Celine Dion: Ha nem tudok futni, sétálok. Ha nem tudok sétálni, mászom

–

Hadd kezdjem ezt a cikket egy vallomással: minimálisan sem kötött le soha Celine Dion munkássága. Azt leszámítva, hogy egy-egy buliban gátlástalanul elvinnyogtam a My Heart Will Go Ont, mindig is a fémesebb műfajok vonzottak, ő pedig egyszerűen kimaradt a látókörömből. (Pedig, mint megtudtam, titkon mindig irigyelte a rockzenészeket, mert véleménye szerint jóval tökösebb rekedt hangon énekelni, bulizni és sört vedelni, mint vizet inni és tiszta hangon skálázni, ahogy ő teszi. Nahát.) Mindennek ellenére – magamat is meglepve ezzel – mégis elsőként jelentkeztem, hogy megnézzem az életéről és betegségéről készült Ez vagyok én: Celine Dion című dokumentumfilmet. Talán csak a zenei műveltségem egyik, kínosan hiányzó láncszemét akartam pótolni, talán a bennem élő egészségszorongó volt a kíváncsi, talán titkon éreztem, mennyire megszólít majd a története – nem tudom.

Mindenesetre rég láttam olyan filmet, ami ennyire a képernyőhöz szegezett. Pontosítok: rég láttam olyan karaktert, aki ennyire a képernyőhöz szegezett.

Persze ehhez az is hozzájárul, hogy erős eszközökkel operált a rendező, Irene Taylor. Az első pár percben a magasba emel – végignézzük, ahogy egy kislány álma valóra válik, és ünnepelt sztárként, valódi dívaként énekel több ezer ember előtt –, aztán snitt: az ágy mellett összegörnyedt alak fekszik, artikulálatlan hangon nyög fájdalmában. Körülötte beöltözött emberek, kapkodó kezek és hordágy. És igen, a kitartott énekhang és a fájdalmas nyögés ugyanabból a torokból jön ki: ez mind Celine Dion, a nő, aki egyik nap még a világ ura volt, másik nap pedig már a megtestesült kiszolgáltatottság. Kiszolgáltatottság egy betegségnek, ami mindössze minden egymilliomodik embert érint, viszont a legszörnyűbb kínokkal jár. Ez a merevszemély-szindróma, amit 2021-ben diagnosztizáltak az énekesnél.

A díva, aki örökké a szomszéd lány marad

Noha ez a film közel sem csak az énekesnő betegségéről szól, sajnos szinte lehetetlen úgy beszámolni róla, hogy ne ezt tegyem a középpontba. De hadd menjek szembe most mégis ezzel a megmásíthatatlan ténnyel – Celine Dion ugyanis jóval több, mint egy diagnózis, jóval több, mint a Titanic betétdalának éneklője, jóval több, mint egy szomorú történet. Elsősorban ugyanis ember, testvér, édesanya, nő, gazdi – és ezek a minőségek mind hozzájárulnak ahhoz a színpadi perszónához, akit olyan könnyű kedvelni. A képsorokon őszinte, humoros, természetes nő mutatkozik be – olyan, akinek nem derogál smink nélkül kamera elé ülni, aki ugyanúgy vállalja legmélyebb örömét, mint sebezhetőségeit –, az archív felvételeken keresztül megismerjük cseppet sem hétköznapi családi hátterét, szeretettel mesél a szüleiről és a gyerekeiről is.

A közösség ereje esszenciális mozgatórugó számára. Nagy francia zenészcsaládban, 13 testvér mellett nőtt fel, és az ott megélt összetartozást keresi a rajongóival is, akikre egyenrangú felekként, a legnagyobb hálával tekint. Ha a betegsége kerül szóba, a közönségtől való izolációt jobban fájlalja, mint saját kínjait.

Magát egy almafához hasonlítja, aminél sorban állnak az emberek: ő nekik adja a legszebb almáit, és sírva nézi, ahogy a sor akkor sem apad, amikor az ágai megrepedeznek és csökken a termése.

Egyszerre zavarba ejtő, szomorú, egyszersmind lélekemelő, amikor arról beszél, mit is jelent számára a saját hangja: úgy tekint rá, mint a főnökre, ami maximális irányítást élvez, ő pedig csak amolyan gazdatestként kullog mögötte, követi az utasításait, és élvezi a fényét. Dion énekel. Énekel ötévesen a testvére esküvőjén, kiskamaszként a többi gyereknek, anyaként a kicsiknek, előadóként a közönségnek, feleségként a férjnek, interjúalanyként az operatőrnek.

Aztán Dion veszít. Először élete egyetlen és legnagyobb szerelmét, a férjét, majd a (szerinte) legfontosabb eszközét, a hangját – ugyanis ez a betegség ezt is elveszi tőle.

És talán ironikus módon épp az ehhez való attitűd mutat rá Celine egyik legszerethetőbb tulajdonságára. Hiába van a háta mögött 27 album és 250 millió eladott lemez, ő mentes a sztárallűröktől. Noha megtehetné, de nem veszi magától értetődőnek mindazt, amit elért, ő a mai napig az a kislány legbelül, aki valaha nélkülözött, aki hálás minden egyes embernek, aki elismeri őt. 

Vállalja magát, úgy, ahogy van – legyen az talpig sminkben, kedvenc fellépőszettjeiben, vagy kisírtan, fáradtan, saját kanapéjára rogyva pizsamában.

Pedig lehetne ez másként is, hiszen a divat és az öltözködés fontos szerepet tölt be az életében. Amikor a fellépőruháit tároló raktárban vezeti körbe az operatőröket, kifejti: ha egy nőnek tetszik egy cipő, nem az a kérdés, hogy kapható-e a méretében. Ő ugyanis simán igent mond egy szép lábbelire 36-ostól 40-es méretig, mert ha igazán beleszeret, nem érdekli, ha a lábujjait össze kell húznia, vagy épp kapaszkodni velük. Persze, állapotából kifolyólag mostanság a bolyhos, puha zoknikat preferálja leginkább…

Kívülről láthatatlan, belülről pusztító: ez a merevszemély-szindróma

Celine Dion egy meglehetősen ritka neuromuszkuláris elváltozással küzd, aminek oka és gyógymódja egyaránt ismeretlen. A rosszullétek túlstimulálás hatására jelentkeznek, legyen az fény, hang, érintés vagy túlzott izgatottság. A betegség az izmok merevségével és súlyos fájdalommal jár, és a görcsök olyan erősek is lehetnek, hogy eltörnek egyes csontokat. Az SPS leggyakrabban 30–40 éves kor között üti fel a fejét, és a korábbi tévhitekkel ellentétben nőknél gyakoribb, mint férfiaknál, azonban ritkasága miatt sok időbe telik a diagnosztizálása. Gyógymód egyelőre nincs rá, a tüneteket tudják csak valamelyest enyhíteni: ezt vérplazma-transzfúzióval, vagy infúzióban adott immunoglobinnal oldják meg. A betegség általában 6-8 éven belül halálhoz vezet, de ez nem törvényszerű, az orvostudomány ismer olyan pácienst is, aki 28 évet élt így.

Ami a kései diagnózist illeti, erre Dion is meglehetősen jó példa: noha 17 évvel ezelőtt jelentkeztek nála először a tünetek, csak pár éve derült ki, mivel is küzd. Esetében minden a hangjával kezdődött. Egy fellépés utáni reggelen énekelni akart, azonban a hangja egyre magasabbra szökött, nem tudta levinni. Itt már sejtette, hogy baj lehet: a fáradt hangszálak általában pont hogy inkább mélyebb hang képzésére alkalmasak, nála viszont egyre szűkült a hangtartomány, ahogy a torka görcsbe állt. A probléma aztán egyre többször felütötte a fejét, ő pedig – noha minden más dologban nyitott könyv a közönsége előtt – hazudni kényszerült.

Ha koncert közben csuklott el a hangja, inkább a közönséget énekeltette, de olyan is volt, hogy megütögette a mikrofont, mintha technikai hiba okozná a problémát.

Ha le kellett mondaniuk egy show-t, megfázásra, torokgyulladásra hivatkozott, de az is megesett, hogy életveszélyesnek minősülő mennyiségű gyógyszert vett be a műsor kedvéért. Egy idő után viszont nem volt menekvés, elő kellett állnia az igazsággal. Nem hazudhatott tovább se magának, se a közönségének: egy videóban mondta el a nyilvánosságnak, hogy az élete teljességgel megváltozott. 

Mindig őszintén

„Ez a betegség ott van az izmokban, az inakban, az idegekben. Közben pedig láthatatlan, semmit sem látsz belőle. Tavaly eljutottam arra a pontra, hogy nem tudtam sétálni, mert nem volt egyensúlyom” – mondja, és innentől kezdve semmit sem rejt el előlünk. Az Ez vagyok én: Celine Dion forog, amikor nem tudja kiénekelni a hangokat, forog, amikor begörcsölnek az izmok, és forog akkor is, amikor az énekesnőnek rohama van.

Testközelből nézhetünk végig egy SPS-rohamot, ami minden esetben nagyon megrázó lenne – hát még akkor, ha egy olyan ünnepelt sztárt látunk a képernyőn, akinek korábban csak legerősebb énjét ismerhettük. A film ennek ellenére egy pillanatra sem csúszik át a katasztrófahajhászásba.

A naturális képsoroknak nem az a céljuk, hogy sajnálatot keltsenek (noha ez óhatatlanul megtörténik), sokkal inkább az, hogy felhívják a figyelmet egy ritka betegségre, és kendőzetlenül bemutassák annak valóságát, a mélypontokkal együtt. Azzal pedig, hogy Celine ezt vállalta, jóval több ez a film, mint egy szimpla doku. Szembesítés a valósággal, figyelemfelhívás, empátiaébresztés, edukálás, egyszersmind remény is: Dion ugyanis nem adja fel. „Ha nem tudok futni, sétálok. Ha nem tudok sétálni, mászom” – mondja, mi pedig hiszünk neki.

Celine, legyen neked igazad. Our hearts will go on.

Kiemelt kép: Amazon Prime

Takács Dalma