Bereczki Szilvia: Otthont az itthonért – egy áttelepülő nehéz érzései

–

Az otthont hagytam az itthonért, és bárhogyan próbálom helyre tenni magamban a gondolatokat, nem igazán sikerül. Mert végtére is magyar ember vagyok, aki Magyarországra költözött, hogy itt éljen, dolgozzon és szeressen, mert az élet úgy hozta, hogy Budapesten teljesedhet ki mindaz, ami Székelyföldön és Erdélyben szakmai és magánéleti szempontból egyaránt megalapozódott. És hiába tudom, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, hiába bizonyítja ezt szinte minden, ami körülöttem történik: az ismeretlenek ismerősen csengő szavai, viccei, megnyilvánulásai, akár káromkodásai és zsörtölődései, egy kicsit mégis azt érzem, hogy áruló vagyok. Áruló már csak azért is, mert első perctől kezdve otthon érzem magam egy országban, ami nem a szülőföldem.

Nehéz megfogalmazni ezt a kettőséget, ilyet valószínűleg csak az él át, aki nem dühből és keserűségből költözik. Nem a kiábrándultság érzésével tarisznyázzák fel otthonról, helyette vágyakat, célokat, tenni akarást hoz a csomagjában, és az érzést, hogy idegenben éppen annyira jó, mint odahaza. Ez az érzés esetemben egy kicsivel kacifántosabb, én ugyanis az anyaországomba telepedtem át, azaz a szó szoros értelmében hazaérkeztem, és nem akarok most Trianonról, illetve egyéb politikai történésekről siránkozni, mert már az a generáció vagyok, amelynek nem fáj, vagy legalábbis nem úgy fáj Trianon, mint az idősebbeknek.

Van egy országom, Románia, amelyben én eddig kettős, de elsősorban román állampolgárként álltam helyt, ám 27 éven keresztül azzal az érzéssel, hogy nem vagyok elég román, mert végtére is magyarul beszélek.

Ez az anyanyelvem: én magyarul érzek, magyarul gondolkodom, magyarul szeretek.

A dalocskák, amelyeken felnőttem, a népmesék, amiket édesanyám a százéves tornácos házunkban mesélt, a népdalok és nóták mind azok, amiket pár száz kilométerrel odébb, Magyarországon ismernek igazán.

Furcsa, de az életem folyamán sokszor adott erőt ez a gondolat: tanórákon, amikor bármennyire igyekeztem is, nem tudtam anyanyelvemként használni a román nyelvet, érettségin, amikor órákon át hevesen dobogott a szívem, mert bizonyítani akartam a lehetetlent, az asztalra akartam csapni, hogy én igenis jó román vagyok, éppen elegendő. És hiába voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy nagynéném román férfihoz ment feleségül, így az unokatestvéreim már ízig-vérig románok voltak, mivel nem találkoztunk naponta, egyszerűen nem tudtam megfelelően elsajátítani az országnyelvet. Legalábbis annyira nem, hogy senki ne hallja ki a szavaimból, hogy nem vagyok a többségi társadalom része.

Valóban nem vagyok az, mert bár Romániából érkeztem, román állampolgársággal a zsebemben, én ahhoz az egymillió fős magyar kisebbséghez tartozom, amely hat százalékát teszi ki az országnak. Erdélyben születtem, azaz voltaképpen Székelyföldön. Marosszéken, a felső Nyárádmentén – innen kezdődik a „nagybetűs” Székelyföld. Igaz, nem ízes a tájszólásom, mert közel hozzánk már a Mezőség húzódik, és ott van Marosvásárhely is, ahol sokkal több román ember él, mint magyar, de akkor is székely vagyok. Ám ha a Hargita és a Kovászna megyei székelyekhez kell mérnem magam – amit bizony gyakran kell, mert otthon sem értik, hogy miért különbözik a nyelv- és észjárás bizonyos vidékeken –, akkor arra a következtetésre jutok, hogy nem vagyok elég székely sem. És ezzel az érzéssel sem vagyok egyedül, mert

a vidékemen sokan csak találgatják, kik is ők valójában, amikor nekik szegezik a kérdést, hogy minek érzik magukat. 

Ez a világ egyik legfullasztóbb kérdése, és hogy miért gondolom így, azt csak egy kisebbségi értheti igazán, egy ember, aki a saját életében nem tud elegendő lenni, mert valamihez mindig mérik, igazítják. Egy kisebbségi, akit több nép kultúrájának, nyelvének és hitrendszerének egyvelegéből gyúrtak össze. Mert mondjuk ki őszintén, kisebbségiként szinte lehetetlen tisztán megtartani az eredeti értékeket.

Én is úgy érkeztem Magyarországra, hogy akárhányszor kimondanám, hogy személyi igazolvány, előbb a buletin szökken a nyelvem hegyére, ami a román megnevezése, odahaza mégis szinte mindenki így használja. Ahogy paprika helyett sokan árdét mondanak, padlizsán helyett vinetét vagy vinettát, radiátor helyett kalorifert, rendőrség helyett políciát. De székely szavakat is jócskán hoztam magammal, ezért, ha a murkot (sárgarépát), a csóré (meztelen) testet, a jércikét vagy a lábujjkát emlegetem, nagyot nevetnek rajtam. Adja magát a kérdés, hogy elég magyar vagyok-e. 

Magyar vagyok, éppen elegendő, még akkor is, ha vannak plusz szavaim, másként hangsúlyozok szavakat, és egy-egy kifejezés egyszerre háromféleképpen is eszembe jut. Fáj, ha azt kérdezik tőlem, hogy az én nyelvemen miként szól a boldog születésnapot, mert ugyanúgy éneklem, mint azok, akik Magyarországon nevelkedtek, és az is rosszulesik, ha valaki úgy kezdi a beszélgetést, hogy „nálatok, románoknál…”, mert bármennyire kedvelem is a románokat, nem tartozom közéjük.

Kicsit olyan ez, mint a rút kiskacsa esete… Engedjétek meg, hogy hattyú legyek, engedjétek meg, hogy magyar legyek!

Azt mondják, a költözés gyakran társul gyökértelenségérzéssel és nagyfokú hiányérzettel. Én mégsem érzem gyökértelennek magam, a gyökerekhez tértem vissza, hiszen végtére is egy tőről fakadunk. Hogy hiányérzetem nekem is van, azt nem tagadom. Nincsenek itt a hegyeim, keresem a Bekecset, a Hargitát, nem látom a méregzöldek és királykékek keveredését a messzi távolban. Nincs „falusi szag”, hiányolom a tehenek, lovak és háziállatok szagának keveredését a virág-, fű-, fakéreg- és füstöslevegő-illattal. És nincsenek itt az öregeim sem, azok a Pista, Anti és Géza bácsik, Róza, Annamári és Margit nénik, akik annyi, de annyi mindent adtak nekem az elmúlt években. Gyerekkoromtól kezdve a felnőttkorig valahogy mindig körülvettek engem a bölcsek, akiknek a történetein és tanításain elindulhattam, akiknek a puszta létezésük elegendő volt ahhoz, hogy meghatározzam magam. 

A családom is távol van tőlem, valahogy mégis mind velem vannak. És így, hogy messzire kerültem tőlük, jobban rálátok a kerek egészre: naponta látom magam előtt édesapám kérgesre dolgozott kezeit, a keserves gazdamunkát, ami lehetővé tette, hogy tanulhassak. De látom édesanyám áldozatait is, a gondoskodó tanítását, a rengeteg kínlódását, hogy a hátrányos helyzetből kikecmeregve ember lehessen belőlünk. Mind itt vannak bennem.

Akárhányszor egy cikket írok, eszembe jut minden, ami ahhoz vezetett, hogy ma itt, Magyarországon képviselhessem a hazaiakat. 

Vagyis itt, Magyarban… Gyermekkoromban mindig így emlegették az otthoniak Magyarországot. A kilencvenes években, illetve a kétezres évek elején még nem volt teljesen érthető, hogy a rokonság, amelynek egy része a kommunizmus idején menekült, a rendszerváltást követően pedig loholt el onnan, hol is telepedett le. Csak annyit tudtunk, hogy Magyarban élnek, és évente kétszer hazalátogatnak zsebükben Dunakaviccsal és Túró Rudival. Tudtuk azt is, hogy sírnak, ha meglátják a Hargitát, elérzékenyülnek a marosszéki kerek erdők ködétől, illatuktól egyenesen megrészegülnek, és alig várják, hogy egy róka, egy vaddisznó vagy egy medve a település vagy a ház körül garázdálkodjon, mert vágyják a múltbeli érzéseket.

Tudom, hogy olykor az én szívem is sajogni fog a vadregényes tájakért és a nyers emberekért.

Fogok én még hazajárni, nem szakadok el teljesen, mert ahhoz, hogy úgy írhassak, ahogy eddig, szükségem van az enyéimre.

De itt, Budapesten is helyem van, mert valakinek árnyalnia kell a túlságosan romantikus Erdély- és Székelyföld-képeket, vagy a túldramatizált otthoni helyzeteket. Mert lehetek székely, magyar vagy éppen román, elsősorban embernek kell lennem, nem hagyhatom cserben a szülőföldemet. Legyen az Románia, Erdély, Székelyföld vagy egy kicsit Magyarország.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Bereczki Szilvia