Ledarált kiscsirkék, falhoz csapott malacok, megkínzott tehenek: hány (állat)életbe kerül még az emberi haladás?

–

Ma már szigorúan szabályozzák az állatkísérleteket az EU-ban (sajnos a világ számos pontján még mindig nem). A társállatoknak a jóléti társadalmakban ma egyre jobb a sora, a törvény védi őket, a hobbiállatokra pedig külön iparág épül. Ovádi Péter állatvédelemért felelős kormánybiztos felhívja a figyelmünket arra, hogy senkinek nem kötelező állatot tartani, aki viszont tart, annak kötelezettségei vannak.

Magyarországon nemcsak az állatkínzást büntetik, hanem a szaporítást, a viadalok rendezését is, és már szó esik a haszonállatok védelméről is. Ő az egyik legfontosabbnak az edukációt tartja, mint mondja: a mai gyerekek a jövő állattartói, ezért nagy hangsúlyt fektetnek az oktatásra és ismeretterjesztésre. A cirkuszok állatos számai szerinte is megkérdőjelezhetőek, viszont úgy véli, hogy az állatkertekre manapság nagy szükség van, hiszen ezek sok esetben már a fajmegőrzést szolgálják, arról nem is beszélve, hogy a mai gyerekek jelentős része háztáji állatokkal is csak állatkertekben, vadasparkokban találkozik. És még mindig jobb, ha az emberek az állatkertekben nézik meg a különböző vadállatokat, mintha mindenki oda utazna, ahol ezek az állatok természetes körülmények között élnek.

Mégis, a világ valamely pontján ebben a pillanatban is állatokat űznek, elektromos ösztökével idomítanak, vegyszerekkel etetnek. Ebben a pillanatban is több milliárd állat fekszik egy cella betonpadlóján, amíg le nem ölik.

Folyamatosan pusztulnak az élőhelyek. Vizes élőhelyek – folyók, tavak, lápok, mocsarak, korallzátonyok – mennek tönkre, füves élőhelyek aszályosodnak el, zsugorodnak az erdők, percenként tűnik el egy futballpályányi esőerdő, és ezekkel az élőhelyekkel fajok ezrei is eltűnnek. Amíg ezt a cikket elolvasod, valószínűleg kihalt egy újabb faj a Földön az emberi tevékenység miatt.  

De miért alakult így az állat és ember viszonya?

Az ember mindig is üldözte, vadászta, használta az állatokat. Néha kiemelt egy-egy egyedet vagy fajt, amit megkülönböztetett bánásmódban részesített, házi kedvenccé vagy éppen totemállattá tett, tőle származtatta magát és törzsét, esetleg isteni hatalommal ruházta fel (lásd az ókori Egyiptom állatfejű, embertestű isteneit). Azonban amely állat nem tartozott ebbe a körbe, annak mindig is sanyarú sors jutott a történelem során.

Yuval Noah Harari a Sapiens című könyvében közvetlen és közvetett régészeti leletek alapján arra jut, hogy az emberiség felemelkedését a kezdetektől más fajok pusztítása és fajok teljes eltűnése kísérte. Mihelyst az ember a kognitív forradalmat követően kitette a lábát Afroázsiából és új vidékekre tévedt, az addig elszigetelt területek burjánzó faunája, gazdag ökoszisztémája hanyatlani kezdett. Ausztráliában 24 olyan fajból, amely legalább 50 kilogrammot nyomott, 23 eltűnt, ahogy a megafauna 90 százalékának is nyoma veszett azzal egy időben, hogy a Homo sapiens megérkezett a kontinensre. Ugyanez történt Új-Zélandon, Észak-Amerikában és Dél-Amerikában is.

Az ókori Rómában halomra ölték a vadállatokat a Colosseumban. Caligula uralkodása idején négyszáz medvét öltek le egy nap alatt. Néró idejében négyszáz tigrist eresztettek össze bikákkal és elefántokkal.

Amikor Titus idején felavatták a Colosseumot, ötezer állat veszett oda. Traianus uralkodása alatt szünet nélkül folytak a játékok 123 napon át. Oroszlánok, tigrisek, elefántok, orrszarvúak, vízilovak, zsiráfok, bikák, szarvasok, krokodilok és kígyók pusztultak el az arénában.

A középkorban állatokat fogtak perbe, de hát, ugye, mit is várhatnánk egy olyan kortól, amit csak „sötétként” szokás aposztrofálni (más kérdés, hogy tényleg az volt-e)? Aztán jött a felvilágosodás, és az állatokra végre szebb nap virradt… gondolhatnánk, de nem így volt. Folytatódott az állatok szórakoztatási célra való felhasználása, kezdődtek az állatkísérletek, a nagyipari állattartás, a tömeges fajkihalások.

„Amelyekben élő lélek van"

Egyáltalán miért gondolja azt az ember, hogy felsőbbrendű lény, és bármit megtehet? Ennél a kérdésnél gyakran citálják a Biblia egy idevágó részét. Mózes könyvében ugyanis ez áll:

„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó minden féle állatokon. Teremté tehát Isten az embert az ő képére…”

Ám vegyük észre, hogy ez az uralom nem jelenti az állatok használatát, pláne nem a megevését, inkább egyfajta gondnokságot.

„És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó fűvet az egész föld színén és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül. […] A föld vadainak pedig, és az ég minden mardarainak és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyekben élő lélek van, a zöld fűveket adom eledelül.”

Az ember az ősi, édeni állapotban még nem eszik húst, az állatnak pedig lelke van. Ez a paradicsomból való kiűzetést követően változik meg, az özönvíz után a következő történik:

„Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet. És féljen és rettegjen töletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden, a mi nyüzsög a földön és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; Minden mozgó állat, a mely él, legyen nektek eledelül…”

Persze ezek a mondatok inkább azt mutatják meg, hogyan gondolkodtak a héber iratok szerzői, és milyenek lehetettek koruk uralkodó nézetei. Ráadásul a Bibliával sok mindent lehet bizonyítani – meg az ellenkezőjét is. A Prédikátor könyvében ezt olvashatjuk:

„Az ember fiainak vége hasonló az oktalan állatok végéhez és egyenlő végök van azoknak; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság.”

Az ember tehát gonosz, azért bánik így az állatokkal? Valószínűleg nem. Sokkal inkább tudatlanságból.

Rövid távon mindig kifizetődőbbnek tűnt a saját érdekeinek előtérbe helyezése, az állatok felhasználása a nagyobb jó érdekében. Nagyobb jó pedig sok minden lehet: a tömegek élelmezése, az orvostudomány fejlődése, a divatos öltözék vagy a szórakoztatás. És persze mit várhatunk egy olyan emberiségtől, amely nemhogy más fajokat, de sokszor még saját fajtársait sem veszi emberszámba? Gondoljunk csak a rabszolgaságra, a nők elnyomására vagy a népirtásokra. És bár az ember az istenek mellett szeretett volna helyet foglalni, mégiscsak egy természeti lény, és mint ilyen, a többihez hasonlóan a fajfenntartásra törekszik, amiben igen sikeresnek bizonyult.

Desmond Morris Az állati jogok szerződésében arra jut, hogy a problémák okozója a túlnépesedés, és a környezetvédőknek ki kell mondania, hogy szükség van a népességszabályozásra. Természetesen a történelmi előzményeket figyelembe véve (lásd a második világháborút vagy a kínai egykepolitikát) nem sok politikus meri megkockáztatni, hogy akár csak szóba hozza a kérdést, erről vitát nyitni tabu. Az állatok helyzetét tehát más módon kellene rendezni. 

Attól függetlenül, hogy az ember a történelem során általában kegyetlenül bánt az állatokkal, mindig is voltak olyanok, akik felemelték a szavukat értük. Például Leonardo da Vincit annyira aggasztotta az állatok szenvedése, hogy vegetáriánus lett. Giordano Bruno pedig úgy vélte: „a végtelen arányát, hasonlóságát, a vele való egységet és azonosságot nem közelíti meg jobban az ember, mint a hangya… s ezért a végtelenben ezek a dolgok megkülönbözetlenek.” Meg is égették gyorsan máglyán eretnek nézetei miatt.

Az ókori filozófus, Püthagorasz vegetáriánus volt, és az állatok tiszteletben tartására biztatta tanítványait, mivel hitt abban, hogy a halott emberek lelke állatokba vándorol. Csakhogy nem az ő tanai lettek népszerűek, hanem Arisztotelészé, aki szerint „az állatok [] az ember kedvéért vannak…” De ott volt Assisi Szent Ferenc, David Hume és Jean-Jacques Rousseau, akik érezték a rokonságot a többi élőlénnyel.  

A legintelligensebb faj

Sokan és sokat vitatkoztak arról, hogy mitől is olyan különleges az ember. Többek között olyan érvek hangzottak el, hogy: az ember az egyetlen öntudattal rendelkező lény. Az embernek van jövőre irányuló akarata, aki tisztában van léte végességével. Vagy hogy a képességei (például a beszéd képessége) teszik alkalmassá arra, hogy uralkodjon a többi lény felett. Mert az ember a legintelligensebb faj.

Ez utóbbira az ellenérv egyébként az, hogy mi lenne, ha jönne egy, az embernél intelligensebb idegen faj, amely leigázná az emberiséget, és úgy bánna az emberekkel, ahogy ma mi bánunk az állatokkal? Mit gondolnánk erről?

Mit gondolnánk arról, ha az anyáktól elvennék a gyerekeiket és a tejüket fejnék, ha a férfiakat ejakulációra kényszerítenék, hogy használhassák a spermájukat a nők megtermékenyítéséhez, mi lenne, ha egy ilyen idegen faj tudósa lekötözne egy embert, léket vágna a koponyájába és elektródákat ültetne az agyába, vagy ha vakcinákat fejlesztenének az emberek felhasználásával, hiszen erre szükségük volna a saját fajuk jóléte érdekében?

És ettől függetlenül még az is lehet, hogy szeretnék az embereket, némelyik idegen lény talán tartana is otthon egy-egy saját példányt kedvencként, akit kényeztetne.

Jeremy Bentham angol jogtudós és filozófus kimondta azt, ami a mai napig alapvetésnek számít az állatvédők körében:

„Nem az a kérdés, hogy tudnak-e gondolkodni, nem is az, hogy tudnak-e beszélni. Sokkal inkább az: tudnak-e szenvedni?”

Vagyis nem okozhatunk szándékosan szenvedést olyan, hozzánk hasonló lényeknek (márpedig Darwin óta eléggé bizonyos, hogy inkább hozzájuk vagyunk hasonlóak, mint az istenekhez), akik képesek örülni és szenvedni.

Legyenek-e az állatoknak jogaik?

Ma már széles körben elfogadott nézet, hogy az állatok örülni és szenvedni képes lények.

Már a XVIII. században megalakultak az első állatvédő mozgalmak és szövetségek, beadták az első törvényjavaslatot az állatok bántalmazása ellen, az 1970-es években pedig megfogalmazták az Állati Jogok Egyetemes nyilatkozatát, amely többek között azt mondta ki, hogy minden élőlénynek természeti jogai és minden idegrendszerrel bíró állatnak egyedi jogai vannak, tisztelni kell az életüket, nem szabad kegyetlen beavatkozásnak alávetni őket.

Az ENSZ azonban nem iktatta be ezt a dokumentumot, az ebben megfogalmazottak csak szépen csengő szavak maradtak. A diskurzus pedig azóta is folytatódik, hogy legyenek-e az állatoknak (és egyéb természeti képződményeknek) jogaik.

„Meggyőződésem, hogy ez elsősorban nem jogi, hanem ha úgy tetszik, akkor erkölcsi, ha úgy tetszik, politikai kérdés. De mindenekelőtt a közgondolkodás alakulásán múlik, hogy mi lesz az állatokkal. Éppen ezért nem hiszem, hogy azzal kellene kezdeni, hogy az állatoknak jogokat adunk, hanem hogy az ember jogait és kötelességeit úgy szabályozzuk, hogy az megfeleljen az állatok jólétéről alkotott meggyőződésünknek.

Viszont a túlnyomó többségnek sajnos az a meggyőződése, hogy az állat az egy jószág – ahogy ez is volt a haszonállatoknak a neve a magyar nyelvben –, azaz egy birtokolható tárgy, amit kedvünkre használhatunk, céljainknak megfelelően. Ezen kellene változtatni” – mondja Lányi András író, filozófus, aki úgy látja, hogy azért nincs minden veszve, az elmúlt évtizedekben valami elkezdődött, az állatok helyzete gyakori témává vált, egyre többen tiltakoznak az állatkísérletek ellen, utasítják el a húsevést, egyre többen vélik úgy: tűrhetetlen, ahogy az állatokkal bánunk. Azonban úgy tűnik, ez mégsem elég.   

„Bár egyre többen, egyre többet foglalkoznak ezzel a témával, az emberek lelkiismeretét egyre inkább izgatja a téma, tömeges mértékben még sincs sok változás, sőt, a helyzet romlik. Az emberiség túlnépesedésével párhuzamosan jelentkező tömeges igény az állati eredetű élelmiszerekre, az egész állattartást egy biomasszagyártó iparrá alakította át. Azoknak az állatoknak az élete, akik ebbe a rendszerbe bekerülnek, a lazactól a sertésig, a születéstől a pusztulásig nettó szenvedés.”

Lányi András is úgy véli, hogy ez napjaink egyik fontos etikai, erkölcsi problémája. Az más kérdés, hogy foglalkozunk-e manapság az egyéb „fontos” elfoglaltságaink mellett erkölcsi kérdésekkel, és észrevesszük-e, hogy ez is ezek közé tartozik.  

„Az ember erkölcsi érzéke a szoros fizikai tapasztalathoz kötődik. Ha a szenvedésről és gaztettekről csak az eszünkkel tudunk, de közvetlenül nem tapasztaljuk meg, nincs róla vizuális élményünk, akkor nem születik meg bennünk az iszonyodás, ami változásra sarkallna bennünket. Márpedig ezeket a dolgokat eltávolították tőlünk, ahogy a náci Németországban sem tudott a legtöbb ember a haláltáborokról. A másik probléma a szolidaritáshiány. Végzetes, önveszélyes módon kiveszett belőlünk a szolidaritás egymás iránt. Hát miért pont a szarvasmarhával vagy a sertéssel lennénk szolidárisak, ha még az embertársainkkal sem tudunk azok lenni?” – teszi fel a kérdést Lányi András, aki úgy véli, hogy egyébként is egy régimódi erkölcsi felfogás van érvényben, amely egyszerűen nem terjed ki az állatokra, az az emberi faj határainál véget ér.

Erkölcsi kötelességünk határai

Pedig az ember a történelme során mindig is kiterjesztette a jog és az erkölcsiség körét. Először csak magára, majd a törzséhez, nemzetségéhez tartozókra, majd a férfiakra, végül az emberi nemre. Miért ne jöhetne el a pillanat, amikor kiterjeszti más fajokra is?

Richard D. Ryder A tudomány áldozatai című könyvében úgy fogalmaz, hogy az ember morális felelősségének át kell nyúlnia a saját faja határain, és ki kell terjednie minden szenvedő teremtmény jogaira és érdekeire. Embersovinizmusnak nevezte azt a széles körben elterjedt diszkriminációt, amely a rasszizmus egyik fajtája, és amit az ember más fajokkal szemben alkalmaz. Szerinte az ember erkölcsi evolúciójának következő állomása az állatvilág jogainak és érdekeinek teljes körül elismerése lesz. Ő alkotta meg a fajizmus (vagy szpécieszizmus) kifejezést, amit később Peter Singer is átvett.

Singer nem mondta, hogy az állatoknak jogokat kellene adni, viszont azt állította, hogy rájuk is ki kell terjeszteni az egyenlőség elvét. Az egyenlőség elve nem azt jelenti, hogy két csoporttal ugyanúgy kell bánni, vagy hogy pontosan ugyanazokat a jogokat kell biztosítani nekik. Az egyenlőség alapelve nem az egyenlő vagy azonos bánásmódot követeli meg, hanem az egyenlő megítélést.

Ha különböző lényekről van szó, az egyenlő megítélés eltérő bánásmódban és eltérő jogokban nyilvánul meg. Egyszerű példa: ha nyitott tenyérrel rácsapunk egy ló farára, valószínűleg nem okozunk neki különösebb fájdalmat. Ha ugyanígy rácsapunk egy csecsemőre, az neki valószínűleg fájdalmat és szenvedést fog okozni. Ha helytelenítjük, hogy ekkora fájdalmat okozzunk egy csecsemőnek, akkor azt is helytelenítenünk kell, hogy valaki akkora fájdalmat okozzon egy lónak, ami arányos azzal, ha egy csecsemő az elszenvedő.

Ezzel ki is küszöböltük az olyan ellenérveket, hogy: „akkor a hangyáknak is legyenek ugyanolyan jogaik, mint az embereknek?” Nem erről van szó. De szenvedésük mértékének függvényében ugyanúgy figyelembe kell venni más lények érdekeit is.

Peter Singer arra is felhívta a figyelmet, hogy bár elfogadjuk, hogy minden ember egyenlő, valójában ez nincs így, az emberek között intelligenciájukat és képességeiket tekintve is jelentős különbségek vannak. Csakhogy az egyenlőség nem intelligencia, fizikai erő és más efféle dolgok függvénye. „Az egyenlőség erkölcsi eszmény, nem pedig tényszerű kinyilatkoztatás”, tehát az állatokra is kiterjeszthető.

És ha egy lény szenved, semmilyen morális igazolást nem találhatunk arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk a szenvedését.

„Singer a dolog lényegére tapintott, amikor azt mondta, hogy bár az ember és az állat között rengeteg különbség van, de egyvalami közös: az állatok többsége tud szenvedni és örülni, törekszik arra, küzd azért, hogy az adottságainak megfelelő életet élhessen. És ha ilyen életet nem élhet, akkor szenved, károsodik, pusztul. Akárcsak az ember. Ezért ebben a dologban, és csakis ebben, jogos egyenlőségjelet tenni ember és állat között: hogy ha képes örömre és szenvedésre, akkor a szenvedésokozás tilalma – ami egy régi erkölcsi parancsolat, de eddig csak az emberre értettük –, bizony kiterjed az állatokra is.

Ha ezt elfogadjuk, márpedig az erkölcsi törvények kategorikusak, tehát minden esetben érvényesek, akkor például kötelességünk volna az állattartásnak ezt az egész mostani rendszerét eltüntetni, és részben visszatérni a hagyományos állattenyésztésre, részben kitalálni azokat az emberséges módszereket, amelyek lehetővé tennék azt, hogy továbbra is különféle állati szolgáltatásokat vegyünk igénybe” – mondja Lányi András, aki szerint az külön vita tárgyát kepézheti, hogy egyébként valaki fogyaszt-e állati eredetű termékeket.

„Azért nem kell most ezen sokat töprengenünk, mert az viszont biztos, hogy ez a szenvedésteli, gyalázatos mód, ahogyan mi ma a haszonállatokkal bánunk, elfogadhatatlan. Ebben nem vállalhatunk bűnrészességet. Ha fogyasztunk állati termékeket, akkor azok csak ellenőrzött forrásból származó termékek lehetnek.”

Magát a húsevést és állati eredetű termékek fogyasztását egyébként Desmond Morris és Peter Singer sem ítélte el kategorikusan, viszont Peter Singer pont a jelenlegi rendszer miatt az állati termékek bojkottjára szólított fel. Lányi András úgy véli, hogy nemcsak állatvédelmi, hanem környezetvédelmi okokból is az állattenyésztés visszaszorítását kellene sürgetni. És akkor a táplálkozástudományi kérdésekkel még nem is foglalkoztunk (és sajnos ebben az írásban nem is lesz rá mód).

Pszichopata üzemmód

Kardos Gábor filozófus, a Balatoni KÖR alapítója úgy véli, hogy minél előbb rendezni kellene az állatok jogait.

„Ha azt szeretnénk, hogy ez a téma ne csak egy kávéházi beszélgetés szintjén maradjon, hanem érdemben is történjen valami, annak a jog az eszköze. A nők jogainak elismertetése is lassú folyamat volt, és sok minden még mindig nem valósult meg, de ahhoz, hogy valódi változás történjen, szükség volt egy szimbolikus jogi áttörésre” – mondja Kardos Gábor.

Sőt, ő rögtön továbbmegy, és azt mondja, hogy az állatok alapjogainak elismerése mellett a vitát ki kellene terjesztenünk a növényekre, a folyókra és ökoszisztémákra is. Egyszóval világjogról, „a világhoz való jogról” kellene beszélnünk, hogy az állatok és más élőlények betölthessék az ember jövője szempontból létfontosságú szerepüket a világban. Hiszen ha az ember más élőlények alapvető érdekeit figyelmen kívül hagyja, a környezetét pusztítja, azzal saját létfeltételeit teszi tönkre. 

2012-ben az ő kezdeményezésére rendezték meg a Védegylet közreműködésével a „Kinek van joga a világhoz?” című konferenciát. A cél az volt, hogy megfogalmazzák, sorsközösségben élünk minden élőlénnyel, így nemcsak az ember számára, de minden élőnek biztosítani kell az alapvető jogokat, valamint hogy meghatározzák ennek nemzetközi jogi kereteit. Neves szakértők bevonásával létrehozták A világ jogainak egyetemes nyilatkozatát mint az emberi jogok ENSZ-nyilatkozatát folytató dokumentumot. 2017-ben pedig a Balatoni KÖRrel felhívást intéztek a magyar és uniós Európai Parlamenti képviselőkhöz, hazai és európai civil szervezetekhez, hogy európai precedenst teremtve ismerjék el a Balaton önálló jogalanyi státuszát, illetve a többi európai országban is indítsanak hasonló szimbolikus kezdeményezéseket a legjelentősebb európai tavak és folyók alapvető jogainak elismerésére.

Kardos Gábor szerint az emberi pusztításnak csak az vethet gátat, ha az ember jogait sem kezeljük korlátlanként, hanem kijelöljük annak ökológiai korlátait, a többi élő és a világ alapjogait.

„A demokratikus jogfelfogás alapja az emberi jogokat kinyilvánító francia forradalom óta a szabadság egyetemes kiterjesztése mellett az volt, hogy minden előjogot mint önkényt és zsarnokságot meg kell szüntetni. A demokratikus jogban mindenkinek a jogai addig terjednek, ahol mások jogai kezdődnek, és ennek érvényesnek kell lennie az emberi jogokra is. Azokat sem lehet önkényesen, zsarnoki módon a többi élő és a világ jogait semmibe véve gyakorolni.”

Szerinte ehhez alapvető, rendszerszintű és teljes világnézeti fordulatra volna szükség, ugyanis a jelenlegi rendszerünk nemcsak a természeti, hanem a humán erőforrásnak is a brutális és nem fenntartható kizsákmányolására épül.

„A fogyasztói társadalomban el van rejtve a szemünk elől a kegyetlenség, ami arra kondicionál minket, hogy a többi élőlény szenvedései iránt közömbösen, egyfajta pszichopata üzemmódban létezzünk. Hogy évente cseréljük le a telefonunkat, de ne törődjünk azzal, hogy a hozzá való nemesfémet gyerekek bányásszák a harmadik világban. Hogy a ketreces tartásban nevelt csirke húsának csak az árát nézzük, de azt ne, hogy milyen szenvedésárat fizetünk érte társadalmi szinten, hogy azoknak az állatoknak nemhogy a halála, de az élete is olyan szörnyű, hogy a halál az szinte már megváltás. Nemcsak a gazdaságot, de a jogrendet is fenntarthatóvá kell tenni. A jelenlegi jogrendünk nem fenntartható, hiszen az emberen kívül semmilyen élőlény jogait nem ismerjük el.” 

Szerinte az is kérdés, hogy az emberek mennyire akarnak egyáltalán szembesülni a valósággal. Például azzal, hogy az ember talán nem is olyan különleges.  

„A delfinnek például sokkal nagyobb a testtömegére vetített agytérfogata, mint az embernek, jobban érti a mi kommunikációnkat, mint mi az övét. Még morális intelligenciáját tekintve is felettünk áll, hiszen a delfinek évszázadok óta mentik az embert, míg az ember sokszor halomra gyilkolja és delfináriumokba zárja őket.”

Úgy véli, hogy a társadalom nagy többsége nem kész a radikális változásokra, de megfelelő módszerekkel mégis lehetne eredményeket elérni.

„Ha arról írnánk ki népszavazást, hogy indokoltnak tartja-e a magyar lakosság, mondjuk, a rendkívül kegyetlen ketreces tartást, akkor igen valószínű, hogy a nagy többség megszavazná az állatkínzó tartásmódok betiltását. Ezzel hatalmas lépést tennénk a legnagyobb szenvedés felszámolása irányába, és egyúttal a valódi demokrácia felé is, hogy ne ipari lobbik diktálják a törvényeket. Az állatjog kiterjesztése valójában az ipari lobbiérdekek által túszul ejtett demokrácia felszabadítása és kiterjesztése is lenne, és ez sem csak az állatok jóléte miatt fontos.”

Új Tízparancsolat

Desmond Morris Az állati jogok szerződése című könyvében arra jut, hogy az ember a történelme során folyamatosan megszegte az állatokkal kötött, ki nem mondott szerződéseit. Mára olyan mértékű lett az állatok kizsákmányolása, hogy új alaptörvényekre van szükség, méghozzá az embereknek szóló tízparancsolatra. Amely kimondaná például, hogy nem szabad egy állatot felruháznunk jó vagy rossz tulajdonságokkal, hogy tápot adjunk saját babonás hiedelmeinknek vagy vallásos előítéleteinknek.

Az állatot nem szabad az ember szórakoztatására leigázni, sport céljából fájdalmat, szorongást okozni neki. Állatot nem szabad fogságban tartani, csak ha megfelelő fizikai és társas környezetet tudunk neki nyújtani.

Állatfajt közvetlenül üldözéssel vagy az emberi népesség további növekedésével nem szabad a kipusztulásba kergetni. Szükségtelen kísérletek céljából nem szabad testileg, lelkileg gyötörni őket. Gazdasági állatot nem szabad nyomorúságos környezetben tartani, hogy élelemmel és más termékekkel (például prémmel) lásson el minket. Munkavégző állatot nem szabad nehéz feladatok végzésére kényszeríteni, ami stresszt és fájdalmat okoz neki.

Morris szerint nincs az a gazdasági érdek, ami megfelelő indok volna arra, hogy rosszul bánjunk az állatokkal.

Márpedig manapság majdnem mindent a gazdasági érdekek irányítanak. A cél a gazdasági növekedés, a hatalomkoncentrálás és a profitmaximalizálás. Egy ilyen rendszerben nem csak az állatok, az emberek is eszközzé válnak. Morris szerint ehhez jön még a túlnépesedéssel járó stressz és szorongás. És máris kaptunk egy olyan társadalmat, amelyben mindenki az alatta lévőt tapossa.

A társadalmi hierarchia legalján pedig az állatok vannak.  

„Nem gondolkodunk manapság azon, hogy mi is a jó élet célja. Hogy milyen egy jó emberi élet” – mondja Lányi András. 

„Pedig ha elgondolkodunk rajta, akkor már nehéz nem beleszámítani például azt, hogy úgy bánjunk nemcsak embertársainkkal, de lénytársainkkal is, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Akkor valószínűleg a jó gazdasági célnak se a jövedelem- vagy nyereségmaximalizálását tartanánk, hanem hogy jó, értelmes, mások által megbecsült munkát végezzünk. Például hogy én büszkén tekinthessek arra a farmra, ahol az állatokat nevelem, és számukra megfelelő életet biztosítok.

Egyébként az állattartás gyönyörű foglalkozás, tessék megnézni egy ökofarmon az állatok életét! De abban valóban nincs sok presztízs, hogy valaki a sertések között rohangál, és beléjük nyomja az injekciót. Az életünket leszűkítettük a termelés és a fogyasztás mókuskerekében való pörgésre, és ez közvetlenül összefügg azzal, ahogy az állatokkal bánunk.

Rövidre zárva azt mondhatnám, hogy azért bánunk ilyen pokoli rosszul az állatokkal, mert saját magunkkal is nagyon rosszul bánunk.”

Lányi András mindenesetre úgy véli, „A rendszerek változnak, nyugi”, még ha ez a változás nem is mindig látható és nyilvánvaló.

„Minden új gondolat lassan terjed. Minden új gondolat először kisebbségi, nevetséges, aztán üldözendő – és ha üldözik, az már egy eredmény –, aztán lehet, hogy azt hazudják, már megvalósult, végül tényleg megvalósul, és ezt tanítják majd az iskolákban.” Az, hogy ma esetleg más az uralkodónézet, senkit ne akadályozzon meg abban, hogy a lelkiismeretének megfelelően cselekedjen.  

„Nem a költséghaszon-számítás az egyetlen mérce, amellyel a cselekedeteinket mérhetjük. Ne akadályozzon bennünket, hogy arra gondolunk, »mit számít az én kis tiltakozásom egy hatalmas rendszerben«. A hatalmas rendszereket a sok kicsiny tiltakozó ellenállása szokta megdönteni. Különben sem azt kell kérdezni magunktól, hogy mit változtat az a dolgokon, ha én valamit megteszek vagy nem teszek meg, például hogy megeszem-e annak a borzalmasan megkínzott csirkének a húsát, hanem azt a kérdést kell feltennem magamnak: »hát miféle ember az, aki ezt megeszi?«”

Kardos Gábor szerint ideje felhagyni azzal a téves nézettel, hogy az embernek le kell győznie a természetet. Ez egy zsákutca. Hiszen a természet legyőzésével saját létfeltételeinket tesszük tönkre. Ha már valakit le akarunk győzni, akkor győzzük le magunkat, kezdjük el figyelembe venni más élőlények érdekeit is! Lehet, hogy már késő, de ezen múlik, hogy visszanyerjük-e az emberi méltóságunkat. Márpedig ez egy egyre égetőbb kérdés egy olyan korban, amikor lehet, hogy nem sok minden más marad nekünk.

Végezetül talán érdemes megemlíteni a Fritzell-paradoxont. Eszerint az állatvilágban erőszakosság van, önzés, minden faj a saját túlélésére törekszik. Az állatok önzők, mert a céljuk az ön- és fajfenntartás, ezért mindenre képesek, amit a természet beléjük programozott, és nincsenek figyelemmel más állatok érdekeire. Márpedig az ember is ilyen természeti létező, és ha az állatoktól nem várható el az erőszaktól való tartózkodás, akkor az emberektől sem. Ha az ember képes erőszakot gyakorolni az állatvilág felett, de erkölcsi megfontolásból nem teszi, akkor ezzel kiszakítja magát ebből az állati létformából, vagyis valóban felsőbbrendűvé válik. Ebből viszont az következik, hogy tényleg nem egyenlő a többi állattal, ezért a jogok szintjén sem lehet az.

No igen, ám ebből az is következik, hogy az ember csak addig hivatkozhat arra, hogy felsőbbrendű, amíg kíméletesen bánik a többi lénnyel. Ha újra erőszakossá válik, ha újra ösztöneinek engedelmeskedve leigázza az állatokat céljai érdekében, azzal vissza is süllyed az állati szintre, és többé nem állíthatja magáról, hogy felsőbbrendű.

Források: jogiforum.hu, portal.nebih.gov.hu, ourworldindata.org, theguardian.com, panda.org, 
europarl.europa.eu, agrarszektor.hu, theethicaldairy.co.uk, wwf.hu, masfelfok.hu, ksh.hu, ksh.hu, ksh.hu, 
portal.nebih.gov.hu, portal.nebih.gov.hu, portal.nebih., portal.nebih.gov, mkogy.jogtar.hu, wikipedia.org, jogaszegylet.hu, 
europarl.europa.eu, jogiforum.hu, kormany.hu, allatvedelem.wordpress.com

Desmond Morris: Az állati jogok szerződése, ford. Szappanos Gábor, 1995, Európa Kiadó.

Molnár László: Legyenek-e a fáknak jogaik – Környezeti-etikai szöveggyűjtemény, 2012, Typotex.

Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába, 2020, L'Harmattan Kiadó.

Peter Singer: Az állatok felszabadítása, 2019, ford. Garai Attila, Oriold és Társai.

Richard D. Ryder: A tudomány áldozatai, 1996, ford. Polgár Éva, Európa Kiadó.

Yuval Noah Harari: Sapiens, 2023, ford. Torma Péter, Animus kiadó.

Kiemelt illusztráció: Fodor Katalin

Iliás-Nagy Katalin