Halottairól készíttetett fotográfiákat a viktoriánus kor embere
A szelfik korában már túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a legőrültebb szituációkban is képesek vagyunk fotókat készíteni. Legyen szó pozitív terhességi tesztről, első szex utáni cigiről, vagy utolsó ölelésről a nagymamával – mindenre láttunk már bizarr képes példát a közösségi oldalakon. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy régen minden más volt. Úgyhogy most merüljünk el a post mortem, azaz a halottak fotografálásának a történetében! Hogy lássuk, nincs új a nap alatt. Szabó Anna Eszter írása.
–
Szelfi a halott nagymamával
Tavaly írtam egy cikket a Dark Tourist című dokumentumfilm-sorozatról, aminek az egyik epizódjában bepillanthatunk egy indonéz falu, Tana Toraja Ma’nene szertartásába.
A lakók háromévente – a „tetemek megtisztításának ünnepén” – kiássák elhunyt családtagjaikat a sírokból, elviszik őket a haláluk pillanatának színhelyére, ott átöltöztetik, szépítgetik őket, megfésülik és nyírják a hajukat, aztán körbehordozzák a holtakat a faluban. Erre a hagyományok szerint azért is van szükség, hogy a lelkük rendszeresen visszatérhessen a gyökereikhez. Ilyenkor rengeteg fénykép készül: szelfik, családi portrék – a mumifikálódott rokon is a képekre kerül.
Hátborzongató, sőt akár gyomorforgató is lehet egy idegen szemnek ez az egész rituálé, de a mosolygós falulakókat és a napszemüveges, szivarozó holtak közt békésen mászkáló kisgyerekeket elnézve talán csak a nyugati, modern látásmód mondatja velünk, hogy ez bizarr.
Ami lényeges: időről időre megmutatja magát, hogy az embernek természetes igénye van arra, hogy kapcsolódjon a halálhoz, hogy közelebb hozza, ezáltal enyhítve az elvesztett ember hiányát és a haláltól való szorongást.
Csak még egy utolsó képet!
Legyen szó régi, festett családi portrékról, vagy fényképekről, az ember ősidőktől kezdve minden lehetőséget megragad, hogy valamilyen módon megőrizze életének bizonyos momentumait és a számára legfontosabb emberek emlékezetét.
Miklya Luzsányi Mónika nemrég írt a fajjúmi múmiaportrékról. „A mumifikált halottakat a családi szentélyben állították fel, s hogy emlékezhessenek az arcukra, egy festett portrét kötöztek bele a testet körbeölelő bandázsba. Általában csak több generáció elteltével temették el őket a sivatag homokjába, amikor már senki sem emlékezett arra, kik voltak ők.”
Későbbi korokban is jócskán akadtak olyan festők, akik halottak megörökítésére szakosodtak. VIII. Henrik angol királyról, Mária Teréziáról, Sisiről, sőt az eredetileg Ferenc Józsefnek szánt Helenéről is készült posztumusz portré.
Ahhoz, hogy ezek a portrék elkészülhessenek, a család a halál beálltakor rögvest hívta a festőt, aki még gyorsan elkészített egy utolsó képet az elhunytról. Ez persze a gazdagok kiváltsága volt, egy szegény család nem tudott volna megfizetni egy festőt.
A képeken gyakorta ereje teljében, pompás környezetben örökítették meg az elhunytat, és csak a háttérben elrejtett szimbolikus motívumok jelezték a halál tényét.
Aztán jött a fotográfia.
Mindenhol ott ólálkodott a halál
A viktoriánus korban még egészen máshogy álltak a halálhoz, mint most.
A XXI. századi ember mindent megtesz, hogy eltávolítsa magától a halált. Nem szeretünk beszélni róla, rettegünk tőle, és lassan már semmi rituálénk nincs a temetésen kívül, amivel valahogy kapcsolódni tudnánk ahhoz a feladathoz, hogy a veszteség és az élet végességének bizonyosságát integráljuk az életünkbe.
Félünk a fájdalomtól, a veszteségtől, az ismeretlentől.
De egy olyan korban, jelesül a XIX. században, amelyben rettenetesen magas volt a csecsemő- és gyerekhalandóság, és sokkal korábban haltak meg az emberek akár egy szimpla megfázásban is, ráadásul állandóan a diftéria-, tífusz- és vérhasjárvány fenyegette az embereket, nem volt opció hátat fordítani a halálnak.
Memento mori, azaz „emlékezz a halálra”, hirdették mindenhol, hogy mindenkinek világos legyen a vég elkerülhetetlensége.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Felülírni a Mindenható akaratát
A fotográfia megjelenése után sokan úgy tekintettek a képekre, mint a halál ellenszerére. Hiába veszett oda a test, a kép megmaradhatott az örökkévalóságnak.
Nem véletlen, hogy sokan blaszfémiát emlegettek (vagy hullagyalázást), mintha a fotográfus ki akarná cselezni a halált, vagy felülírni a mindenható akaratát. Abból a szempontból érthető az aggodalom, hogy
bizonyos képeken a halottak szemhéjára nyitott szemeket festettek, vagy úgy rögzítették a szemüket, mintha élnének.
A post mortem fotográfia igen hamar és hirtelen terjedt el az angol úri körökben.
A szokás valószínűleg Viktória királynőhöz köthető. Miután szeretett férje hastífuszban elhunyt, a királynő országos gyászt rendelt el, és élete végéig feketét viselt. Egyes források szerint Viktória okkult módszereket is igénybe vett azért, hogy kommunikálhasson halott férjével. A fényképészek segítségével pedig mindenkit, aki jelentőségteljes volt számára, „konzerváltatni” kezdett. Az, hogy a királynő hatással volt a halotti fotózás elterjedésre, nem egyértelmű, de annyi bizonyos, hogy a Viktória által nagy becsben tartott képek a családról és az otthonról közrejátszhatott az elhunyt családtagok fotózásának növekvő igényében.
Az 1800-as évek második felében már egymást érték a halotti fényképekre szakosodott művészek hirdetései.
Míg más kultúrákban a halottak hajtincseit, fogait, csontjait őrizték meg, addig az angol arisztokrácia a temetések előtt komplett díszletet rendezett be a halottai köré a tökéletes fotó érdekében. A festmények elkészüléséhez sokkal több munkaórára volt szükség, jóval többe is kerültek, mint a fotográfiák, ezért a fényképészek iránti kereslet ugrásszerűen megnőtt.
Egyes képek olyanok, mintha csak alvó embereket ábrázolnának. Ám vannak olyanok, amiken a halottakat különböző pózokba ültették, mintha élnének, sőt olyan portrék is vannak, amiken a család az elhunyt rokon köré csoportosul. A halott arca sápadt, de az élők arcára utólag egy kis pirosságot festettek, jelezve, hogy ők még élnek. De akad olyan kép is, amin a holtak arca is piros, mintha még erejük teljében lennének.
A legmegrázóbb képek egyértelműen azok, amiken kisbabák és gyerekek szerepelnek, és sajnos ezekből van a legtöbb, olyan hétköznapi volt a korai haláluk ezekben az időkben. Egyes képeken a kiságyukban fekszenek, virágokkal körberakva, másokon a szüleik karjaiban ülnek. Olyat is találtam, amin a kedvenc játékaik körében örökítették meg a gyerekeket, nyitott szemmel, utólag pirosított orcával.
Azokon a képeken, amiken az anyák, apák is szerepelnek halott gyerekükkel, kézzelfogható a leírhatatlan fájdalom, és máris megértőbb az ember, hogy ilyen – a mai szemmel bizarr, hátborzongató – képeket készítettek egy valójában semmihez sem fogható tragédia árnyékában.
Végül ez a szokás a XIX. század végére egyre inkább megritkult, és aztán úgy, ahogy volt, el is tűnt. Egy szűk évszázadig tartott, de a képek, ugye, fennmaradtak az örökkévalóságnak.
Nincs jogunk ítélkezni
Meglehetősen érdekes a szimbolikája annak, hogy bizarr módon előnye is volt a halottak mozdulatlanságának: róluk sokkal élesebb és jobban kivehető képek készültek, mint az élőkről. Kérdés, hogy vajon a gyászolókban mely kép maradt meg élesebben. Az, amit az emlékeikben őriztek, vagy az, amit az örökkévalóságnak készíttettek.
Abszolút elképzelhető, hogy akkoriban ezek a fotók valóban segítettek a gyászolóknak, mert meg tudták őrizni azt az illúziót, hogy elvesztett szeretteikből maradt itt nekik valami.
A gyász feldolgozásának öt fázisa: a tagadás, a düh, az alkudozás, a bánat és az elfogadás, mind benne vannak ezekben a hátborzongató képekben.
Mai fejjel nehéz elképzelni, hogy voltak idők, amikor életek múltak el anélkül, hogy akár csak egyetlen kép is készült volna egy-egy emberről. Szerelmeket, gyerekeket, szülőket vesztettek el a családok úgy, hogy utána még csak egy fotó sem volt a kezükben, ami segíthette volna az emlékezést. A halál sokszor olyan hirtelen csapott le, hogy már nem volt másra lehetőség többé, csak egy utolsó fotográfiára. Számunkra ez talán fura szokásnak tűnhet, de gondoljunk bele, mennyire más volt az a kor, amelyben ezek a post mortem képek készültek!
Az ember mindig próbált valamiképpen megbékélni a halállal. Csak most, a mai kor társadalma tart ekkora távolságot tőle. És talán a szembenézés bármilyen formája emberhez méltóbb, mint a tagadása.
Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
Kiemelt kép: Getty Images / Heritage Images / Contributor
