Herold Eszter: És most kilélegzem ezt a sűrű tanévet – Darálónapló

–

Nem is emlékszem pontosan a pillanatra, amikor nagy levegőt vettem

Talán valamikor augusztusban, az iskolatáskák összekészítésekor, az ünneplőruhák vasalása közben, az évnyitó értekezletre utazva hajnalban a helyközi járaton, az oviba szoktatás első nehéz reggelén, vagy az online egyetemi szemeszterkezdés perceiben, mindenesetre a kifújást még mindig halogatom.

„Majd ha leadtam a szakdolgozatot, majd az államvizsga után, az évközben készülő diákelőadás premierje után, ha túl vagyunk az országos fesztiválon, a gyerekek év végi dolgozathajrája, zongoravizsgája és fellépései után, az évzárók megható perceiből kiszédülve, az utolsó ovis napról ágyneművel, alvós állatokkal, váltócipővel a hónom alatt hazafelé baktatva, na de az utolsó értekezletről felállva tényleg, és ha leadom ezt a cikket, akkor már igazán – kilélegzem ezt a sűrű évet”.

Megállok. Számvető darálónapló egy szuszra – vigyázat, központozást csak nyomokban tartalmaz!

Görgetem a telefonban ősz óta gyűlő fotófolyamot

Alig hiszem el, hogy ez a rengeteg minden egyetlen tanévbe belefért. Minden rögzített pillanatban benne álltam, hisz én exponáltam, a töményen hömpölygő élet dokumentálója is többségében én magam vagyok. Több időszámítás futott párhuzamosan, sokszor elég volt a bonyolult logisztikába nem belebolondulni.

Óvoda, iskola első és harmadik osztály, munkahely a gimnáziumban, posztgraduális képzés záróéve az egyetemen.

Megmérettetéstől megmérettetésig, ünneptől ünnepig, náthától nátháig tekertük a napokat szoros tandemben itthon, uralni igyekezve a házban fel-fellépő káoszt, visszatuszkolni a felgyűlő ruha- és csetresztengert a medrébe, tartani próbálva szeretteinkkel a centripetális gyorsulásban recsegő-ropogó kapcsolatot, megtartva józanságunkat és optimizmusunkat, ami időnként egyáltalán nem volt egyszerű.

Beszoktatni egy pici lányt az óvodába, aki még nincs is hároméves, cserfes, eleven és roppant okos, de egyelőre az anyukája számára a világegyetem, ez önmagában szívet-lelket próbáló feladat. 

Elindítani ezzel párhuzamosan egy kicsi elsőst az iskolába, hátára adni az iskolatáskát, és nézni, ahogy kis topánkás lépteivel eltűnik a hatalmas épület még hatalmasabb kapujában, szintén torokszorító érzés. 

Közben ügyelni rá, hogy a galamblelkű, szelíd, harmadik osztályt kezdő nagyfiúra is elég figyelem jusson ebben a szívszakadásban, meleg ölelésben elválni ugyanabban a nagy iskolakapuban, már csak hab a tortán. Így indul a szeptember.

Minden reggel bőgök a távolsági buszon

De azért hüppögés közben Kelenföldig (19 perc az út) nyolc-kilenc ügyet bonyolítok telefonon – szülői értekezletek, tanfolyami beiratkozások időpontjainak egyeztetése, egyetemi órarend ütköztetése gimis előkészítő foglalkozások szombatjaival, a két iskolás órarendjének egymásra vetítése és családi logisztikába illesztése, beszerzendő holmik felkutatása eladós és cserebere csoportokban, gyors kérdés a nagyszülőkhöz, mindenki jól van-e.

A családunkra jutó négy (!) szülői értekezlettel, az ott kapott direktívák teljesítésével, az elsős szókártyák éjszakába nyúló vagdosásával és borítékolásával, füzetek bekötésével, zeneiskola és egyéb szakkörök bebikázásával, osztálypénz, csoportpénz, tanfolyamdíj és egyéb fizetendők kicsengetésével, három gyerek gardróbjának rapid átválogatásával felvettük a fordulatszámot, ez lesz hát a tempó, szempillantás alatt el is illan az első hónap.

Az október karácsonyig tart

Az őszi szünet, bár a hossza szabad szemmel is látható, épp csak arra elég, hogy valamelyest kifésüljük a menetközben összekócolódó idegszálakat, néhány reggel ne keljünk hajnali ébresztőre, együnk párszor normálisan, úgy értem, hideg kávék és megmaradt uzsonnák helyett rendes, tápláló főtt ételt, kitakarítsuk az elhanyagolt zugokat a házban, bepótoljuk az egyre gyakrabban elmaradozó esti meseolvasásokat, meggyógyítsuk az őszi náthába dőlt gyerekeket, majd újra csatarendbe álljunk.

A szeptemberi sprintről hosszútávfutásra szerelünk át, tudjuk, hogy karácsonyig nem lesz megállás.

Pörögnek a próbák a munkahelyemen, férj munkahelyén a rajzok. Intenzív, jóleső munkában, kutatásban vagyunk, természetesen el is fáradunk istenesen.

Páros hetek végén egyetemi szemináriumok faltól falig, a páratlanokon csak szombaton dolgozom, előkészítőt tartok középiskolába készülőknek. Közben a férjem tartja a frontot otthon, finomakat főz, féken tartja a kuplerájt, és még a házi feladatok is zömében elkészülnek. Vasárnaponta veszem át tőle a stafétát.

A télbe kanyarodva megtelünk ünnepekkel

Szépek, szeretjük őket, de egyik éri a másikat, a gyerekek születésnapja november-december-január, mindeközben nyakunkon a mikulásünnep, az advent és a karácsony is. A dolgos hétköznapok hátterében ajándékbeszerző, -készítő, -kitaláló algoritmusok futnak, koszorú, torta és naptár készül, erőnkhöz mérten díszítjük a házat, veszünk részt Márton-napi tűzgyújtáson, iskolai adventi és karácsonyi műsorokon, óvodai nyílt napon, templomi betlehemesben. A karácsonyfa alá boldogan, de koronavírussal érkezünk.

Az önkéntes karanténunk csendje kis időre együtt hallgat a téli természettel.

Már-már tapinthatóvá válik, ahogyan a vaskos évkerék valahol a holtponton nyikorogva fékezni kezd, mintha megállna velünk a közelgő újévi szabadesés előtt. Lassú tektonikus mozgásban telik el egy-egy kegyelt decembervégi nap.

A család minden tagja gyorsan lerázza magáról a betegséget, kivéve engem

Némi lappangás után nehéz poszt-Covid-menetelés következik. (Erről ITT írtam korábban.) A január-februárban még javában szunnyadó élővilággal szemben a nagyváros újra nagy hajrába kezd. Tülkölve, pöfögve, csikorogva és zakatolva hajszolt ütemű áramlásba lendül szélben, fagyban, latyakban, még hosszan sötét, hideg reggelekben, hamar ránk boruló alkonyatban.

Három hónapon át szünet nélkül, fullasztóan köhögök. Orvostól orvosig csapódom, gyógyszerkúrától gyógyszerkúráig tart az időszámítás, elmerülök a pulmonológia sötét magyar bugyraiban, semmi nem segít.

Közben fokozódó tempóban zajlanak a próbák, elindul az egyetemi irodalomterápiás vizsgakurzusom, lezajlik az ötnapos, szinte látástól vakulásig tartó középiskolai felvételi folyamat rengeteg diákkal, még több tréninggel s annál is több parázs vitával és egyeztetéssel annak érdekében, hogy a tanári team a lehető legbölcsebb döntést hozhassa minden esetben.

Nem rogyhatok össze, nem állhatok meg, nem nyúlhatok el és ki, sakkozom a megmaradt erőmorzsákkal, melyik napot kell mindenáron kihúznom velük, s mely pillanatokban merhetem vállalni, hogy valójában nagyon beteg vagyok.

Március végére le kell zárni a terápiás kurzust, meg kell írni az azt dokumentáló szakdolgozat bevezető fejezeteit, el kell jutni az előbemutatóig, és nyugvópontra kell navigálni a felvételi folyamatot. Minden egyszerre zajlik, fogszorítva menetelek, nem is igen tudom, miféle eltökélés hajt még, és képes átsegíteni egyik erőpróbától a másikig.

Az április címszavakban

Mintegy százoldalnyi szakdolgozat írása, egésznapos hétvégi próbák az iskolában, bemutató, regionális diákszínházi fesztivál, nyomokban húsvét otthon és vidéken, helyi közösségnek tartott kézművesfoglalkozás az ünnep másnapján, gyerekek néptáncgálája, énekversenye, hangszeres kiskoncertje, s a nem létező időrésekben digitális kompetenciafejlesztés tematikájú többfordulós online továbbképzés.

Azt hittem, májussal vége. Kifut két végzős osztály a munkahelyemen, megszűnnek órák, hézagosodik a hét, meggyógyulhatok, tánctanár létemre újraépíthetem mozaikjaira hullott testtudatomat, figyelhetek végre teljes odaadással a családomra, de nem.

Diákszínházi előadásunk továbbjutott az országos döntőbe, így újabb – persze örömteli – hajrá következik, felelevenítő próbák, majd ismétlő előadások. Közben védésre készülök, egyetemi államvizsgámat Pécsett és az országos döntőt Győrben egyetlen éjszaka választja el május legutolsó napjaiban.

Két hét instant inszomniával szerelek át a nyárba.

Júniusra belőlünk szinte semmi nem marad

Kontúrok és némi repetitív ritmus, elfogyunk már az uzsonnásdobozok reggeli rutinszerű összepattintásában, a nap hátralévő részében árnyékként közlekedünk. A gyerekek – hála az égnek, szépen vesznek minden év végi akadályt.

Kirándulás kirándulást követ, persze hogy kísérést vállalunk. Persze hogy részt veszünk az általános iskola zárórendezvényén. A gyerekek természetesen fellépnek. Az összes óvó néninek és tanítónak méltó köszönőajándékot festünk, morzsolunk, rajzolunk és csomagolunk. Ebből, mondjuk nem is engedek.

Itt állok július küszöbén. A tévhitekkel ellentétben, most hajrázom le az utolsó értekezleteket. Várnak rám drámatáborok, nyári próbák, olvasmánylista szerkesztése és fincsi tanmenetírás.

De mikor jön el a pillanat, amikor kilélegezhetek? Mikor párolog el belőlem a hónapokig bent tartott fáradt levegő? 

Egy mecseki erdőszélen ülök éppen

A napokban veszem át a valahányadik diplomámat Pécsett.

Látszólag pihenek. Valójában feszülten figyelem, kifújja-e a szél belőlem a menetelés ritmusát. Elcsitul-e bennem végre a cselekvés- és programkényszer, mikor szűnik a konstans kattogás,

az anyai, tanári, rendezői, egyetemista multitasking le tud-e egyszerűsödni végre egy snassz, papucsos, semmibe bámuló boltba slattyogásig – mustárért, mert épp elfogyott. Ritkán volt béke, mert ritkán volt nyugalom. Elég volt.

Csak egy árva szalmabálát akarok, amin elnyúlhatok. Csendet. Fényt. Madárzajt. Hogy ebben a teremtett kusza rendben meghalljam végre újra magamat. 

Akkor majd felkupacolom magam mellé a családomat. Nyugalom lesz, tehát béke. Fürdünk majd a napban, és nézzük az úszó felhőket a fejünk felett.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Anna_Isaeva

Herold Eszter