Görcsi Péter: A kivándorlás egy libikóka, ahol az ember próbál balanszírozni

–

Fiala Borcsa/WMN: Hogyan született meg a Várni a 29-esre? Van a regényben egy rész, ami akár egy norvégokról szóló antropológiai dolgozatként is értelmezhető, és aminél az volt a benyomásom, mintha külön, talán magadnak naplójegyzetként vagy a barátaid, ismerőseid szórakoztatására íródott volna.

Görcsi Péter: Jó nyomon jársz, alapvetően úgy kezdődött, hogy voltak tíz évvel ezelőttről jegyzeteim a gépemen, amikről akkor természetesen nem tudtam, hogy egy nap majd könyv lesz belőlük. A Covid alatt sok mindenki máshoz hasonlóan én is elveszítettem a munkámat, így lett időm átnézni azt a 30-40 oldalnyira rúgó anyagot. Azt rögtön láttam, hogy ezek a szövegek mind egyfelé tartanak, így szép lassan kialakult a fejemben a regény szerkezete, ez az említett leírás is helyet kaphatott benne, amelyben elmeséli az elbeszélő, milyennek látja a norvégokat. Ebben persze nem csak az én véleményem van benne, beszéltem több itt élő külföldivel is, akik megosztották velem a tapasztalataikat.

F. B./WMN: Az egy évtizeddel ezelőtt írt szövegeid, bár még konkrét koncepció vagy cél nélkül készültek, de könyvvé válva végül egy egész generáció hangját képviselik. A regényed a harmincas kivándorló magyar fiatalok helyzetét mutatja be, akik otthon vannak Európában, de mégsem teljesen, miközben a hazájukban sem tudnak igazán élni. 

G. P.: Igen, ezek a pár év alatt összegyűjtött jegyzetek mind ebbe az irányba tartottak:

otthontalanság Magyarországon, és a remény, hogy Európa nyugatabbik felén talán jobban mennek majd a dolgok. Aztán amikor már ott van az ember, akkor látja, hogy mi a hátránya ennek az életnek.  

F. B./WMN: A könyv megszületése miatt is adja magát, illetve az egyes szám első személyben írt elbeszélés is kínálja az erős párhuzamot közted és a főhősöd között. 

G. P.: Az én életem csupán egy kerete ennek a történetnek. Igen, voltam Magyarországon egyetemista, kétszer is kiutaztam Londonba ösztöndíjjal, most Norvégiában élek, ahol én is dolgoztam raktárban, ahogyan a regény elbeszélője – ez a három fő helyszíne a regénynek is. Ezek a hasonlóságok, de minél jobban belemegyünk a részletekbe, annál több különbség mutatkozik az én életem és a regény hősének sorsa között, valamint annál több különbség fedezhető fel a személyiségi jegyekben.

Az autofikciónak ez a varázsa: mennyire engedem magam olvasóként belemenni ebbe a játékba? Mennyire tudok vagy akarok elvonatkoztatni a szerző személyétől? Érdekel, hogy tényleg megtörtént-e vele az, amit leírt? Vagy inkább a történet, a cselekmény izgat?

Őt látom a történetben, vagy azt a másik hatszázezer magyar embert, aki távol az otthonától, külföldön próbál meg boldogulni? Így is, úgy is áll a lábán a regény, engem nem zavar, hogy mennyire látnak vagy nem látnak bele engem a történetbe.

F. B./WMN: A boldogságra törekvés és a szabadságvágy visszatérő kérdésköre a regénynek, főleg a külföldi lét függvényeként. Mi az, amit a kivándorlás adhat, ami miatt érdemes bevállalni a rosszabb életkörülményeket is akár? A főhősöd egyetemi diplomával dolgozik Londonban egy konyhán, majd egy norvég raktárban, miközben elég lehetetlen helyeken lakik.

G. P.: Magyarországon egyre több a korlát. Az ország olyan szintre került az elmúlt években, ahol a szabad döntés joga és élvezete mindinkább elveszik. Beszűkülnek a lehetőségek, egyre kevésbé csinálhatod azt, amit akarsz és úgy, ahogy akarod. Alapvető dolgok hiányoznak, amik Nyugat-Európában megvannak: mondjuk, hogy felmondod az állásodat, mert nem tetszik. Otthon kapsz három hónapig valamit, amit munkanélküli segélynek neveznek… ami igazából nem segély, mert semmire sem elég. Hogy nevezhetünk segélynek valamit, ami mindössze három hónapig tart, amennyi idő alatt jó esetben egyszer bejutsz a NAV-hoz, ahol elbeszélgetnek veled? Ez nem segítség.

Otthon befizetjük az adónkat, de nem kapunk érte jóformán semmit. Emellett az otthoni politikai rendszer hatásai már az élet minden területén érintik az embereket, az oktatástól a tömegközlekedésen és a közhangulaton át az egészségügyig.

Ezek elkeserítőek, és sokszor lehetetlen helyzetet teremtenek.

Norvégiában, illetve Nyugat-Európában lehet abban bízni, hogy a közszolgáltatások működnek. Működik az állami egészségügy, egyetemre is ingyen jár az ember, ha meg nem tetszik neki és abbahagyja, nem kell visszafizetnie a képzés díját, mondván: az, hogy meggondoltad magad, az államnak pénzbe került. A vonatok itt is elakadnak vagy kimaradnak néha, de általában mennek, és akkor kétszázzal mennek. Nem folytatom ezt a felsorolást, pedig tudnám – már ezek alapján is elgondolkodhat az ember, hogy vajon melyik rendszer jelent nehezebb életkörülményeket.

Az, hogy egy ideig szerényebben kell élni, és talán a megszokotthoz képest kisebb helyen, mint otthon, nem egyenlő azzal, hogy az életkörülményeid rosszabbak, mert cserébe más lehetőségeket kapsz.

A 2010 utáni periódus, ha nem történt volna meg, Magyarországnak akkor is lett volna hová felzárkóznia. Ha 1990 óta tiszta, jól működő, demokratikus környezetben élnénk, és lenne egy olyan országunk, ami akkor volt, amikor a keleti blokkban gazdasági és más statisztikai mutatók szerint a legjobb helyzetben lévő ország voltunk, akkor is volna még bőven fejlődési lehetőségünk. Ami azóta, és főleg 2010 óta történt az országban, jelentősen visszaveti a motivációt, hogy az ember hazaköltözzön.

Egyre több dolog szól külföld mellett, azzal együtt, hogy temérdek érzelmi hívószó van, amik hazacsábítanak. Engem is.

A család, a barátok, a kultúra, ezek fontos dolgok, amik gyakran hiányoznak.

A nyelvet megtanulni, beilleszkedni egy társadalomba, az egy dolog. Megérteni és elsajátítani a kultúrát már nehezebb. Persze, csinálhatsz úgy, mint aki érti a vicceket, és poénkodhatsz idegen nyelven. De őszinte az a poénkodás? Felveszed, mondjuk, az angol humort Nagy-Britanniában, és csak azon a szinten viccelődsz, amiben nincs benne a magyarokra oly jellemző fekete humor, az az irónia, amit mi napi szinten játszunk egymással? Ahogy egy-egy elszólásban megfogjuk egymást, az nincs meg másutt, és ezeket az ember hiányolja. 

F. B./WMN: Két hónapja született meg a kislányod. Azt gondolnám, hogy ezt az otthon vs. haza kérdést a szülővé válásod tovább cifrázza.

G. P.: Jól gondolod. Ha itt nevelkedik fel a lányom, akkor mindenképp kevert kultúrájú lesz, hiszen az egyik felét a társadalomból szedi magára, a másikat pedig tőlünk,

itthon, a saját kultúránkat pedig nem tudjuk, és nem is akarjuk levetkőzni, tisztában vagyunk az értékével.

Persze nem tudom, mit hoz a jövő. Itt, Norvégiában egy általános iskolában dolgozom tanárként, úgyhogy látom az itteni oktatás előnyeit és hátrányait. Otthon is az oktatásban dolgoztam, így arra is van rálátásom. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy a norvég az egyik, a magyar a másik véglet, ha lenne a kettő között egy arany középút, szívem szerint azt választanám. Ahogy az egész norvég létem is ilyen: egy ide-oda ingázó valami. Van, amiben nem tudok, és nem is akarok itt asszimilálódni… ahogy egyébként magyar és magyarországi dolgok is vannak, amiket nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem felejtettem el, amiért eljöttem otthonról, de azt is meg tudom mondani, miért költöznék megint haza.

Ez az egész kivándorlás szerintem egyfajta köztes állapot, egy libikóka, ahol az ember próbál balanszírozni.

F. B./WMN: A norvég és magyar egészségügyi állapotok különbségét már a regény kerete is mutatja, hiszen a főhősöd a norvég államtól alanyi jogon kiutalt pszichológusnak meséli el az életét. Hogyan született ennek a szerkezetnek az ötlete?

G. P.: Amikor megvolt a regény kétharmada, és alaposabban megismertem az elbeszélőmet, úgy éreztem, nála nem lenne hiteles, hogy magától elkezd ilyenekről írni – ez például erős különbség kettőnk között. Így jött az ötlet, hogy mindezt egy pszichológusnak írja le, beszámolókban, mert ő ezt kéri tőle. 

F. B./WMN: A könyvben nemcsak a szabadságról és a boldogságról van szó, de bőven akad benne szerelem, illetve a szerelemre való vágyakozás is, jó pár erotikus jelenettel tarkítva. Úgy hallottam, hogy erotikus szöveget kifejezetten nehéz írni, igazi kihívás elkerülni, hogy nevetségessé, komikussá váljon az anyag, netán vulgárissá vagy öncélúvá. Neked meg kellett küzdeni ezzel a feladattal?

G. P.:

Engem nagyon foglalkoztatott ez a kérdés, hogyan lehet jól megírni, hogy ne legyen se pornográf, se túl rózsaszín, és az eufemizmusok csapdáiba se essek bele. Kifejezetten vonzott ez az irodalmi kihívás, volt kedvem ezzel játszani.

F. B./WMN: A könyved főhőse azon magyar közéleti dolgok miatt kényszerül külföldre, amiket itthon élve túlságosan is jól ismerünk, és amik azóta is a mindennapjainkhoz tartoznak. Mit gondolsz, egy nem magyar számára is érthető lenne a regény, ha az megjelenne fordításban, külföldön?

G. P.: Persze. Nyugat-Európa tele van a családjukért és a jobb életkörülményekért dolgozó Kelet-európaiakkal, akik hasonló politikai hátérrel rendelkező országokból érkeznek, mint Magyarország, nekik biztosan ismerős lenne az elbeszélő helyzete. A Nyugat-európaiak is megértenék azt, hisz alig van már munkahely Nyugaton, ahol ne lenne külföldi munkavállaló. 

A legtöbb Nyugat-európai országban ugyanakkor találkozni olyan emberekkel is, akik sokkal súlyosabb okok miatt kényszerültek elhagyni az országukat. Ők valószínűleg csak mosolyognának az elbeszélő luxusproblémáin: Irakból, Szíriából, Szudánból, Etiópiából, Eritreából, Szomáliából érkeznek, de elindulnak a kurdok, törökök, oroszok, ukránok is, a sor szinte végtelen és felesleges részletezni, ők miért kelnek útra. Három-négy ilyen karakter is megjelenik a regényben, akiknek a története jóval drámaibb az elbeszélőénél. Náluk nem arról van szó, visszatérjenek-e a szülőföldjükre, vagy sem, ez a kérdés fel sem merül. Náluk inkább az a kérdés, lesz-e valaha hely, ahová haza tudnak menni, s ha igen, vajon élnek-e még azok, akik miatt hazamennének.

Fiala Borcsa