Tudom, én mondtam azt, hogy nem ringatnám a házon kívüli biztonság illúziójába a gyerekeimet, mert sajnos tényleg mindig résen kell lenni, de azért szeretnék annyi mankót a kezükbe adni, amennyit csak lehet.

Ha jól ismerik a környéket, ahol közlekedniük kell, ha van egy-két telefonszám a fejükben, tudnak néhány alternatív útvonalat, képesek bemérni, kitől (nem) érdemes segítséget kérni, figyelnek a közlekedési szabályokra, akkor azt hiszem, minden képesség birtokában vannak, ami szükséges ahhoz, hogy időnként önállóan jöjjenek-menjenek. 

Keserédes időszak ez. Egyik részem örül, hogy a gyerekeim egyre kevésbé támaszkodnak rám, egyre jobban kinyílnak, alakul a személyiségük, nőnek, okosodnak. Már szinte homályba vész az időszak, amikor a hátamon cipeltem őket.

De egy másik részem tele van szorongással. Nem akarok hazudni, a hideg futkos a hátamon a gondolattól, hogy mi minden történhet egy gyerekkel, pláne városban. 

Tudom, hogy nem lehet és nem is szabad őket mindentől megóvni, tudom, hogy bizonyos negatív dolgokat meg kell tapasztalni a fejlődéshez. Csak nem mindegy, mikor, milyeneket és hogyan.

Erről az új, önállósodás felé tartó útról az Egy óceánjáró zongorista legendája jut eszembe, amikor a film végén a főszereplő, aki az egész életét egy hajón töltötte, nem mer kiszállni a szárazföldre. A hajó kiszámítható, van eleje és vége, mint a zongorabillentyűknek. A szárazföld viszont olyan, mintha végtelen zongorán kellene játszania. Kicsit így érzem magam én is. 

Megölelni, megpuszilni a gyereket, majd egyedül útnak engedni olyan, mint belekezdeni egy dalba a végtelen zongorán. Túl sok minden történhet. És az ismeretlen nem csak a gyerekeknek lehet félelmetes.

Anno én bátorítottam a gyerekeimet, hogy nyugodtan menjenek csak be a csoportszobába, ne féljenek. Most meg én kapom a buzdítást, hogy „nem kell félni mama. Már nagy vagyok.” 

Ne féljetek hát, anyukák! Mi is nagyok vagyunk. Túléljük ezt is. 

Gyakorlati tanácsokért olvassátok el Gyurkó Szilvi idevágó írását ITT.

Szabó Anna Eszter