Városnézés napkeltében, kocogva: olyan kincsekre bukkanhatsz, amikre a nagy nyüzsgésben kevésbé

–

Az élményszerzés iránti mohóságom egyik hozadéka, hogy megtanultam összekötni a kellemest a kellemesen hasznossal. Amikor hosszabb időre utazom el (manapság ez egy-két hónapot jelent), a munkát is viszem magammal, és afféle digitális nomádként próbálok egyensúlyt teremteni a felfedezés és a laptop előtt töltött idő között. Ehhez a rutinhoz hozzátartozik az is, hogy amikor csak egy-két éjszakára szállok meg egy új helyen, kora reggeli, városnézéssel egybekötött kocogással igyekszem kihozni a legtöbbet a villámlátogatásból. 

Mozgással indítani a napot eleve üdítő érzés, ahogy az is, ha változatosságot csempészhetek egy megszokott tevékenységbe. Az egészségre gyakorolt kedvező hatásain túl pedig még egy rakás más előnyét is élvezhetem annak, ha a testmozgást ötvözöm a hajnali városnézéssel – kezdve onnan, hogy

a forgalom okozta por és szmog helyett az ébredező város békés és autentikusabb, turisták tömegétől mentes atmoszféráját szippanthatom magamba.

Nem vagyok antiszociális, csak nagyra értékelem azokat a lehetőségeket, amikor kifelé és befelé is zavartalanul figyelhetek, és mélyebben megélhetek egy élményt. Amellett, hogy a nappali kavalkádot elkerülve térképezhetem fel a környéket – ami nem egy hátrány a tájékozódás szempontjából –, kocogás közben arra is alkalmam nyílik, hogy önvizsgálatot tartsak és emésztgessem azt a temérdek impulzust, ami egy-egy utazás során ér. 

A felkelő nap festői jeleneteket varázsol a tájra és a városok utcáira; ilyenkor a már ismert látványosságok is egy egészen más arcukat mutatva fürösztik az érzékszerveimet mindenféle jóban, akár egy piac, egy szökőkút, egy park vagy egy pékség mellett futok el. Pirkadatkor szem-, fül- és orrtanúja lehetek annak, ahogy lassan magához tér a város, és megízlelhetem azt a különleges légkört, amit a nappali vagy éjszakai nyüzsgésben hiába keresnék. Nem beszélve arról, hogy melegebb éghajlaton ilyenkor a legkevésbé fülledt a levegő, amit akkor is szeretek kiélvezni, ha egyébként van lehetőség arra, hogy csobbanással lehűtsem magam.

A körülményektől és a kapacitásoktól függően persze a változatosságot is lehet variálni. Fő a rugalmasság! Srí Lankán például feladta a leckét a magas páratartalom, ezért simán beértem a tempós gyaloglással is, Mirissa városában pedig úgy döntöttem, hogy bringázva fedezem fel a tengerpartot, mielőtt elözönlik a látogatók az Insta-sztárrá vált Coconut Tree Hill földnyelvet és a Parrot Rockot. Szállásadóim voltak olyan jó fejek, hogy a nyitvatartási és kölcsönzési időre fittyet hányva már előző este odaadták a kiszemelt kerékpárt, így kora reggel zavartalanul gyönyörködhettem a napközben turistáktól hemzsegő nevezetességekben, miközben hallgattam a tenger morajlását és figyeltem, ahogy a zsákmányszerző kalandjukra induló halászok csónakjait ringatják a hullámok.

Egy őszinte mosoly vagy egy spontán szóváltás – vagy kézzel-lábbal hadonászás – a helybeliekkel nemcsak feldobja az ember napját, de bensőségesebbé teszi a kapcsolódást egy ismeretlen tereppel.

Ezért is törekszem mindig arra, hogy bepillantsak egy-egy közösség mindennapjaiba, életvitelébe és hagyományaiba. Amikor helyi családoknál szállok meg, kistermelőktől vásárolok, és tömegközlekedéssel járok mindenhova, közelebbről is megismerhetem egy népcsoport lelkületét, hiszen lehetőséget kapok arra, hogy egy kicsit az ő szemükkel is lássak, az ő fejükkel is gondolkodjam, és az ő szívükkel is érezzek. Egyébként pedig sosem tudhatod, hogy nem éppen egy piaci árustól kapsz-e olyan értékes és hasznos infókat vagy tippeket, amiket nem osztogatnak feltétlenül az interneten, az útikönyvekben vagy az utazási irodákban.

Ki korán kel, immerzív #nofilter kulturális élményekre lel. Olyanokra, amilyeneket egy szervezett túra során nem biztos, hogy átél az ember. A valósághoz persze hozzátartoznak a kevésbé vonzó vagy kimondottan visszataszító és dühítő körülmények, mint a szeméthegyek látványa, vagy a szembesülés azzal a szomorú ténnyel, hogy mennyien élnek fedél nélkül egy olyan helyen, amelynek a szociális és gazdasági helyzete ezt nem indokolja. Bár ne így lenne, de állok elébe minden olyan tapasztalásnak, ami szélesíti a szellemi horizontomat.

Biztonságos terepen szeretek spontán, útvonalterv nélkül elindulni és átadni magam a meglepetéseknek. Igaz, hogy kora reggel nincsenek nyitva múzeumok, építészeti csodák vagy nemzeti parkok, és a település nevezetességeihez tartozó szolgáltatások sem elérhetők, cserébe viszont olyan kincsekre bukkanhatok, amelyek más napszakok forgatagában sokszor láthatatlanok.

A kocogás tempója pedig tökéletes ahhoz, hogy sok érdekességet felfedezzek, ám elég lassú ahhoz, hogy észrevegyem a részletekben megbúvó szépségeket. 

Az intuíció iránytűjére hagyatkozva temérdek lenyűgöző látványban és érdekes élményben volt részben. Alkalmam nyílt például összebarátkozni egy kóbor, ám valójában mindenkihez tartozó jámbor kutyával, aki egy faluszéli buszmegállóban mellém szegődve lelkesen kalauzolt egy gyönyörű vízesésig. Nemegyszer előfordult, hogy reggeli kocogás közben, eldugott utcácskákban találtam rá menő és hangulatos kis kávézókra, ahova a nézelődés után izgatottan ültem be dolgozni. Mély nyomot hagyott bennem az is, amikor Srí Lanka egy teaültetvényekkel borított táján futkározva belecsöppentem egy tamil csoport hajnali szertartásába. 

A napkeltében kocogós város- vagy vidéknézés szokásának köszönhetően olyan különleges tapasztalatokkal gazdagodom, amelyek tartalmasabbá és igazán emlékezetessé tesznek számomra egy utazást. Egy szó, mint száz: jókor jó helyen járni baromi jó!

A képek a szerző tulajdonában vannak

WMN szerkesztőség