Steiner Kristóf: Életre kelteni egy régi házat azzal, hogy beleszerettél, bíztál benne

–

Üdv Megalohoriban, Methana-félsziget „naplementés” oldalán. A település neve görögül azt jelenti, „nagy falu”, ami nem vall rá, tekintve, hogy az utolsó népszámlálás szerint 92 lélek lakja, de a valóságban ennek a „tömegnek” nagyjából a fele. Viszont az ókori görögök szerint a „hora” több mint falu – így a nevünk: „nagy hely, amely teret ad a létezésre”. És valóban ezt teszi. 

Itt találtunk három évvel ezelőtt rá Khelonéra – a házra, amely évtizedek óta senkinek sem kellett. Egyszerűen nem látták benne azt, amit mi: egy otthont, amely kényelmet és biztonságot nyújthat – nekünk, és bárkinek, aki idelátogat, együtt vagy egymagában lenni. 

Amikor először vezettem körbe az apámat a hatalmas sziklákkal, egy kis romos házzal, és négy még kisebb, düledező melléképülettel tarkított telken, nem is nagyon mondott semmit, csak nevetett. A lukas tetőn, a betört ablaküvegeken és girbegurba ajtófélfákon. Nem zavart. Ismerem ezt a fajta nevetését. 

Valami olyasmit jelent, hogy le van nyűgözve, izgatott, és nagyon nagyra értékeli, hogy – jobban ismerve engem, mint szinte bárki – a fia már megint valami klasszikusan kristófos döntést hozott. De azért van benne egy egészen kicsike kételkedés is: nem is bennem, hanem azt tekintve, hogy jó ötlet-e ez. 

Mert ahogy ő mondja, százszor inkább választana egy kényelmes, új építésű lakást, mint egy házat, ahol „folyton meg kell javítani az ereszt”. Ugyanakkor még mindig kicsit meglep, hogy hajlamos elfelejteni: ő és az anyám néhány baráttal karöltve változtattak egy Tar községi tanyát buddhista meditációs központtá a nyolcvanas évek végén. 

Mindezt úgy, hogy egy hetedik kerületi szobakonyhába született, és ott is nőtt fel – szóval azért volt honnan hoznom a bátorságot… vagy baromságot, attól függ, honnan nézzük. Mert felújítani egy több mint 150 éves házat valóban izgalmas, élvezetes és tanulságos.

Mindamellett sokáig nagyon bizonytalannak tűnik, hogy ez a tőzsdéhez hasonló kockázatos, de azért biztos befektetés volt-e, vagy még rosszabb: egyszerűen egyfajta szerencsejáték, ahol nyerhetsz, vagy veszíthetsz… sokat. 

Persze ha valaki olyan anyagi helyzetben van, hogy meg sem érez néhány tíz-, esetleg százezer eurót, arra ez nem vonatkozik – gratulálok és örülök neki, de a többség ezzel nem így van, én sem. És lehet valaki eurómilliomos, a felújítást övező tortúra őt is próbára teszi majd. 

De még mielőtt mindenki kedvét elvenném az egésztől, hadd meséljek előbb az élmény túloldaláról: arról, hogy milyen megindító és földöntúli, felemelő érzés, amikor a szeretteid, a vendégeid, vagy akár csak te magad első ízben végigsétálsz a kész házon. Majd az is, amikor használatba veszitek. 

És hónapokkal később (feltételezem, évtizedekkel később ez csak erősödik) minden pillanat, amikor a sok új, aktuális nehézség és öröm sűrűjében élve eszedbe jut, hogy ezt a tetőt, ezt a padlót, ezeket a falakat te hívtad újra életre – azzal, hogy beleszerettél, bíztál benne. És olyan jó érzés látni, hogy mások is beleszeretnek.

Most pedig tegyük félre az érzelgősséget, és vegyük sorra, praktikus szempontból hogyan is történik egy ilyen ház felújítása Görögországban. Mindenekelőtt, szükség van egy görög ügyvédre, aki egy közjegyző előtt aláírt meghatalmazással kikér minden lényeges papírt és információt.

Van-e elmaradt adóbefizetés, jelzálog, vagy illegálisan hozzácsapott teraszok, szobák, emelet(ek) kapcsán büntetés. Megnézi, nem, teszem azt, kilenc rokon birtokában van-e a ház, akik közül három nincs is meg, kettő nem akarja eladni, a maradék négy pedig megpróbál túladni rajta, mielőtt kiderülne a vásárló számára, hogy hosszú évek telhetnek el, míg végleges szerződést kap majd. Ha kap.

Ezután szükség lesz egy projektmenedzserre, avagy építésvezetőre – aki többnyire a teljes felújítás költségének 10 százalékát kéri majd el, ha kész a ház, de az is lehet, hogy heti apanázst számol fel magának, amely nagyjából 100 euró körül mozog, így egy – reálisan nézve – másfél-két-két és fél éves renoválás kapcsán nagyjából 5000 és 10 ezer eurónyi összeget kell majd félrerakni neki. 

Persze ez kikerülhető, ha valaki képes ez idő alatt folyamatosan jelen lenni, építési anyagokat beszerezni, bejárni az elektromos és vízművekhez óraátírás kapcsán, vagy ha nincs bent áram, igényelni, és tisztában van a további teendőkkel, mint például az államilag kijelölt régész bevonása, ami kötelező kör.

Ha ugyanis egy 100-200 esztendős ház körül túrunk földet Görögországban, könnyedén botolhatunk bele ókori leletekbe – ami elsőre izgalmasan hangozhat, ám ha ez megtörténik, az egész felújítást leállítják, míg kitúrják a föld alól a meglepi akropoliszdarabokat, ez pedig évekig is eltarthat, vagy sosem történik meg. 

Kell még egy építészmérnök is – akkor is, ha hajszálpontos elképzelésünk van a tervekről, és nem kívánunk bevonni senkit, aki eltántorít minket tőlük. Mi így voltunk vele – sem építészt, sem belsőépítészt, sem lakberendezőt nem kértünk, köszönjük, de attól még mindig kell egy szaki, aki statikai szempontból felméri a házat és az ötleteket. 

Ez a legjobb esetben is szintén jó 1500-2500 euróba kerül. És most jön a dolog legnehezebb része – találni valakit, vagy valakiket, akik napi szinten megjelennek, dolgozni akarnak, és nem csapnak be, meg nem is tűnnek el. Ez egy közel kihalt szigeten, vagy egy turistákkal teli környéken egyformán szinte lehetetlen feladat, de ha sikerül megugrani, az illető nagyjából napi 60-80 eurót kér majd a munkájáért. 

Aztán jön a villany- és a vízvezeték-szerelő, aki szintén hasonló árakkal dolgozik (utóbbi, ha emésztőgödröt is kell ásatni, megint csak 1000 euró fölötti összeget is elkérhet), és akkor még nem is beszéltünk az asztalosmunkáról: ajtók, ablakok, kapu… újabb 2-3000 euró. 

Végül, de baromira nem utolsósorban az építőanyag és berendezés költségei, ami napról napra emelkedik, de olyan szinten, hogy egy zsák cement, vagy egy liter benzin (amiből ugye rengeteget használunk a heti rendes beszerzőutakon a barkácsáruházakba és bútorüzletekbe) a felújítás 2-3 éve alatt akár 20–50 százalékkal is növekedhet, így lehetetlen pontosan kiszámítani a költségeket. 

Ahogyan az is teljes lutri, hogy a tökéletes lámpák, kilincsek, csapok, ágyak, matracok mennyibe kerülnek majd, ha végre meglesznek. És ezután jönnek az apróságok, amik együttesen nem olyan apró költségek, mint vécéülőke, lábasok, slag, meg minden, amit elfelejtettünk… 

Mi igazán minimalista módon – úgy, hogy nem használtunk burkolatot, minden padló sima cement, a legolcsóbb, egyszerű faágyakon, és egy tucat régi tavernaszéken kívül gyakorlatilag nem vettünk bútort, úgy, hogy egyetlenegy ember, mit ember, hős építette meg a házunkat, így nem sokszorozódott a mesteremberek munkája – a vételár közel tripláját költöttük el a házunkra.

Ami a mi esetünkben azt jelentette, hogy az elmúlt három évben tulajdonképpen csak és kizárólag ezért a házért, ennek a háznak dolgoztunk: minden megkeresett eurónkat felemésztette. És még mindig nincs vége, mert beköltözve ismeri meg az ember igazán, mi hiányzik még. 

Nem tudok pontos összegeket mondani, mert nincs két egyforma öreg ház, és két egyforma igényekkel bíró álmodozó, aki nekilát ennek a gigantikus projektnek, de egy két-három szobás házikó a vásárlástól a beköltözésig 50 ezer euró alatt még akkor is megúszhatatlan, ha az ember szinte mindent maga csinál, 75 ezer euró (azaz 28 millió forint) nagyjából reális számítás.

Száz-, de leginkább 120 ezer az átlagos összeg, amiből kijön a projekt, aki pedig azt mondja, hogy 150-et szán rá, az már nem igazán tud nagyot csalódni. 200-ból pedig már egy vadiúj házat is fel lehet építeni, annyit viszont – szerintem – csak akkor érdemes költeni, ha valakinek még ennyi sem fog hiányozni.

Persze olyat is lehet, hogy valaki hihetetlen mázlival rátalál egy teszem azt 15 ezer eurós ingatlanra, és nem nagyon csinál vele semmit – csak kimeszeli, toldozza-foldozza a mennyezetet, betesz egy dézsát, kemencében főz, és akkor meglesz az illúzió, hogy csak pár ezer euró ment el a vételár felett, de ebben az esetben az évek során kell majd többet és többet költeni a házra, és ahogy a mi építésvezetőnk és barátunk, Joana mondja mindig: „Jobban megéri megcsinálni valamit egyszer – jól.” 

És most, hogy mindezt tisztáztuk, hadd vezesselek körbe. A sétánkat a Khelone, azaz Teknős-ösvényen indítjuk, amely Methana nagyon kevés névvel bíró utcájának egyike. Innen kapta a nevét a ház is:

a görög mitológia szerint Khelone egy nimfa volt, aki annyira szerette az otthonát és saját társaságát, hogy még Héra és Zeusz királyi esküvőjére se ment el. Ezért az lett a büntetése, hogy örökké a hátán kell hordania házát: ő lett a világ első teknőse.

Khelone tulajdonképpen egyfajta „falu a faluban”, vagy ahogy a helyiek mondják, „mini-Szantorini”: nincs két olyan pontja, amelyek között ne volna minimum háromméteres szintkülönbség, ezeket a teraszokat pedig „karistos” kövekkel borítottuk – amelyet „bolond burkolatnak” is neveznek, hiszen minden egyes kő más és más formájú. A kükládok szigeteinek utcáiról biztosan ismerős lehet. 

Ez a falu utolsó háza, a mögötte magasodó hegyre épült rá – hátsó fala tulajdonképpen maga a hegy, balra egy terebélyes citromfa, egy japán naspolya és néhány tő szőlő, szemben az olajligeteken át a tengerig vezető út, és az Epidaurosz-öböl, jobbra pedig, ameddig a szem ellát a falucska fehér házai, amint utcáról utcára magasabbra másznak a vulkán tövében. Majd jön a fenséges Panajíca lávadóm – az egyik, Methana több mint harminc szunnyadó vulkánja közül.

Van egy közel kétszázéves kőkemencénk, a helyi lakosok szerint itt sültek meg a kenyerek, amelyek fizetségként szolgáltak a házat építő munkásoknak. Van egy kis barlangunk, amelyet a házzal együtt kivakoltattunk, kimeszeltettünk, és kapott egy cementpadlót, hogy most spájznak, de később akár meditációs kuckónak, masszázskunyhónak is használhassuk. És van négy pici melléképületünk. 

A kapu mellett, az utcára néző „Őrtorony” áll, amelyet elvonulásainkra egyedül utazó vendégeinknek két egyszemélyes ággyal láttunk el, a legmagasabb ponton lévő „Világítótorony”, ami a szamáristállóból lett – szerintem – a legszebb szobánk. Félig a hegybe ékelődött a „Barlangszoba”, és a „Fő háló”, amely az egyetlen, közvetlen a fő házhoz kapcsolódó szobánk – régen sufni volt, ma pedig saját, tengerre néző tetőteraszával ékes, darabka mennyország. 

Minden hálószobában egy kötélen lógatott, vállfákkal felszerelt kapanyél a „gardrób”, alatta faládák „fióknak”. Plusz mindben van nyárra egy ventilátor, télre egy kis olajradiátor, egy-egy kis kaktusz, és egy-egy olvasólámpa. Ja, meg persze az ágy. Mi másra volna szükség? 

Ami pedig magát a főépületet illeti, tulajdonképpen az egész egy konyha. Amelyre világ életemben vágyakoztam – az ajtótól a hosszanti fal végéig konyhapult, a túloldalon egy hatalmas étkezőasztal, amelyet az elvonuláson résztvevő vendégeinkkel közös főzések során szintén munkafelületként is használunk, néhány falba épített polc, amelyek mind-mind mesteremberünk, barátunk, kincsünk, Altin munkái. 

Ő az, aki Jo irányításával, saját két kezével összerakta mindezt, olyan lelkiismeretesen, olyan szorgalommal, és olyan művészi érzékkel, hogy amióta megépült a házunk, csak kapkodnak utána… de mi nem adjuk! Azaz ő nem adja magát – amíg van mit csinálni nálunk.

Ő az, aki mikor a düledező tetőszerkezetet lebontva azon agyaltunk, milyen legyen az új mennyezet, azt mondta: „Csakis olyan lehet, mint amilyen volt – bambusz!”, majd napokat töltött vele, hogy a közelünkben lévő, flamingók lakta mocsárparton kiválassza a megfelelő bambuszokat, majd megtisztítsa, és helyére tegye őket. Persze csak azután, hogy az eredeti tartógerendák, sőt a cserepek nagy részét is megmentve újrarakta a tetőt. 

Ő volt, aki hallani sem akart róla, hogy étkezőasztalt vegyünk, mikor „én is meg tudom építeni!”, és ő az, aki ma is állítja, lesz még nekünk kis csobbanó medencénk is, de nem csempékkel kirakva, hanem a hegybe vájva, mintha mindig is ott lett volna. És ő az, aki, ha három napon át nem vagyunk Methanán, átjár meglocsolni a fűszernövényeinket.

Felesége, Szamira, pedig rendbe rakja, kitakarítja a házat, mielőtt megérkeznek, és miután hazamennek az elvonulóink, szpanakópitával, spenótos pitével lep meg minket születésnapunkon, és nem utolsósorban az afrofonás mestere is. Mert

egy ilyen kis közösségben mindenki tudja, hogy legjobb sok mindenhez érteni, és sok helyen segíteni – így épül ki egy igazán erős, stabil támogatási rendszer, amelyben mindannyian számíthatunk egymásra.

De ez már egy másik történet – egy láthatatlan ház felépítéséről, amelynek akkora a teteje, hogy egész Methana aláfér. És bár – ahogyan az minden otthonra igaz – itt is van, hogy telenovellákat, sőt, görög drámákat megszégyenítő tragikomédiák szórakoztatnak, és kergetnek az őrületbe minket, azért mégiscsak jó tudni, hogy ez a mi házunk, hazánk, szívünk, lelkünk… mindenünk.

Fotók: Czabán Máté

Steiner Kristóf